KRISTÓ GYULA

A korai magyar államról

Az előadás és az azt követő vita az MTA Történettudományi Intézetében 1995. november 13-án hangzott el.

ISBN 963 8312 38 6
ISSN 1217 2278

Budapest 1995
História • MTA Történettudományi Intézete

ELFOGYOTT

I. A KORAI MAGYAR ÁLLAMRÓL

Az állam fogalmáról könyvtárnyi irodalom szól, hiszen az államot a történészeken kívül – hogy csak néhány szakmát említsek – a szociológusok, a filozófusok, a teológusok, az állam- és jogtudomány képviselői egyaránt vizsgálódásaik tárgyába illőnek tekintik. A nézőpont, a világnézet, az iskolázottság alapvetően meghatározza azt, hogy ki mit tekint államnak, ki milyen időponttól kezdve számol az állam létével. Ennek a magától értetődő állításnak az igazolására két modern magyar állásfoglalást idézek a közelmúlt szakirodalmából, mindkettő arra vonatkozik, hogy a nomád birodalmak államnak tekinthetők-e. Vásáry István (1983. évi) állásfoglalása szerint semmiképpen sem húzható éles vonal, hogy „ez a történeti-társadalmi képződmény már állam, amaz még nem az”. Ennélfogva „meddő tehát az a kérdés, hogy pl. egy belső-ázsiai nomád hatalmi szervezet állam-e vagy sem, mert erre lehetetlen kategorikus igennel vagy nemmel felelni. Az elemzést az sem helyettesíti, ha az állam helyett a kevésbé modern terminusnak érzett birodalom szót használjuk.” Vásáry „az állam fogalmi megragadásának legfőbb ismérveit a társadalom egészétől különvált közhatalomban és a területiségben” látta. Szerinte azonban az el ben (a nomád birodalomban) „igazi közhatalom nem jöhetett létre”, továbbá a „területiség, a territorialitás elve... teljesen hiányzik a türköknél”. Ennek megfelelően Vásáry felsorolta az igazi – fentebb említett fogalmi meghatározása szerinti – állam és az el közti „lényeges különbség”-eket. Vásáry tanulmányának végső megállapítása szerint „az elt, a nomád birodalmat nem képzelhetjük valamilyen stabil államalakulatnak, mely egyszer létrejött, s utána bizonyos meghatározott territoriális keretek között évszázadokig létezik”.

Ezzel némileg összecsengően, részint azonban ettől eltérően Györffy György (1993) így vélekedett: „Terminológiai kérdés, hogy az állandó székhellyel rendelkező nomád birodalmakat és önállósuló részeiket lehet-e államnak tekinteni. Nézetem szerint a Türk-Kazár Birodalom »állam« volt, de a belőle kiszakadt etelközi kettős fejedelemség vagy királyság sem »törzsszövetség«..., hanem a török el (il) szóval jellemzett politikai intézményrendszer.” Az alábbiakban az itt röviden exponált kérdéskört a korai magyar államra konkretizálom. Előbb a szakirodalom mérvadó vonulatainak állásfoglalásait mutatom be, majd azon forrásokat sorolom elő, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy közelebb vigyenek bennünket a probléma megoldásához, végül saját álláspontomat körvonalazom.

Az eddigi kutatások mérlege

A szakirodalom a magyar állam kezdetei vonatkozásában tipológiai szempontból kétféle álláspontra helyezkedett. Az egyik – jobb híján használom ezeket a kifejezéseket – egy-, a másik kétlépcsős megoldást adott. Egylépcsősnek nevezem azt a modellt, amikor annak képviselője egyetlen, megszakítatlan folyamatként ábrázolta a magyar állam kialakulását és korai szakaszát, vagyis homogén, egynemű, egyazon lépcsőben létrejövő és fejlődő magyar állammal, tehát egyetlen folyamattal számol. Kétlépcsősnek tekintem azt a felfogást, amely szerint a magyar állam két etapban, két lépcsőben született meg, illetve alakult tovább, vagyis az állam korai históriájában két, egymástól elváló szakasz állapítható meg.

A nézetek ismertetését az ún. egylépcsős modellel kezdem. Az ezt valló történészek nem egységesek abban, mikortól lehet számítani a magyar állam kialakulását, fejlődési pályájának indulását. Általánosabbnak az a felfogás tekinthető, amely ennek időpontját a 10. század végére, illetve a 11. század elejére helyezte. Néhány véleményt idézek ennek illusztrálására.

Marczali Henrik (1895) úgy foglalt állást, hogy Géza alatt a „község”-et, a fegyveres magyarságot nem kellett összehívni, ugyanis a nemzetnek ekkor már egyetlen nagyobb háborúja sem volt. A „községek hatalmának megszűnésével... kezdődött az az átalakulás, mely a magyar nemzetet pásztorkodó, patriarchalis kormányú, némileg demokratikus törzsekből monarchikus, aristokratikus, katonai állammá tette, és mint ilyet, beillesztette az európai országok sorába”. Pauler Gyula (1900) szerint „István, aránylag rövid idő alatt, a maga korára nézve szerencsésen megoldotta fejlődésünk állandó problémáját és Magyarországon államot teremtett, mely európai volt, de azért mégis magyar maradt!” Hóman Bálint (1935) úgy vélte: „A X. és XI. század fordulója Európa történetében a rendszeres térítés és új államalakulások korszaka... A dánok, svédek, norvégek, csehek, lengyelek, oroszok és magyarok fejedelmei ekkor vetették alapját nemzetté formálódó népük új államszervezetének. A sors különös kedvezéséből mindenütt hatalmas uralkodó-egyéniségek, kiváló harcosok és államférfiak támadtak.” Míg azonban többségük nagy hódító volt, addig „a tudatos béketörekvés emeli Szent Istvánt mint államszervezőt harcias kortársai fölé”. István legnagyobb alkotása a „keresztény királysággal testet öltött és változó formák közt mindmáig élő magyar nemzetállam”. Elekes Lajos (1964) éles határvonalat húzott a 10. század végét megelőző és az ekkor kialakuló új viszonyok közé. A 10. század nagy részében a magyaroknál törzsszövetségi forma létezett; „a törzsszövetség nem állam, nem is valami szilárd politikai alakulat;... a törzsszövetség laza keretei közt a törzsek... a maguk külön életét élték”. j fejlemény, hogy „a Géza »véres« kezével megvívott küzdelmek eredményeként a törzsek és törzsfők hatalma... lényegében felszámoltnak tekinthető... A győzelem azonban nem volt teljes; betetőzéséhez még szükség volt azokra a küzdelmekre, amelyeket István vívott uralkodásának elején... Koppánnyal, Ajtonnyal és Gyulával. Az államalapítás műve csak ez utóbbi harcokkal... tekinthető befejezettnek.”

Az egylépcsős modellt valló Acsády Ignác (1903) a fenti állásponttól eltérő időre, a 9. század végére tette a magyar állam kialakulása folyamatának kezdetét. Ezt írta: Árpád fejedelem „a pillanatnyi szükségletnek megfelelően megkezdte népe és állama szervezését”. Miközben „a hevesebb, féktelenebb, izgágább rétegek” (a kisebbség) kalandozó hadjáratokban vettek részt, „a nép zöme, a magyarság nagy tömege itthon fejedelmének vezetése alatt új életre adta magát. Kezdett megbarátkozni a béke, a polgárosodás műveivel s mihelyt itt a négy folyó mentén olyan hazára akadt, melyben lételét biztosítottnak hitte, miről pár évtized alatt meggyőződhetett, tudatosan hozzálátott állammá szervezéséhez.” Az augsburgi vereség után a Taksony kori „fejedelmi hatalom már szélesebb méretekben folytathatta az államszervezés művét azokon az alapokon, melyeket a honszerző Árpád lerakott vagy legalább kijelölt”. Géza fejedelem továbbvitte Taksony államszervező művét, majd ezt István fejezte be.

A következőkben a kétlépcsős modell képviselői nézeteinek ismertetésére térek át. Itt háromféle véleményt kell elkülönítenem annak alapján, hogy a két szakasz kapcsolatáról a kutatók miként vélekednek, mennyire közelinek vagy távolinak ítélik azt. Lehet találni olyan felfogást, amely szerint e lépcsőfokok egymáshoz szorosan illeszkednek, míg mások éles különbségeket hangoztatnak köztük. Végül – a dolog természetéből adódóan – a két szélsőség közti közbülső álláspont is hangot kapott.

Azt a fajta elgondolást, hogy a két etap közel áll egymáshoz, a legmarkánsabban Györffy György képviseli. Két évtized alatt két változatban fogalmazta meg nézeteit, amelyek nem lényegtelen ponton különböznek egymástól, de abban azonos alapon vannak, hogy mindkettő a kétlépcsős modell elve alapján áll. Korábbi felfogása (1958) szerint az első szakasz a nomádállam (a fogalom magyar történetre való alkalmazása egyébként nem tőle származik), a második Szent István állama. Úgy vélte: a 9. századi „»hét ország« szervezete”, vagyis a „magyar nomádállam az orchoni türk államszervezet utolsó hajtása”. Igaz, a 10. században „egy elemeire bomlott társadalom jött létre, a kalandozások korának magyar társadalma”, de mégis „a felbomlott »országok« nemzetségein, egy országra, a dukátusra és az új jobbágyságra támaszkodva építették fel az Árpádok az új függőséget, amely István jobbágyságával, a magyar állammal nyert betetőzést”. Hogy az állam e két formája mily erősen kötődik egymáshoz, azt utóbb (1970) még egyértelműbbé tette: „a magyarországi feudalizmus szervesen nőtt ki a korábbi nomád feudális intézményekből”. A nomádállam és a Szent István-i állam szoros kapcsolata (illetve végső fokon magának a nomádállam terminusnak a használata) Györffynél azon a feltételezésen alapult, hogy a 9–10. századi magyarság egy bizonyos szintig nomád (ún. félnomád) volt. Amint azonban időnek múltával egyre markánsabban jelent meg Györffy munkásságában a nomád vonásokat tagadó (illetve azokat csak a maroknyi uralkodó elitre szűkítő) álláspont, akként változott a két lépcsőfok megnevezése is. Ekkor (1977) a német történettudomány hatására már személyi függésű államról és intézményi államról beszélt. A két szakasz szoros kapcsolatának tételét az új terminusok esetében is fenntartotta: „Az államszervezés [ti. Szent Istváné – K. Gy.] okozta fő változás... abban mutatkozik, hogy a köznép társadalma személyes függőségből személytelen intézményi függésbe rendeződött át.” Mivel Theodor Mayer (1933) a személyi függésű államot ( Personalverbandstaat ) a korai germán képződmények minősítésére használta, ennek a magyar szakirodalomba történő átemelésével Györffy lényegében azonos alapra helyezte a Szent István előtti magyar államot a korai germán államalakulatokkal (amelyeknek értelemszerűen semminemű nomád tartalmuk, arculatuk nem volt), jóllehet teljes azonosításuktól visszariadt, s a 9–10. századi magyar berendezkedést a „ Personenverbandstaat barbárabb formájá”-nak tekintette. Györffy mindkét állásfoglalásának közös elemeként a két lépcsőfokot olyannyira közelítette egymáshoz, hogy szerinte az első szakasz után a Szent István-i állam lényegében nem mást, nem többet jelent, mint mindössze részleges elitváltást.

Azon nézetek illusztrálására, amelyek a két lépcsőfok közti különbséget sem igazán mélynek, sem igazán sekélynek nem ítélték, vagyis közbülső álláspontot foglaltak el, a jogtörténész Timon Ákos és Deér József felfogását idézem. Timon (1919) a magyar állam megszületését Árpád idejére teszi: „őseink Árpád vezetése alatt a négy folyam partjain helyt foglalván, az itt talált különböző eredetű népelemeket meghódításuk után egy állami egészbe egyesítik, a magyar államot és társadalmat megalkotják”. Ezt az ősi államszervezetet, a 10. századi – mint maga nevezte – „ősállam”-ot, amely a népszuverenitás eszméjének kifejezője, Szent István korában váltotta fel az új államszervezet. Ennek a változásnak a lényege az, hogy a korábban a nemzetgyűlést megillető főhatalom és a szuverén jogok átszálltak a királyra, azaz a nemzeti közhatalom helyébe a királyi hatalom lépett. De István állama csak alakilag korlátlan királyság, abszolút monarchia, tartalmilag azonban korlátolt királyság, hiszen az ősi államszervezet emlékei (a nemzeti közszabadság) a királyság korában is fennmaradtak. A két lépcsőfok eltérései tehát számottevőek, de mégsem igazán mélyrehatóak. A dolog lényegét illetően pontosan így foglalt állást Deér József (1938) is. A „magasabbrendű politikai szervezés”, a nomád államalakulás a magyarságnál Etelközben Álmos fejedelemmé tételével kezdődött. Szent István ugyan szembehelyezkedett ezzel a pogány berendezkedéssel, de két ponton az ősi tartalom bekerült államába: az erős központosítás hagyománya és a hűbéri elv alkalmazásának teljes hiánya. Amint Deér sommásan megállapította: István államszervező munkáját „keresztény értékeszmék irányították, de ugyanakkor ősi hagyományok szelleme hatotta át, István király egy ilyen »középkort« alapozott meg a Kárpátok medencéjében”.

Az államiság egymástól élesen elválasztó két lépcsőjének teóriáját Szekfű Gyula (1917) fogalmazta meg. Mint írta: „Az államalapítás művében a népet fejedelme, Árpád vezette... Benne joggal ünnepeljük a magyarok Duna-államának megalapítóját”, s ezt a képződményt nomádállamnak tekintette (ő vezette be e fogalmat a magyar történeti irodalomba). Az államiság e szakasza egészen Gézáig tartott, hiszen „a 10. század vége a magyar államot még nomád állapotban találta”. A döntő változás a királyság létrejöttével állt elő, ekkor középkori nemzetállam született. A két képződményt csak az azokat alkotó etnikum azonossága kötötte össze: „a nomád államnak minden politikai tényezője tiszta magyar volt, épp így az új államot is a magyarságnak kellett felépítenie”. Ezenkívül azonban minden más különbözött a két berendezkedés között. Amint Szekfű fogalmazta: István, „a hitben erős új uralkodó népének pogány múltját megsemmisítvén... a keresztény politikai felfogáshoz fordul”, vagy másutt: „A királyság alapítója a karoling uralkodói elvek szerint gyökerestül átalakította nomád államát”, ismét másutt: „István világi törvényhozásával épp oly gyökeresen megváltoztatta a meglevő viszonyokat, mint vallási rendelkezéseivel a belső életet.” Szekfű nem véletlenül használta a megsemmisít igét, továbbá kétszer is a gyökeresen határozószót, ezekkel azt a hallatlanul éles cezúrát kívánta kifejezni, amely szerinte a nomádállam és a Szent István-i állam között húzódott.

De vajon nem túlságosan modern fogalom-e az állam a középkori viszonyok jelölésére? A kérdés megválaszolását annál kevésbé kerülhetem meg, mivel az elmúlt időszakban két kutató is aggályt fogalmazott meg (még ha nem is osztotta azt) az állam középkori létét illetően. Komjáthy Miklós (1945–1946) így fogalmazta meg kérdéseit: „Valóban káosz és zűrzavar jellemzi a középkort? Vagy csak azért nem értünk meg sok mindent, mert modern fogalmaink alkalmatlanok a régmúlt idők gazdasági, társadalmi és állami életének interpretálására? Egyáltalán lehet-e államnak neveznünk Európa különböző országait a középkorban?” Györffy György (1977) ekként adott hangot kételyének: tudva azt, hogy az állam ( lo stato ) modern értelemben 1514-ben jelent meg először Machiavelli tollán, „méltán merül fel az aggály, hogy az antik és középkori államról beszélve olyan modern elképzelést vetítünk vissza a múltba, ami a maga idejében nem létezett”. A kételyekre a választ csakis a forrásoktól remélhetjük, ugyancsak a kútfők segítenek eligazodni abban a dilemmában is, hogy egy- vagy kétlépcsős állammal számolhatunk-e a magyarok korai történetében.

Az állam a forrásokban

A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy az állammal kapcsolatban információkat elsősorban a hazai keletkezésű kútfőkből nyerhetünk, mivel ezek ismerték alaposan a belső állapotokat, figyelmünket ezért kell tehát elsődlegesen a magyarországi latin nyelvű írásbeliség korai alkotásai felé fordítanunk. Összesen négy olyan szóval találkozunk ezekben, amelyekről azt gyaníthatjuk, hogy velük az állam fogalmát kívánták kifejezni. A leggyakrabban használt szó a regnum . István törvénykönyvei közül az elsőben nem szerepel, a másodikban viszont kétszer is felbukkan. Előfordul István okleveleiben is, így a pannonhalmiban és a veszprémiben. Ugyancsak megleljük az Intelmekben. A 14. századi krónikakompozíció Szent István ellenfelével, Gyulával kapcsolatban Erdélyre vonatkoztatva használja a szót. E források közkézen forgó fordításai a regnum ot királyság, ország, királyi sors kifejezésekkel fordítják, de e változatos értelmezés mellett is egyértelmű: a regnum a király ( rex ) uralma alatti terület, tehát a monarchikus államberendezkedés leggyakrabban használt kifejezése. Nincs ez másként a nyugat-európai latinságban sem, ahol olykor az imperium szóval váltakozik. A regnum tehát a legnagyobb valószínűség szerint az államiság (annak legalábbis monarchikus formája) kifejezésére szolgált.

Az egyeduralmi jelleg hangoztatása fokozottan érvényes a monarchia szóra, amely a korai magyarországi forrásokban gyakorta megtalálható. Szent István első törvénykönyvében két ízben is olvashatjuk, szerepel továbbá az Intelmekben és István király nagyobbik legendájában. A 14. századi krónikakompozíció kétszer is Magyarország szinonimájaként használta. A különböző fordítók a monarchia szót öt magyar szóval adták vissza (ország, birodalom, egyeduralom, királyság, uralom). Közöttük ugyan az állam nem szerepel, de kevés kétségem lehet a tekintetben, hogy valamennyi esetben államszerű politikai képződmény, rendszer jelölésére szolgált, hiszen államformát, uralmi berendezkedést, hatalmi helyzetet fejezett ki. A nyugat-európai latinságban a regnum (imperium) és a monarchia szavak összekapcsolására és államszerű jelentésére szép példákat találunk, így pl. Reginónál monarchia totius imperii, regni monarchia , Szent István sógorának, II. Henriknek egyik 1013. évi oklevelében regnum monarchicum, más 11. századi elbeszélő forrásokban regni monarchia.

A patria szó úgyszintén számos 11. századi magyarországi latin nyelvű forrásban bukkan elő, így Szent István első törvénykönyvében, az Intelmekben, a nagyobbik és a kisebbik István-legendában, valamint a 14. századi krónikakompozíció azon nevezetes helyén, amely Álmosnak in patria Erdelw, azaz Erdély patriaban történt megöléséről szól. E szövegek fordítói haza, ország, föld szavakkal adták vissza a patria t, ami többnyire helyénvaló is, de pl. amikor Szent László 1091. évi oklevelében a patria törvényéről olvasunk, bízvást értelmezhetjük államnak, hiszen sokkal inkább az államnak, semmint a hazának van törvénye. Thomas Eichenbergertől (1991) tudjuk, hogy a patria sokjelentésű szó (egy ember otthona, tartomány, keresztény mennyország). A rex (király), a gens (nép) és a patria hármassága a korai középkorban annak bizonysága, hogy a keresztény Nyugat-Európában az uralmat egészen tudatosan mint a föld és az ember feletti uralmat értették, s a patria az uralom objektivizálásával és a személyen túlmutató államfelfogás térnyerésével magának az államnak a megjelölőjévé vált.

A negyedik latin szó, amely az előzőeknél vitathatatlanabb módon szolgál az állam fogalmának jelölésére, a respublica . Már az ókorban ebben az értelemben szerepel, pl. Cicero De republica című munkájának címében. 11. századi nyugat-európai oklevelek (pl. német uralkodóké, III. Ottóé, II. Henriké), 11–12. századi krónikák (Thietmaré, Wipóé, Hersfeldi Lamperté, Freisingi Ottóé) gyakorta és egyértelműen használták állam jelentésben. A respublica jelen tudomásunk szerint a 11. századi magyarországi latinságban nincs meg, de a 14. századi krónikakompozícióban, valamint a Szent László-legendában egymással össze- függő szövegben előfordul. Megleljük továbbá a szót Ortilo de Lilienfeld 12. századi munkájának azon magyar vonatkozású mondatában, amely kiváltképpen érdeklődésünkre tarthat számot. Eszerint Géza fejedelem „megfogadta az Úrtól lelkébe sugallt szándékot, és elhatározta, hogy Pannóniáját in rempublicam alakítja, és többé nem jogtalan zsákmányokkal, hanem jogos hasznokkal gazdagítja”. Nemigen lehet kétségünk abban a vonatkozásban, hogy a respublica szó itt államot jelent. Immár kezünkben van egy 12. századi (hitelességét illetően ugyan bizonyos kételyekkel illetett) forrás, amely Magyarországgal kapcsolatban az állam szó egyértelmű latin megfelelőjét használja, az államot Géza fejedelem művének tekinti, mi több, azon kritériumokat is megadja, amelyek alapján Géza munkájának eredményét államnak lehet tekinteni. Ortilónál egyébként három, egymással szorosan összefüggő mozzanat képezi a Gézához kapcsolt államiság ismérveit. Az egyik a kalandozó (zsákmányoló) háborúk befejezése, a másik a békés életre (a rablás helyett a kereskedésre) való áttérés, a harmadik pedig az r tisztelete, azaz a keresztény tanok elfogadása.

A magyarországi latin nyelvű forrásokban a 11. század elejére, Szent István korára nézve a regnum, monarchia és patria szavak előfordulásai filológiai úton is bizonyságát szolgáltatják annak, hogy állam István idején létezett. Egy 12. századi nyugat-európai kútfő respublica szava viszont már Géza fejedelem uralkodása alatt sejteti az állam magyarországi meglétét. Az eddig ismertetett források azonban nem szólnak arról, hogy az így, ilyen szavakkal megjelölt állam (vagyis a 10. század vége) előtt volt-e a magyaroknak más államszerű intézményük. Erre a kérdésre a magyarországi latin nyelvű kútfőanyag alapján nem is remélhetünk választ, mivel a belső (hazai) írásbeliség – a bizonytalan keltű veszprémvölgyi alapítólevelet leszámítva – nem korábbi a 11. század elejénél, a 10. századi nyugat-európai krónikások pedig nem láttak bele a Kárpát-medence belső viszonyaiba. Ha abban a vonatkozásban nyomozunk, milyen uralmi viszonyok uralkodtak a 9–10. századi magyaroknál, az őket ekkor a nyugatiaknál sokkal jobban és közelebbről ismerő muszlim és bizánci szerzőkhöz kell fordulnunk.

A legbiztosabb pont e téren a Dzsajháni-íráshagyomány 870-es évekre vonatkozó, Ibn Rusztánál, Gardézinél és másutt fennmaradt tudósítása. Eszerint ekkor a magyaroknál szakrális kettős fejedelemségi (királysági) rendszer létezett, a szentként tisztelt uralkodót kendének (vagy kündének) nevezték, a tényleges hatalmat gyakorló, főleg a hadügyekért felelős másodkirályt pedig gyulának. Hogy a magyarokhoz ez a hatalmi berendezkedés idegen hatásra, a kazároktól került, azt két körülmény egyértelműen bizonyítja. Egyfelől a szakrális fejedelemségi rendszer mindenütt, ahol szerves belső fejlődés eredményeként kelt életre, hosszú évszázadok során fokozatosan alakult ki. A magyaroknál viszont – jelen tudomásunk szerint – szinte még évtizedei sem lehettek, nemhogy évszázadai lettek volna e rendszer kialakulási folyamatának. Másfelől a kazároknál a harmadik uralmi méltóság neve kündü-kagán, aminek első tagja egyeztethető a magyar szakrális fejedelmi méltóság nevével. A kazárok tehát a magyar szakrális királyt megtették saját uralmi hierarchiájuk harmadik emberévé, s e jellegzetesen nomád módon – személyi kapocs révén – kötöttek egy egész népet, a magyarságot saját birodalmukhoz. A magyar szakrális kettős fejedelemség – a látszat ellenére is – monarchikus berendezkedés volt, igazi uralkodónak csak a kende számított, aki emberfeletti tulajdonságokkal volt felruházva, míg a gyula teljes egészében evilági, földi hatalmat gyakorló méltóságnak tekinthető.

A magyaroknál eszerint már a 870-es években monarchisztikus uralmi rendszer létezett. Hogy ez mikor alakult ki, a tekintetben csak feltevésre hagyatkozhatunk. Bíborbanszületett Konsztantinosz császárnak a birodalom kormányzásáról szóló műve szolgáltat olyan mozzanatokat, amelyek segíthetnek a kérdés eldöntésében. Gyanúba került, hogy amikor e forrás Levedi „nemzetsége fényét” említette, már Levedi kendéről szólt anélkül, hogy ezen a néven megnevezte volna. A császár szövege azonban ezt, valamint Levedi „vitézségének nagy hírét” azzal kapcsolatban említette, hogy a kazár kagán (vagyis a kazárok szakrális uralkodója) „nemes kazár nőt adott feleségül” Levedinek. Általános steppei tapasztalat, hogy a nomád nép vezetője számára a legnagyobb megtiszteltetésnek számított, ha előkelő, nagy hatalmú dinasztiából való feleséget kaphatott. Levedi „vitézsége nagy hírének és nemzetsége fényének” említése a nemes kazár nővel való házasság indoklásául szolgált. A magyar szakrális kettős fejedelemség eredete ennélfogva sokkal inkább ahhoz a – szintén Konsztantinosz császárnál megőrzött – történethez kapcsolható, amely szerint a kazár kagán felajánlotta Levedinek a kazár bábfejedelemséget, de az visszautasította ezt, s maga helyett egy másik törzsfőt, Álmost ajánlotta, illetve annak fiát, Árpádot. A valóságban végül is Álmost – a császár téves közlése szerint Árpádot – „a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették”. A kazár minta említése nagyon valószínűvé eszi, hogy Konsztantinosz ezen tudósításában a magyar szakrális kettős fejedelemség eredetének leírása maradt ránk. A kende tiszt létrejöttét tehát ehhez az aktushoz, személy szerint pedig Álmoshoz köthetjük. A magyar szakrális kettős fejedelemség Álmos életkorából és a császár munkája belső időrendjéből következően a 850-es években jöhetett létre.

A fejedelemség létesítése előtti állapotokra szintén Konsztantinosz művéből következtethetünk. A császár a magyarok Álmos előtti vezetőjét, Levedit négy alkalommal első vajdának nevezte, egy alkalommal pedig vajdának és vezérnek, ami – hendiadüoin ként – az első vajda szinonimája lehet (vezérlő vajda értelemben). Akik a hierarchikus sorban Levedit követték, azok szintén vajdák voltak. A görög szövegben szláv szóval vajdának nevezett tisztség a törzsfő megfelelője. Így Levedi az első törzsfőnek számított, akik alatta álltak, szintén törzsfők voltak. Levedi tehát első lehetett az egyenlők között. Hogy Levedi számottevő túlhatalommal nem rendelkezett, azt Konsztantinosz két, egymástól távol eső mondata is sejteti. Az egyik szerint a magyarok „hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi”. A másik szerint Árpád (valójában Álmos) előtt a magyaroknak „más fejedelmük sohasem volt”. A császár többféle módon is egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy Levedit magyar informátorai nyomán nem tekintette fejedelemnek, hanem csak a hét törzsfő egyikének, aki nem számottevő mértékben a többi törzsfő fölé emelkedett. A magyar uralmi rendben az igazi váltást azon fejedelemség kazár módra történt megteremtése jelentette, amelyet a szakrális kettős királysággal azonosíthatunk, ez kazár mintára vert gyökeret a magyaroknál.

Bíborbanszületett Konsztantinosz magyar hírközlőkre visszamenő tudósítása szerint tehát a magyar – szakrális kettős – fejedelemséget megelőző viszonyt törzsi uralomként jellemezhetjük, amikor az egyes törzsfők gyakorolták a hatalmat saját törzsük felett, Levedinek legfeljebb bizonyos koordinációs szerepe lehetett a törzsek közös ügyeinek intézésében, de a törzsek életébe érdemben aligha szólhatott bele. A hatalom képlete tehát a vajdák (törzsfők) és a nép kettősségére redukálható. Ez pontosan megfelel annak a helyzetnek, amelyet a 8. század első feléből való orhoni feliratok vázolnak fel a belső-ázsiai türkökre vonatkozóan. Itt a társadalomfejlődés alacsonyabb szintjét a bégek és a nép képlet adja, ahol a bég a nemzetségi-törzsi vezető, és nincs fejedelem. A türköknél a minőségileg új fokozat a fejedelem ( qa g an ) megjelenésével kezdődött. Ha qa g an volt, el , azaz birodalom is volt. Vásáry István szerint a türkök számára „a legmagasabb szervezeti egység, melyben egy népet el tudtak képzelni, a »hatalmi szervezettel és kagánnal rendelkező nép« ( illig qa g anlï g bodun )”. A kagán és a hatalmi szervezet tehát a legszorosabban összekapcsolódott. A türköknél jól követhető folyamat játszódhatott le a magyaroknál is. A vajdák és a nép képlettel jellemezhető, törzsi-nemzetségi berendezkedésből jutottak el oda, hogy a magyaroknak kagánjuk, vagyis fejedelmük, ezzel együtt pedig el jük, azaz nomád birodalmuk lett.

A kérdés szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a magyarok fejedelemsége mint kazár bábfejedelemség jött létre; a steppei, általában a középkori viszonyok közepette az államiságnak nem feltétele a szuverenitás. (Ha komolyan vennénk a német-római és a bizánci császár jogigényeit, birodalmukon kívül aligha lehetne más állam Európában a középkor bizonyos szakaszaiban.) A magyarok hét törzsből álló törzsi-nemzetségi berendezkedéséből nem pusztán a kazár kagán szeszélye hozott létre fejedelemséget, hanem ezt megelőzte egy roppant fontos, a birodalomalakulás irányába mutató folyamat, a kazárok közül kiszakadt kavarok csatlakozása a magyarokhoz. Ezzel a Hétmagyar törzsszövetség uralmi helyzetbe került a katonai segédnéppé tett, három törzsből álló kavar törzsszövetség felett. Ily módon viszont készen állott a nomád birodalom ( el ) alapmodellje, a felülrétegzett társadalom, amelyben egy törzsi csoportosulás (a Hétmagyar, illetve annak Álmos vezette törzse/ nemzetsége) érvényesítette akaratát a „Háromkavar” népe felett. A kazár szakrális fejedelem ebben a helyzetben „kínálta meg” a birodalomalakulás küszöbére érkezett magyarokat a kazár típusú fejedelemséggel, mintegy „kiegyezett” a magyarokkal, mert a magyar el elismerésével, annak konkrét formája kazár minta szerinti megszabásával a magyarokat, a magyar nomád birodalmat – hacsak időlegesen is – a kazár kaganátushoz kötötte.

A keleti szlávok rovására Etelközben tovább erősödő magyar nomád birodalom rövidesen kivált a kaganátus fennhatósága alól, a 870-es években a Dzsajháni-íráshagyomány már nem tud a magyarok feletti kazár uralomról (jóllehet ennek még a 860-as évek elején is félreérthetetlen bizonysága van), de a kazár mintájú uralmi forma fennmaradt. Amikor a 10. század első évtizedében, egy évtizeddel a honfoglalás után Bölcs Leó arról írt, hogy a magyarok népe „egy fő alatt áll”, csakis a szakrális kettős fejedelemség fennállására utalhatott, amely – mint már említettem – a látszat ellenére is monarchikus berendezkedés volt. Hogy a 9–10. század fordulóján a magyaroknál valóban létezhetett a szakrális kettős fejedelemség, annak két körülményben is bizonyságát lelhetjük. Álmos Erdély országban való megölése a honfoglalás kezdetén a szakrális királynak kijáró büntetés lehetett az etelközi szálláshely elvesztéséért, Kusál (akit korábban Kurszánnak neveztek) kiemelkedő szerepe pedig a nyugati végeken a honfoglalás befejező szakaszában (904-ig) gyula funkciójával magyarázható.

A türköknél, a kazároknál és a magyaroknál is kimutatható egy fejedelemségi uralmi forma, amelyet törökül el nek neveznek. Hogy mit ér az el , azt akkor tudjuk igazán értékelni, ha áttekintjük, mire vonatkozott még a türköknél az el , illetve a nem nomádok miként nevezték a nomádok imént áttekintett uralmi formáit. René Grousset (1980) steppei birodalomról, B. Ja. Vlagyimircov (1934) nomád feudalizmusról, A. M. Khazanov nomád államiságról, illetve nomádállamról beszélt, ám a választ ismét a forrásokra kell bíznunk. Ami az el szót illeti, Vásáry István mutatott rá arra, hogy „ el je, tehát hatalma vagy hatalmi szervezete és kagánja nemcsak a türköknek, hanem más nomád népeknek ( bodun ) is lehetett, ilyenek voltak például a kirgizek vagy a türgesek. De el je és kagánja volt a tibetieknek ( tüpüt ) vagy a kínaiaknak ( tab g ac ) is a türkök szemében. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi esetben saját szemléletüket és terminológiájukat vetítik ki nem nomád népekre és birodalmakra.” Nagyon érdekes ennek fordítottja, az, hogy a kínaiak miként nevezték a türk társadalomszervezés különböző produktumait. A három megnevezés közül – mint Ecsedy Ildikótól (1972) tudjuk – a hszing a klánt (az exogám, apaági leszármazáson alapuló csoportot, a nemzetséget vagy a törzset), a pu-lo a törzsszövetséget (törzsek csoportjait), a kuo pedig az államot (az – egy vagy néhány – uralkodó törzs által alkotott központi politikai-katonai szervezetet) jelenti. A kuo egyébként a kínaiaknál saját államiságuk megnevezésére is szolgált. Világos, hogy a türkök és a kínaiak kölcsönösen a legmagasabbra értékelték egymás uralmi szervezeteit. Ebből természetesen távolról sem juthatunk olyan következtetésre, hogy a türk és a kínai politikai berendezkedés azonos lett volna – sőt kifejezetten igen távol állt egymástól –, a terminológiai megfelelés mindössze azt jelzi: kölcsönösen elismerték egymásról, hogy a másik uralmi rendszere a saját kategóriájában az önnön fogalmi kategóriájával kifejezhető csúcsot jelenti, vagyis a türkökre használt kuo a nomádok államát, a kínaiakkal kapcsolatban említett el a letelepült népek birodalmát.

A korai magyar állam két szakasza

Ebből következően magam úgy látom, hogy az a magyar hatalmi képződmény, amelynek keletkezését a legnagyobb valószínűség szerint a 850-es évekre helyezhetem, s amelynek folyamatos fennállásáról a 870-es évekre nézve a Dzsajháni-íráshagyomány, a 10. század első évtizedére vonatkozóan pedig Bölcs Leó szolgáltat biztos hitelű információt, magyar nomádállam volt. A Bíborbanszületett Konsztantinosz által leírt, fentebb említett történet a magyar fejedelemség kezdeteiről tehát a magyar nomádállam születését mondta el. A császár nem említette a magyarok ekkor megszülető új államformájának, uralmi berendezkedésének a nevét, de rendszeresen arkhon nak nevezte Árpádot. Hogy az arkhon tiszttel gyökeresen új kezdődött a magyaroknál, azt Konsztantinosz azzal juttatta kifejezésre, hogy az arkhon kazár mintára történt felemelése előtt a magyarok fejeiként következetesen vajdákról beszélt (Levedi első vajda, illetve vezér – arkhégosz – volt), s még ezt nyomatékosította azzal a kijelentésével is, hogy a magyaroknak Árpád előtt más arkhon juk sohasem volt. Ha maradt volna ránk olyan török nyelvű forrás, amely említette volna a magyarok politikai berendezkedését a 850-es évek utáni évtizedekben, bizonnyal el nek nevezte volna azt. A terminológiai és a tartalmi szempontok tehát egyaránt arra mutatnak: a magyaroknál a 9. század közepétől nomádállammal számolhatunk. E nomádállamot a Hétmagyar törzsszövetség, illetve Álmos (majdan Árpád) nemzetsége/ törzse vezette, alávetett népei közé a „Háromkavar” törzsszövetség, illetve az adóztatott keleti szláv törzsek tartoztak.

Sajnos, konkrét kútfőanyag híján nincs arra lehetőség, hogy a magyar nomádállam sajátosságait – a maga egyedi voltában, az életmegnyilvánulás minden egyes területén – erre az államra vonatkozó konkrét példákon keresztül mutassam be. Éppen ezért más, kedvezőbb forrásadottságú nomádállamok történetéből levont általános jellemzők segítségével villantom fel a nomádállam ismérveit, a rövidség és az egyértelműség okán pontokba szedve.

1) Valós vagy koholt vérségi elven, rokonsági alapon felépülő nomád nemzetségek vagy törzsek hozták létre (a hatalom továbbörökítése a dinasztikus vérségi elv és az alkalmassági elv kompromisszuma révén történt); 2) a legkülönfélébb népelemeket magában foglalta anélkül, hogy azok népi, területi, foglalkozási kereteit megbontotta volna (vagyis nem végezte el a birodalom egyneműsítését, homogenizációját etnikai-társadalmi vonatkozásban); 3) nem hozott létre és nem terjesztett ki a birodalom egészére annak egységét erősíteni hivatott eszmerendszert, ideológiát (azaz nem történt meg a birodalom homogenizációja az uralmat törvényesítő, hitelesítő tudattartalom tekintetében sem); 4) a birodalmat vezető törzs(ek) etnikuma, állománya társadalmi értelemben ugyan bizonyos mélységig tagolt volt, az igazi társadalmi határok azonban mégsem a nomádok törzseinek tagjai között, hanem egyfelől köztük, a szabadok, másfelől az általuk meghódított, alávetett népelemek, a szolgák között húzódtak; 5) adókat, járadékokat kizárólag birodalmon kívüli, valamint birodalmon belüli idegen elemektől hajtottak be, miközben saját embereiktől csak katonáskodást vártak el (ez nem zárja ki, hogy a meghódítottakat is szolgáltatásként hadakozásra, méghozzá a legveszélyesebb feladatok ellátására, elő- és utóvédre nem kényszeríthették volna); 6) a nomád társadalom (a nomád birodalom magvát alkotó férfi népesség) gyakorlatilag azonos a nomád hadsereggel (azaz állandóan harcra kész és hadra fogható), mivelhogy a nomád birodalomnak természetes létközege volt a háború, a hatalom, az uralom fegyveres erővel történő állandó biztosítása és kiterjesztése; 7) a nomád birodalomban meglehetősen szűk körre terjedt ki a magántulajdon érvénye (legfeljebb olykor az állatállományt foglalta magában, de a legelőterületet és a vízlelőhelyeket nem); 8) a nomád birodalom felépítésében a területi szempontok, a szilárd határok nem játszottak szerepet; 9) mindezek eredményeképpen a nomád birodalmak rövid életűek voltak, gyorsan létrejöttek, és hasonló gyorsasággal meg is szűntek.

Mivel az itt említett kilenc pont közül többnek a meglétét a magyaroknál – 9–10. századi történetük gyér forrásviszonyai közepette is – igazolni tudom (ennek bemutatása azonban szétfeszítené a jelen előadás kereteit; ezt A magyar állam megszületése című könyvemben végeztem el), ez feljogosít arra, hogy a magyar nomád birodalmat, a magyar nomádállamot ugyanezekkel az ismérvekkel rendelkező politikai berendezkedésnek minősítsem a 850 utáni évtizedekben. Ez a képződmény felfogásom szerint a korai magyar államiság első szakaszát jelenti.

A második lépcsőfokra a 11. század elejétől lépett rá a magyarság. Ennek a szakasznak a kezdetét immár a belső keletkezésű magyarországi latin nyelvű források is megvilágítják, sőt maguk a kútfők is ennek a második állami szakasznak köszönhetik megszületésüket. Ettől kezdve immár nem vagyunk arra kényszerítve, hogy analógiákat vegyünk tekintetbe, hiszen ez az államiság – saját (bár még mindig gyér) írott forrásanyaga révén – maga kínálja a lehetőséget az alaposabb megismerés számára. Úgy vélem, akkor járok el helyesen (mert akkor lesznek a különbségek szemléletesek), ha az új szakasz legfontosabb ismérveit is a fentebbi kilenc pont alapján, azok sorrendjében mutatom be.

1) Az új típusú állam létrejöttében a vérségi elvnek már nem volt meghatározó szerepe. Egyfelől ugyan a 11. században még tucatnyi törvénycikk vall a vérségi alapon felépült nemzetségek létéről és bizonyos jogosítványairól, ami arra mutat, hogy a királyoknak figyelembe kellett venniük a magyarországi realitásokat, de már István király megteremtette és egyszersmind területi alapra helyezte a közigazgatást. A jövőben az ügyeket egyre kevésbé a nemzetség mint vérrokonságon felépülő szervezet, hanem a közigazgatás különféle szintjei mint területi alapon álló intézmények gondozták, intézték. Másfelől a kialakult új típusú állam megszüntette a törzsi különállást, leverte a még létező törzsfőket, törzsi államokat, tűzzel-vassal irtotta a régi törzsi-nemzetségi berendezkedés emlékeit. Ezzel lehet magyarázni, hogy pl. a törzsneveknek a magyar hagyományban elveszett az emlékük (értelmüket vesztve csak helynevek őrizték meg ezeket).

2) A Szent István-i új állam elvégezte a különféle népelemek etnikai, területi, foglalkozási kereteinek megbontását. Annak a rejtélynek a megoldása, hogy hová tűntek el azok a kavarok, akik a 9–10. században még jól elkülönültek a magyaroktól (legalábbis az írott források alapján), ezzel kapcsolatos. Az új állam nem elsősorban szervezett és nagy arányú telepítésekkel zilálta szét a korábbi kereteket, hanem egyéb más módokon. A kavarokat az állam bizonnyal nem kezelte többé önálló egységként; tudomásul vette, talán maga is siettette szétszórattatásukat, elvándorlásaikat. Ebben a magántulajdon „bevezetésének” döntő szerepe volt. A területi elv alkalmazása éppen nem elkülönítette, hanem összemosta a – nyelvileg már amúgy is a magyarhoz asszimilálódó – kavarokat azon területi szomszédaival, akik más etnikum(ok)hoz tartoztak. A területi alapon megszabott szolgáltatások a foglalkozásbeli homogenizációhoz járultak hozzá. Ennek az elvnek a sikere a kavaroknál és kudarca a székelyeknél hozzásegít bennünket a székelykérdés rejtélyének – itt nem exponálható – megoldásához.

3) Az új állam elvégezte a homogenizációt az eszmerendszer, az ideológia területén. Ezt szolgálta a kereszténység felvétele, a keresztény hit erőszakos terjesztése. Az áttéréstől vonakodó fekete magyarok közül a térítők többeket megvakítottak. Tudjuk, hogy az állam tisztségviselői, az ispánok hozták (hajtották) az embereket Csanádra, hogy ott elnyerjék a keresztséget. A kereszténység mintegy államvallássá vált, a meghonosodásával együtt járó változások az élet egészét átfogták. Az egyház kötelezte az embereket, hogy templomba járjanak, böjtöljenek, gyónjanak, áhítattal misét hallgassanak, vasárnap ne dolgozzanak, ne vadásszanak, ne vásározzanak, haláluk után a templom mellé temessék őket. Mindezekről korai törvényeink részletesen szólnak. Kevéssé tesznek azonban említést arról, hogy az új vallás türelmet hirdetett, beletörődést igényelt az egyes emberek életében bekövetkező kedvezőtlen változásokba, vagyis tudati síkon hozzájárult romló helyzetük elfogadtatásához.

4) Szent István korával kezdődően óriási horderejű társadalmi változások következtek be. A magyarság az ezredfordulón még úgyszólván teljes egészében szabadokból állt, a szolgák az idegenből behurcolt foglyok, a leigázott őslakosok leszármazottai voltak, s bizonyos szempontból ilyennek tekinthetők a csatlakozott katonai segédnépek is. Az új állam többé nem palástolta el azokat a vagyoni különbségeket, amelyek magyarok és magyarok között a törzsön vagy a nemzetségen belül húzódtak. Annál kevésbé tehette meg ezt, mivel a törzsek különállását megtörte, a nemzetségek pedig gyökeres átalakulás előtt álltak. Szent István állama kezdte el a magyar etnikum szolgaságba süllyesztését számottevő nagyságrendben. A szabadok szolgává tétele csak kis mértékben történhetett a törvényekben részletezett büntetések esetében, azaz a jog eszközeivel. Sokkal általánosabb lehetett a gazdasági indítékból bekövetkezett alávetés. A föld tulajdonosa a birtokon élő népek ura is lett, s intézkedett ezek sorsáról, akár elűzhette őket. A helyben maradottak azonnal, az eltávozottak néhány évtized múltán elvesztették szabadságukat. A társadalmi cezúrák tehát markánsan átrendeződtek, immár nem az etnikum jelölte ki a társadalmi helyet, hanem egyelőre a jogi „státus” (ki volt még szabad, ki lett már szolga), de hosszabb távon a jogi helyzetet a vagyoni állapot határozta meg.

5.) A saját etnikumába tartozó alattvalóitól az új magyar állam egyre inkább adót követelt, és nem katonai szolgálatot várt el. A magyar történelem során adót első ízben Szent István vetett ki, ez a szabadoktól behajtott denáradó (füstadó) volt. Korábban példátlan gyakorlatnak számított az, hogy a király az egyébként szabad jogállású népelemektől (döntő többségükben etnikai szempontból ezek magyarok voltak) adót szedjen be. Ugyanakkor kénytelen volt ezt megtenni, hiszen az állami adminisztráció egyéb bevételek híján nem volt fenntartható. Olyanfajta „munkamegosztás” jött létre, hogy a szolgák uruk igényeit elégítették ki (többnyire munkajáradékkal, azaz robottal a földesúri majorsági birtokokon, a prédiumokon), a szabadok pedig a királynak adóztak pénzben. Ha volt mozzanat, ami visszatartotta az uralkodókat a szabadok túlságosan gyors lesüllyesztésétől, illetve ennek „engedélyezésétől”, akkor alapvetően ez a tényező tekinthető ilyennek. A királyok abban voltak érdekeltek, hogy a szabadok legalább a jogi értelemben vett szabadságukat megőrizhessék, ha már gazdasági értelemben nem is maradhattak függetlenek, hiszen így adót fizettek nekik, továbbá – kisebb mértékben – igényt tartottak az uralkodók a szabadok katonai erejére.

6) A katonáskodás körülményei is átalakultak – ha nem is egy csapásra – Szent István trónra léptét követően. Amilyen mértékben vesztette el a korábban nagy tömegű szabad népesség (a 9–10. században a társadalom jelentős részét kitevő nomád magyarság) szabadságát, oly mértékben szűkült azok köre, akikre az uralkodó a fegyverforgatásban számíthatott. Bár a katonai kíséret nem István királlyal jött létre (kiformálódásában, megszilárdulásában a kalandozó hadjáratoknak volt meghatározó szerepük), de István körül már erős fegyveres kíséret állott. Aligha véletlen, hogy az István-féle törvények külön társadalmi csoportként vették számba a miles t, a vitézt, aki a hajdani katonáskodó szabad leszármazottaként – ha nem is hivatásos, azaz főfoglalkozású harcosként – a király hívó szavára köteles volt hadba vonulni. A megnövekedett, de mégis viszonylag csekély számú kíséret (immár ezt alkották a hivatásos harcosok) és az egyre fogyó létszámú tehetősebb szabadok ( miles ) mellett a királyok egy ideig még igényt tartottak a szegény – fél lábbal már a lesüllyesztés küszöbén álló – szabad ( vulgaris, azaz közrendű) fegyveres szolgálatára védelmi háborúk esetén, amelyekből pedig jócskán akadt a 11. század folyamán. Döntő változás következett be abban is, hogy az új állam számára már nem volt létforma a háború. A 11. században a magyar uralkodók alig-alig vezettek idegen területek ellen hadjáratot, ezek is többnyire nem jelentős erőket mozgathattak meg. Szent István állama éppen békét igényelt ahhoz, hogy a nagy átalakításokat külső fenyegetettség nélkül, viszonylag nyugodt körülmények között hajthassa végre.

7) Az új államban meghatározóvá vált a korábban alig-alig ismert magántulajdon, amely eredendően a földre terjedt ki. Ez azzal kapcsolatos, hogy a Szent István-i állam olyan modellt képviselt, amely földművelő népeket számíthatott alattvalói közé. A földművelés egyéni munkán alapult, sokkal individuálisabb foglalatosság, mint a nomád állattartás; ez utóbbi éppen hogy elképzelhetetlen egyes nomádok elszigetelt tevékenysége révén. Az a körülmény, hogy a nomád népeknél közösek a legelő- és az itatóhelyek, egyebek mellett – mint pl. a nemzetség ereje – a termelés csoportos (kollektív) jellegével kapcsolatos. István a földművesek társadalmát akarta megvalósítani, ennek alapja a föld (és a föld megműveléséhez szükséges eszközök) magántulajdona. Maga az uralkodó járt elöl példával: a levert törzsfők országrésznyi területei éppen úgy az ő tulajdonába kerültek, mint a gazdátlan peremterületek. Az sem véletlen, hogy Szent István talán legelső törvényi intézkedése annak kimondása volt, hogy mindenki szabadon feloszthatja, elörökítheti vagyonát, s az adományozó halála után is érvényben maradjon ez. Ugyancsak hangoztatta a királyi javak sérthetetlenségét. A földmagántulajdon kialakulása szoros kapcsolatban van a szabadok alávetésével.

8) A területi szempontok az új államban nem csupán mint társadalom-szervezési elv jutottak nagy szerephez a régi állam vérségi alapú berendezkedése rovására, hanem abban az értelemben is, hogy megjelentek a szilárd határok. Ez nyilvánult meg abban, hogy lassan az országnak – más országokéival összeérő, szorosan érintkező – határai lettek (a nomád birodalmak között nagy kiterjedésű, több napi járóföldet kitevő lakatlan vidékek szolgáltak térelválasztó közként, gyepűként). A Szent István uralkodása elején megjelent egyházigazgatás következetesen érvényesítette a területiség elvét, a püspökségek pontosan körülhatárolt területekre terjedtek ki. Ezt a hitélet szempontjai éppen úgy megkövetelték, mint a tizedszedés. Hasonlóan törekedett István a vármegyék pontos területi elhatárolására, ám ezt a szándékot keresztezte a várispánságok szervezési elve (a királyi várbirtokok szórt, gyakran enkláve jellegű elhelyezkedése). Így a vármegye egyértelműen területi intézmény lett, a várispánság azonban fél-területi szervezetnek tekinthető. Szilárd határokat követelt meg a földmagántulajdon rendszere, így jöttek létre a pontos határokkal rögzített birtoktestek, falvak, prédiumok.

9.) Hogy a magyar nomádállamra – mint a nomád birodalmakra általában – rövid életet szabott ki a sors, könnyen belátható. A 850-es években jött létre, csúcspontján – a besenyőktől elszenvedett és a honfoglaláshoz vezető vereség ellenére is – a 9–10. század fordulója körül állt, majd a 910-es években a hanyatlás első jelei mutatkoztak (ekkor kezdődtek meg a később egyre gyakoribb kétirányú kalandozások), 950 körül pedig a magyarságot immár a sok fő alatti népek csoportjában találjuk, ami a magyar nomádállam felbomlására mutat. Nem tértek azonban vissza a 850-es évek előtti viszonyok, amelyeket fentebb a vajdák (törzsfők) és a nép képlettel jellemeztem. A nomádállam ( el ) a törzsek szintjére szorult vissza, de a 10. század második felének törzsei és az azokban uralkodó viszonyok már nem voltak azonosak a 9. század első fele törzseivel és törzsön belüli állapotaival. Magam korábban (1980) ezt a helyzetet jellemeztem a törzsi állam fogalmával, amelyet Szent István állama követett, tehát már akkor kétlépcsős magyar állammal számoltam. A magyar (törzsi) nomádállamot Szent István állama mentette meg a teljes elenyészéstől. Az új állam viszont szilárd képződmény volt, bár a 11. században egyaránt fenyegette létét a Német-római Császárság, valamint a különféle keleti népek, de meg tudta védeni magát, és a térség stabil államává vált.

*

Immáron egy dolog van hátra, az, hogy röviden felvázoljam: mi a kapcsolat a korai magyar állam két szakasza, a nomádállam és a Szent István-i állam között. A nomád államiság – az ezt megtestesítő szakrális kettős fejedelemség – a magyaroknál közvetlen kazár hatásra jött létre, főbb ismérveiben az eurázsiai steppe nomád népeinek berendezkedését testesítette meg. Az általam feltételezett törzsi állam nem Szent István államának előzménye, hanem a steppei nomádállam folytatása. Szent István állama formailag a nomádállam örökébe lépett egyik törzsi nomád-államból (az Árpádok, azaz Géza törzsi államából) nőtt ki, de tartalmilag annak tagadásaként. Mint láttuk, minden ismérve nyílt és egyértelmű ellentétben áll mindazzal, amit a nomádállam (illetve annak bármelyik formája) képviselt és megvalósított. Magam ennek alapján – még hangsúlyozottabban, mint Szekfű Gyula tette, vagy akár korábban magam is véltem – a magyar állam két szakasza közti óriási különbséget hangsúlyozom.

A Szent István-i állam valójában az európai típusú állam megteremtésére tett sikeres próbálkozás eredménye. Eredetét tekintve szintén gyökeresen különbözik a steppei eredetű magyar nomádállamtól. Míg azonban az utóbbit kazár kezdeményezés hozta létre, az európai típusú magyar állam (Szent István állama) erőteljes német gyámkodással létesült. Anélkül, hogy módom lenne részletezni ezt, néhány mozzanatra röviden utalok. Az új magyar állam a bajor herceglány, Gizella és István 996-ban megült nászában fogant. Makk Ferenc feltételezése szerint III. Ottó e házasságkötés alkalmával adományozott lándzsát István trónörökösnek, amivel a császár kifejezésre juttatta fennhatósági igényeit a formálódó Kárpát-medencei magyar állam iránt. Az európai típusú magyar állam ezzel a házassággal kezdődött. Gizellával bajor (német) lovagok és papok jöttek Magyarországra. Nélkülük bizonytalan, hogy István legyőzte volna-e 997-ben Koppányt, aki a törzsi nomádállam koncepcióját képviselte. Ebben a harcban István oldalán újfajta kíséret, német vitézek sorakoztak fel. III. Ottó a korona elnyerésében ugyancsak fontos szerepet játszott, az ő „kegyéből és biztatására” kapott István koronát II. Szilveszter pápától. Közben a német papok erőteljesen végezhették a ténylegesen István uralma alatti területen a keresztény hit terjesztését, aminek eredményeképpen hamarosan, a már meglevők mellé újabb egyházmegyék létesültek. Elvitathatatlan a német hatás István meginduló oklevelezésében, törvényhozásában, pénzverésében. Bizonyára német tanácsadók bírták rá Istvánt a közigazgatás alapjainak megvetésére, vármegyék létesítésére.

Nomádállamból nem jöhet létre európai típusú állam. A nomádállamok szerte Eurázsiában gyorsan létesültek, nem hosszú fennállás után elenyésztek. A steppén az egyszer kialakult formákat (tisztségeket) a nomád hatalmi elitek egymásnak adták át: a szienpik a zsuanzsuanoknak, a zsuanzsuanok a türköknek, a türkök a kazároknak, a kazárok a magyaroknak. A lánc a magyarokkal megszakadt. Immár nem volt újabb, átvételre kész nomád nép, amelynek a magyarság továbbadhatta volna a maga nomádállamiságát vagy annak elemeit. Vajon igaz-e, hogy a magyarság világtörténelmet írt akkor, amikor egyetlen nomád népként európai típusú államot alapított? A fentebbiek talán bizonyíthatják azt, hogy erről szó sincs. Nomád nép csak nomádállamot képes létrehozni. Az európai típusú magyar állam új alapvetésen, erőteljes külső impulzusra jött létre, éppen a nomád jelleg feladásával.

Véleményem szerint tehát amikor korai magyar államról beszélünk, annak két szakasza különíthető el. Az első szakasz, a nomádállami, kazár kezdeményezésre jött létre, a második, a Szent István-i, német hatásra, a kettő között éppen akkora a különbség, mint amekkora a földrajzi értelemben vett távolság a kelet-európai Don vagy Dnyeper folyó, illetve a nyugat-európai Rajna vize vagy a Duna felső folyása között. Az előző folyók táján volt Levedia és Etelköz (ahol a kazárok és a magyarok érintkeztek), az utóbbiak partjai mentén Mainz és Regensburg (ahonnan a német hatások származtak). A korai magyar államiság két szakasza két jelentős eurázsiai kultúrkör egy-egy reprezentánsának (a türk-kazárnak, illetve a frank-németnek) a keze nyomát viseli, s ebből megérthető, hogy a két szakasz az időbeli egymásutániságot leszámítva semmiben sem kapcsolódott egymáshoz, sőt egymást alapelveiben tagadta.

II. VITA

FODOR PÁL (a tört. tud. kandidátusa, tud. főmts., MTA TTI): Tudjuk, hogy nagyon sok elmélet látott már napvilágot az államszervezéssel és az állam fogalmával kapcsolatban. A mai előadás is nagy terjedelemben foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, s csak egyetérteni lehet azzal, hogy a fogalmak tisztázása érdekében alaposabban meg kell nézni az európai és a keleti államszervezési gyakorlatot. Az előadó azt az ismert utat választotta, hogy a különböző típusú „államokat” meghatározott számú ismérvek alapján próbálta szétválasztani vagy kategorizálni, hogy azután ebben az általános keretben keressen magyarázatot a magyar államalakulás jellegzetességeire.
Az előadó kategorizálása több vonatkozásban is problematikus:
1. Az iszlám világgal foglalkozók számára ismert, hogy a középkori iszlám (vagy akár az oszmán) világnak éppúgy nem volt egzakt fogalma az államra, mint ahogy az akkori keresztény Európának sem. Az arab daula (vagy a török devlet ) terminus gyakorlatilag dinasztiát jelent, illetve átvitt értelemben egy dinasztia uralmát egy adott területen (s ebből alakul ki aztán „birodalom”, „állam” jelentése). Mégsem lehet azt mondani, hogy mondjuk a 15. századi Oszmán Birodalom ne lett volna állam abban az értelemben, ahogyan egy korabeli európai állam.

2. A Bíborbanszületett Konsztantinosz 38. passzusára alapozott fejtegetés nagyon ismerős a turkológiai irodalomból. Vásáry István Nép és ország a türköknél című cikkében remekül bemutatta a nomád hatalom jellemzőit, s úgy tűnik, megfigyelései nagy hatással voltak az előadó gondolatmenetére is. A baj csak az, hogy mindez nehezen használható egy „nomád” vagy még inkább „keleti állam”-fogalom kialakításához, hiszen Vásáry a nomád türkök államszemléletének leírásakor arra a modellre támaszkodott, amelyet Szűcs Jenő a népvándorlás kori germánok hatalmi struktúráit vizsgálva alakított ki. Vagyis ily módon az történik, hogy egy európai fejlődésből elvont modellel írunk le egy „keletit”, s aztán kijelentjük róla, hogy az más, az „keleti”. Ezért nincs jogunk szembeállítani a két: az „európai” és a „keleti” államtípust, annál is kevésbé, mivel Európában – történetének bizonyos korszakában – az utóbbi éppoly általános volt, mint a steppén.

3. Ahelyett, hogy minél több ismérvet próbálunk találni arra vonatkozóan, hogy mitől állam egy nomád, egy keleti vagy egy európai hatalmi szervezet, jobb lenne megmaradni annál, amit bizonyos antropológusok mondanak: egy adott közösség akkor rendelkezik állammal (s ez egyben a civilizáció feltétele is), ha a társadalomban létezik elkülönült közhatalom, és a társadalom és a felette elhelyezkedő közhatalom egy területtel azonos egységként rendezkedik be. A közhatalom és a területiség összekapcsolódása elegendő kritérium az állam létrejöttének megállapításához. Ezért nem indokolt különbséget tenni a keleti és a nyugati állammodell között, kivált, ha még egyszer felidézzük, hogy a „keleti” modell századokon át élt és működött Európában is. Elegendő rögzíteni azt a tényt, hogy amíg Európában és a Közel-Keleten az egykori barbárok sorra túlléptek a „nép és ország”-jellegű, azaz a személyi függésen alapuló hatalmi szervezeten, addig a steppei nomádok rendszerint megmaradtak a régi keretek között, vagyis nem jutottak el az „igazi” államig.

4. Nemcsak Európában, hanem a világ számos más táján is dokumentálható, hogy az államalakulásban döntő szerepet játszott a katonai kíséret. Pl. az oszmán történeti kutatások is bizonyítják, hogy az el , amely kezdetben személyi függésre alapozott hatalmi szervezetet jelentett (ugyanúgy, mint a belső-ázsiai türköknél), a katonai kíséretre támaszkodva alakult át területi állammá, s vett fel maga az el fogalma is területi jelentést. A maga részéről nem ismer olyan „barbár” hatalmi szervezetet a tárgyalt időszakokból (nevezzük ezeket akár „keletinek”, akár „nomádnak”), amelyben ne a katonai kíséret lett volna a szervezők legfontosabb hatalmi eszköze. Ezért akármennyire hiányosak is a magyar uralkodók katonai kíséretével kapcsolatos ismereteink, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az éppen a „törökös” népként történelembe belépő magyaroknál lett volna jelentéktelen. Az itt felvázolt „nomád” vagy „keleti állam” modelljénél is az tűnik a legnagyobb bajnak, hogy nem valódi súlyának megfelelően számol a katonai kísérettel.

ENGEL PÁL (akadémikus, igazgatóhelyettes, MTA TTI): Egyetért azzal, hogy az állam megteremtése felülről szervezetten történt, de nem ért egyet az előadó által javasolt cezúrával. Kristó Gyula nem a kézenfekvő dátumot, a koronázást, hanem István és Gizella házasságát választotta, amely nyilván előkészítette az uralmi rendszer jellegének megváltoztatását, és valóban fontos tényező volt. A koronázás azonban, mint szimbolikus aktus, nem kevesebbet fejez ki, mint hogy egy ország, egy regnum keletkezett, aminek rex e van.

Ezzel kapcsolatban olyan terminológiai problémák merülnek fel, amelyet a rövid előadás nem érintett. Az egyik oldalon áll az Otto Brunner nevével fémjelzett iskola – ehhez maga is szívesen csatlakozik –, amelyik azt mondja, hogy csak az adott forrásanyagban létező fogalmakat szabad a kutatás stádiumában használni. Ezzel szemben a hagyományos jog- és államtörténeti iskola azt hangoztatja, hogy állam a sumérok és az egyiptomiak óta mindig volt, csak különböző formákat öltött. Az állam fogalma a magyar nyelvben szorosan kötődik a modern államfogalomhoz, a „státus” fordításához, ez is nehezíti a kutatást.

Az előadás nem adott választ arra vonatkozóan, mik azok a tényezők, amelyek az uralmi formákat megkülönböztetik. Magyarországon 1000-ben új rendszer keletkezett, egy regnum, amely a latin egyházban hamar institucionalizálódott. A regnum (pl. regnum Hungariae, regnum Poloniae) nagyon fix dolgot jelentett. Ha a Balkánon vagy orosz földön valamilyen hódítás bekövetkezett, akkor a meghódított ország megszűnt létezni (l. nomád birodalmak), ha megölték uralkodóját. A latin Európában azonban nem ez történt. Nagyon jellemző, amikor László és Kálmán elfoglalták Horvátországot, ez a terület nem vált Magyarország növekményévé, hanem továbbra is regnum maradt, egészen 1918-ig, amelynek királyai a magyar uralkodók. Ez egy teljesen más modell. A Balkánon vagy Oroszországban azonban ilyen jellegű regnumok sohasem alakultak ki. Nem volt a középkorban regnum Serbiae vagy regnum Bulgariae, amelynek fix határai, állandó területe volt, s amely ilyen módon megőrizte önazonosságát. Ennek megfelelően alakult ki a terminológia is, egyetlen szerb vagy bolgár uralkodó sem nevezte magát az ország uralkodójának, mert nem volt ország. Dusan is, amikor megkoronáztatta magát, az összes szerbek és görögök cárjának nevezte magát.

Az országfogalom újabb nagy változása az 1200-as években következett be, amikor Szent László legendájában a római jog recepciójának hatására megjelent a respublica , és megtöltődött azzal a tartalommal, hogy ez a regnum nem egyszerűen a király, hanem a populus országa. Ez a felfogás vált a latin Európában létező rendi állam alapjává. Mindezek szempontjából még nagyobb jelentősége van annak, hogy Szent István a nyugati kereszténységhez csatlakozott. A latin keresztény világban az egyház adta meg a regnum, az állam stabil keretét: a regnum Hungariae az a terület volt, amely az esztergomi és kalocsai érsekséghez tartozott. Az ortodoxiában az ilyen jellegű egyházmegye, ezzel a politikai tartalommal nem létezett.

GLATZ FERENC (akadémikus, igazgató, MTA TTI): Az előadásban az államról mint területi-igazgatási szervezetről és mint az állam területén élő népek belső igazgatását szolgáló intézményről esett szó. Elhangzott, hogy a társadalom előkészítettsége a 10. századra lehetővé tette egy fölülről szervezett állam létrehozását. Ez az állam élesen különbözött a 9. század első felétől a 10–11. század fordulójáig létezett, nomádnak vagy steppeinek nevezett államtól. Konkrétan miben mutatkozott meg, hogy a társadalom előkészített volt az államalapításra? Mennyiben van köze az előkészítettséghez a mindennapi élet, a szokások alakulásának, a különböző függési rendszerek sokszínűségének, illetve a kalandozások megszűnéséhez és a letelepedett életmódhoz kötött sajátosságoknak?

Ehhez kapcsolódik egy másik, a fejedelmi kíséretet érintő mozzanat. Elfogadható-e Makkay Jánosnak legutóbb már nagy helynévanyaggal alátámasztott elmélete, miszerint a honfoglalóknál bizonyítható az etnikai különválás a fejedelmi törzs – amelyik egyértelműen türk – és a finnugor törzsek között. Ha a honfoglalás koráig visszamenően kimutatható a fejedelmi települések megléte, akkor azok nem a türk birodalom szervezésében a 6. századtól mindig jellemző kíséret feltételezett jelenlétét támasztják alá? El lehet-e fogadni, amit Makkay mond: a fejedelmi törzs etnikailag türk volt, és ebben az értelemben egy ún. türk állam szerveződött?

KUBINYI ANDRÁS (a tört. tud. doktora, egy. tanár, ELTE BTK): Kristó Gyula is utalt arra, hogy az elmúlt 10–15 évben két dolog akadályozta alapvetően a régészeti kutatásokat: a meglévő anyagi problémák, illetve az, hogy a legtöbb ásatás leletmentésből indul ki. Valóban meg kell védeni az őskori, római kori és középkori emlékeket is, és a népvándorlás és a honfoglalás kutatására jut a legkevesebb lehetőség. A honfoglalás kori kutatások bizonyos szempontból a szerencsétől is függnek, miként ez legutóbb Révész László kandidátusi vitáján is kiderült. Révész karosi kutatásaival izgalmas kérdést vetett fel: a Felső-Tisza vidékén hihetetlenül gazdag anyag van, amelyik datálása szerint a 10. század közepére megszűnik. Ez a kutatási eredmény is az előadás téziseit támasztaná alá. Remélhetően be fog következni olyan időszak, amikor a régészet területén is előre lehet majd lépni.

A régészeti anyagot leszámítva a múlt században is ugyanaz a forrásanyag állt a kutatók rendelkezésére, mint ma. Nagy tehetségű történészek szépen dokumentált, gyakran egymással teljes mértékben ellentétes elméleteket dolgoztak ki. A kérdéskör egy olyan sokismeretlenes egyenlethez hasonlítható, amelynek számos tényezője nem ismert még, és valószínűleg soha nem is lesz ismert a forrásanyag hiányossága miatt. Ezért sem lehetnek teljesen meggyőzőek az eddigi elméletek. A további kutatások előtt az egyik lehetőség az analógiák keresése, a vita során azonban kiderült, melyek az analógiák problémái.

Az bizonyos, hogy Kristó Gyula munkája tovább viszi a kutatást, de az is biztos, hogy egy emberöltőn belül a ma hallott megközelítést is ugyanúgy tudománytörténeti tételként fogják említeni, mint az előadás elején felhozott szerzőket és műveket.

KATUS LÁSZLÓ (a tört. tud. kandidátusa, egy. tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem): Meggyőzőnek tűnik a cezúra megállapításakor a 996-os dátum, István és Gizella házasságának jelentősége elvitathatatlan, annak ellenére, hogy a koronázás volt az az aktus, amely jogilag nyilvánvalóvá tette, hogy gyökeres változás történt. Kísértetiesen hasonló módon ment végbe a frank királyság létrehozása. Chlodvig – hasonlóan, mint István Koppánnyal – a koronázás előtt leszámolt konkurenseivel, a többi, a hagyományos rendet képviselő törzsi vezetővel. Tours-i Gergely beszámolójából ismert, eleinte Chlodvigot még kötik a törzsi-nemzetségi szabályok a zsákmány elosztásában, egy év múlva azonban már úgy viselkedik, mint egy középkori király, akinek az akarata törvény. Nagyon rövid idő alatt ment végbe a gyökeres változás, drasztikus hatalmi eszközök igénybevételével. A megváltozott hatalmi viszonyokat szentesítette a koronázás.

A kísérettel kapcsolatban kétségtelen, hogy a 996-ban német területekről Magyarországra jövő lovagok lényegében ugyanazt a szerepet töltötték be István mellett, mint amit Chlodvig mellett Trustis. A kíséret tagjait kiszakították a nemzetségi-törzsi társadalomból, és olyan hatalommal ruházták fel őket, hogy a katonai kíséret akár jogilag rabszolga státusú tagja – ha a király kiküldte valahova – a hagyományos törzsi arisztokrácia legmagasabb rangú képviselőjével szemben el tudott járni, döntéseit teljesíteni kellett.

ZSOLDOS ATTILA (a tört. tud. kandidátusa, tud. mts., MTA TTI): A frank analógia nem jó, mert Chlodvig előbb szerezte meg az uralmat a frankok fölött, és azután koronáztatta meg magát. István viszont már azelőtt királlyá koronáztatta magát, mielőtt az övé lett volna az uralom az egész Kárpát-medencében. A házasság és a vele járó bajor szövetség az erőgyűjtés volt ahhoz, hogy az uralmat megszerezze. Igazi jelentősége van annak, hogy István keresztény királlyá koronáztatta magát, még mielőtt az övé lett volna az uralom az egész országban. A keresztény király szervezi az egyházat, s az államiság az önálló egyháztartomány meglétével szorosan összefügg. A Pseudo-Isidorus-i joggyűjtemény szerint egy tartomány akkor tekinthető országnak, ha királya, érseke, 10–12 püspöke van. Ez a jellemzés maradéktalanul illik István országára, s talán ez az államfogalom is alkalmazható lehet az István-féle államalapítással kapcsolatban, mint arra Gerics József felhívta a figyelmet.

Végezetül: kizárható-e, hogy az István-féle államszervezésnek megvolt valamilyen előzménye az István előtti Árpádok törzsi államában? Nem lehetséges-e, hogy az államszervezéshez szükséges külföldi „injekciót” már a Gizellával kötött házasság előtt megkapták az Árpádok?

HECKENAST GUSZTÁV (a tört. tud. doktora, tud. tanácsadó, MTA TTI): Kristó Gyula azt mondta, hogy 996, István és Gizella esküvője előtt nem talált olyan eseményt, amely logikusan és kikerülhetetlenül 1000-hez, a koronázáshoz vezetett. Nem gondolja-e, hogy 973, Quedlinburg volt a kiindulópont, amiből azután a többi következett?

SZEGFŰ LÁSZLÓ (a tört. tud. kandidátusa, főisk. tanár, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola): A magyar fejedelem fegyveres kíséretét Ibn Ruszta 20 ezer főre teszi a honfoglalás előtt. A magyar krónikák is megerősítik ezt, amikor egy-egy parancsnok alá rendelt, hét, egyenként háromezer főnyi seregről beszélnek.

A honfoglalás idején a besenyő fenyegetettség miatt érvényesült a fejedelmi hatalom, de e veszély elmúltával devalválódott. Az említett fegyveres erő 907-ben Pozsonynál (majd 910-ben Augsburgnál) bizonyította, hogy képes a magyarok szállásterületét megvédeni, de a kalandozások már törzsi kötelékekben folytak. Konsztantinosz császár leveleit már a türkök arkhonjaihoz címezi, mert a törzsek nem engedelmeskednek a fejedelemnek, „de egyezségük van arra nézvést, hogy a folyók bármely részén tör is ki háborúság, teljes odaadással és erőbevetéssel együtt harcolnak”. A magyar törzsszövetség tehát kifejezetten defenzív célú volt, az integráló jellegű fejedelmi hatalom csak ellenséges támadás feltételezhetősége idején érvényesülhetett, de fegyveres erejét a törzsek állították ki.

Több forrás is a Lech-mezei sereg hét vezéréről (septem reges, principes) beszél, egyikük Taksony fejedelemfi, de szólnak hét túlélőről, hét gyászmagyarról stb. A hetes szám ilyen erős hangsúlyozása azt a gyanút ébreszti, hogy itt a törzs- szövetségi haderő (vagy annak döntő többsége) szenvedett 955-ben katasztrofális vereséget. Ez sokkszerűen érte a magyarokat, akik ennek nyomán pánikszerűen építik ki a nyugati gyepűrendszert, s a súlyos veszélyhelyzet ismét előtérbe állítja a fejedelmi hatalmat. Az új fegyveres kíséretet a fejedelem már nem törzsi alapokon szervezte meg, erre semmilyen jel nem mutat, hanem saját uralmának feltétlen híveiből. Ezt a minőségileg is új katonai erőt már fel tudta használni belpolitikai célokra is, amikor ellentétbe került az egyes törzsekkel. A magyarság korábban is 20 ezer főnyi kíséretet volt képes kiállítani, száz békeév elteltével aligha valószínű, hogy Gizella kíséretében érkező néhány páncélos lovag személyesen „importálta volna hazánkba a modernizációt”, s fogadtatta volna el. István vezérlete alatt, akár házasságkötésekor, akár koronázása idején – bár német „katonai tanácsadói” lehettek – egy olyan hazai fegyveres erő állt, amely képes volt biztosítani a belső fejlődést s annak irreverzibilitását.

MAKK FERENC (a tört. tud. doktora, egy. tanár, József Attila Tudományegyetem, Szeged): A rendkívül gazdag mondanivalójú előadásban nagy horderejű problémákról volt szó, így pl. a nomádállam fogalmáról, annak ismérveiről, a magyarok nomád államának megszületéséről, utóbbinak a Szent István-i államhoz való viszonyáról, s az ún. törzsi államokról. Mindezekről a kérdésekről – melyeknek bármelyike egy-egy külön konferencia témája lehet – a szerző hamarosan megjelenő könyvei kapcsán feltételezhetően komoly vitákra fog sor kerülni történészek, nyelvészek, régészek, antropológusok, filozófusok és más szakemberek között. Itt most a szerző néhány olyan megállapításához kíván hozzászólni, amelyek ugyan az előbb említett kérdésekhez képest részproblémának tűnnek, mégis 9–10. századi történelmünk lényeges fejezeteihez tartoznak.

1. Kristó professzor – 1980-as véleményétől eltérően – előadásában úgy fogalmazott, hogy nem Levedi , hanem Álmos volt a kündü (künde) méltóság birtokában a magyar nép első fejedelme (azaz uralkodója). Ezzel kapcsolatban szeretné felhívni a figyelmet arra, hogy a Levedi neve mellett egy alkalommal szereplő archégos görög szó Bíborbanszületett Konsztantinosz császár művében ( De administrando imperio ) az arab fejezetekben is előfordul, mégpedig rendszeresen az arab (szaracén) vezetők – többek között a kalifák – méltóságának jelölésére fejedelem, uralkodó jelentésben. Az uralkodó jelentést támasztja alá az is, hogy ezen arab fejedelmek neve, illetve méltósága mellett az uralkodni igét a krateo görög szó fejezi ki, amely szintén uralkodni jelentésben szerepel a szövegben a bizánci császárok (basileusok) esetében. Kristó Gyula – elméletének megfelelően – élesen megkülönbözteti egymástól az archégos és az archon szavakat; az elsőt a vezér , a másodikat a fejedelem szóval adja vissza. Tanulságos lehet azonban figyelembe venni azt, hogy egy alkalommal a császár a szaracénok (arabok) vezetőjeként az archégos szó helyett a katarchon szót használja, ami itt teljes egyértelműséggel uralkodót, fejedelmet jelent, ami természetes is, hiszen a szíriai-bagdadi kalifáról van szó. Ezek alapján elképzelhető, hogy a Levedi neve mellett szereplő archégos szónak talán fejedelem, uralkodó értelmet tulajdoníthatunk. Ebben az esetben mégiscsak Levedi volt az első fejedelem. Nyilvánvalóan itt további szövegfilológiai vizsgálódásra van szükség.

2. Kristó professzor állítása szerint az etelközi magyar nomádállam alávetett népei közé tartoztak a kavarok népe mellett az adóztatott keleti szláv törzsek is. Erről a szlávokkal kapcsolatban a hozzászóló nincs meggyőződve, hiszen önmagában az adóztatás, de még a rendszeres adóztatás sem jelenti azt, hogy az adózók politikailag, szervezetileg az adóztatók birodalmába, államába tartoztak volna. Ennek ellentmond az, hogy a muszlim források szerint az adóztatás rendszeres (sarcoltató, vagyis kalandozó) hadjáratok eredménye volt, tehát erőszakkal történt, azaz ezek a szláv népek nem tartoztak bele a birodalomba. Később a németek 9, a bolgárok és a bizánciak 15 évig rendszeresen fizették az adót – állandó hadjáratok nélkül! –, mégsem tartoztak a magyarok államához.

3. István és Gizella 996. évi házassága – miként Kristó Gyula azt hangoztatta – az európai magyar állam létrehozásában fontos szerepet játszott. Ezt támaszthatja alá az, hogy a birodalmi lándzsa másolata ezen alkalomból került Géza udvarába a trónörökös István számára, s 997-től ez volt a nagyfejedelmi hatalom jelvénye. (Később a királyi jelvények között szerepelt.) Mégis a modern magyar állam létrejöttének legfontosabb szimbolikus eseménye a koronázás aktusa volt.

III. VÁLASZ

KRISTÓ GYULA: Az előadás alapját egy, az új tudományos továbbképzési rendszerben tartott előadásokból kivált könyv képezte. A jelen előadásban e könyv tézisei hangzottak el, az adott időkeret miatt egyes kérdések – amelyeket joggal hiányoltak a kollégák – kimaradtak, de ezek kifejtése a remélhetően hamarosan megjelenő kötetben ( A magyar állam megszületése ) olvasható lesz.

Nagyon fontos hangsúlyozni, a 8–10. században – miként a magyar és a nemzetközi szakirodalom kiemelte – óriási változások zajlottak le a keleties birodalmakban. Ekkor jelentek meg a földmagántulajdon bizonyos elemei, és ekkor kezdődött meg a földművelésre való áttérés. Amit a magyar fejlődéssel össze lehet hasonlítani, az nem a 13. századi mongol, nem a 15. századi oszmán vagy a 16–18. századi kirgiz, illetve baskír példa, mert időközben a nomád társadalmak is fejlődtek. Az analógiákat a korábbi vagy korabeli, nem pedig az évszázadokkal későbbi és vélhetően saját fejlődésében a magyaron túljutott társadalmakban kell keresni.

Vásáry az orhoni feliratokból próbálta összeszedni azokat az elemeket, amelyek a magyar probléma megoldásában segíthetnek. Vásáry egy ponton hivatkozik Szűcs Jenőre, de nem derül ki, elítélően vagy helyeslően regisztrálta Szűcs koncepcióját.

A katonai kíséretre a szakirodalomban mindenki hivatkozik. A germán anyagban a katonai kíséret gyönyörűen fellelhető (l. a törvényszövegeket). A magyar kíséret kérdését is fel kell vetni. Vásáry szerint a 8. század első feléből származó orhoni türk feliratokban bujrukok szerepelnek, tehát teljesen egyértelmű, hogy volt kíséret. Vásárynak viszont az a véleménye, hogy ez a kíséret nem volt állandó, a folytonosan változó belső viszonyok miatt nem is lehetett az. Az elfogadhatónak látszik, hogy volt kíséret, de nem olyan, amely a feudalitás kötelékével, hosszú időre, nemzedékekre kötődik valahova.

A 10. században is volt kíséret, de ez történeti módon nem fogható meg, csak analógiákkal. Az ótürk analógiát kell figyelembe vennünk, nem a mongolt vagy az oszmánt. Az ótürköknél is van kíséret, de állandóan változik, tehát a kíséret még nem örökre szóló láncokkal és örökletesen kapcsolódik a fejedelemhez. Mindez a magyar esetben csak valószínűsíthető, mert azok a kísérletek, amelyek régészeti úton próbálták megfogni a kíséretet, erőteljesen problematikusak, beleértve Révész László karosi ásatásairól szóló és a kíséretet legszebb fényében feltüntető munkáit is. A legfontosabb probléma: hiányzik Karoson a fejedelem, a kíséret ugyanis a fejedelem körül van. Kérdéses továbbá, az ország többi részén hol van a kíséret. Ha a fejedelem átköltözött Esztergom vidékére, ahogy azt Révész föltételezi, és vele ment a kíséret, akkor hol van az Esztergom körüli kíséret? Tehát továbbra is megoldatlan a kíséret problémája, az 1970-es évek óta a magyar történettudományban senki sem vagy nagyon kevesen és félve merték kimondani: nem volt (legalábbis későbbi értelemben vett) kíséret.

A koronázás új legitimációt jelentett Istvánnak. Az új legitimációhoz Istvánnak új katonai erőre volt szüksége, és ezt az erőt 996 után szerezte meg. Koppány egy másfajta jog, a régi legitimáció alapján akarta átvenni a hatalmat.

Az államalapítás előkészítettségét a földművelésre való áttérés és a letelepedettség jelenti. Az igazi államalapításnak azzal kellett kezdődnie, hogy le kellett telepíteni a magyarok nagy részét, illetve a lakosság már kisnomadizmust folytatott (szűk hatósugarú körzetben) a nagynomadizmus helyett. A Kárpát-medence a maga vízviszonyaival, áradmányos területeivel nem klasszikus nomád terület, hiába jó a füve az állat számára (a steppe lova nem legel le minden füvet).

A Kárpát-medence területe a nomádok számára – kalandozó hadjáratokkal együtt – 60 évre elég. Kísérteties párhuzam mutatkozik az avarok és a magyarok Kárpát-medencei története között. Az avarok 567–568-ban szálltak meg nomád népként a Kárpát-medencében, 626-ban Konstantinápoly tíznapos ostromában elvesztették nimbuszukat, totális vereség érte őket.

A magyarok 895-ben betelepedtek a Kárpát-medencébe, nomád életet éltek, és pontosan 60 év múlva elvesztették az augsburgi csatát. Ezt követően nem vezettek több kalandozó hadjáratot nyugat felé, a magyarok csorbítatlan nomadizmusa nem húzódott el 1000-ig. 955 után egy részük áttért a letelepült életmódra és a földművelésre. Ebből a szempontból is revízió alá kell venni a Dunántúl megtelepedésének problémáját. Klasszikus honfoglaló lelet nincs a Dunántúl jelentős részén; a 10. század közepén, második harmadában foglalták el a területet. Aki átköltözött a Dunántúlra, annak fel kellett adnia a nomadizmust. A Göcsejben, a somogyi, tolnai dombokon nem lehet nomadizálni, tehát ha semmi más, önmagában ez is bizonyítja, hogy jelentős tömegek már a klasszikus Szent István-i államalapítás előtt állandó lakhelyeken letelepedtek.

Az avarok után már másodszor látjuk, hogy a Kárpát-medence 60 évi nomadizálásra volt elég. Nem lehet a Kárpát-medencében, a dél-orosz, dél-ukrán végtelen steppei térségekhez képest szűk területen 2–3 emberöltőnél hosszabb időn át nomadizálni. A magyarok azért tudtak ennyi ideig is nomádok maradni, mert majdnem az egész évre elmentek az állatállománnyal nyugatra kalandozni. A kalandozó hadjáratok télen kezdődtek, amikor a befagyott folyókon át lehetett kelni, és csak későn fejeződtek be, a népesség gyakorlatilag telelni tért vissza a Kárpát-medencébe.

A kíséret, honfoglaló törzs, etnikai megoszlás kérdésében Makkay János némiképpen László Gyula elméletét hozta vissza. László Gyula is azt mondta, hogy van egy nagyszámú alávetett finnugor népesség, amely fölött egy attól etnikailag különböző elit áll. Ideje, hogy áttekintsük az alávetettek és az elit problémáját a nomád társadalmakkal kapcsolatban. Gyakorlatilag teljes mértékben át kell értékelni a régészeti anyagot, a honfoglalás kori magyar régészeti kutatások azonban, sajnos, anyagi okokból nem haladnak előre. A legkorábbi magyar oklevelek helynévanyagának túlnyomó része szláv vagy török. A veszprémvölgyi oklevélben csak szláv, illetve török név van. Az 1055. évi tihanyi oklevélben jelentek meg nagyobb számban – főleg a belakottságra utaló határrésznévként – magyar, tehát finnugor elnevezések, mutatva, hogy 2–3 nemzedék alatt a magyar lakosság beköltözött, letelepült. Úgy tűnik, újra kell értékelnünk az alávetettek és a honfoglaló elit kérdését.

Eddig mindenki azt képviselte, hogy a Quedlinburg ban elkezdett folyamat egyenesen folytatódott. Forrásokkal azonban ezt nem lehet alátámasztani. A források annyira gyérek, hogy igazából azt sem lehet kizárni, hogy a megkezdett folyamat megszakadt. 973 és 996 között 23 olyan év van, amiről szinte nem tudunk semmit. Ismertek viszont olyan dolgok Gézáról (Melk visszafoglalása, a pogány isteneknek való hódolás mellett a keresztények mindenhatóját is tisztelte), amelyekből az szűrhető le: Géza nem tekinthető István közvetlen előzményének, hanem a változó viszonyokhoz kevéssé igazodó, de a változásokat nem igazán felkaroló ember volt.

A frank analógiát nem kell teljesen elejteni. Chlodvig sohasem volt de jure egy egész megszervezett regnum ura, mint ahogyan István de jure alapon vérségi jogosultságot szerzett a hét magyar meg a három kabar törzs feletti uralomra. Ahhoz, hogy Chlodvig rex Francorum lehessen, koronát kérhessen, le kellett vernie a vele ellenszegülőket. Istvánnak megvolt a nem keresztényi jog alapján álló megas arkhoni, nagyfejedelmi méltósága, neki saját jogát kellett érvényesíteni. István teljes joggal mondhatta azt, ő a rex Pannoniorum. Ennyiben a frank analógia továbbra is fenntartható, azzal a pontosítással, hogy Chlodvig és István koronázás előtti helyzete más volt.

Az egyházmegyékkel kapcsolatban eddig kevesen figyeltek fel az egyetlen hiteles, a későbbi korok által nagyon kevéssé befolyásolt Thietmar merseburgi püspök azon kitételére, hogy István koronázására azután került sor, miután Vajk néven püspöki székesegyházakat (azaz legalább kettőt) állított fel. 996-tól 1000–1001-ig legalább két egyházmegye létrejött (a veszprémi és az esztergomi). A legmerészebb számítások szerint sem jön ki azonban a 10 egyházmegye István uralkodásának túlnyomó többségére. A korai időszakban legfeljebb négy egyházmegye jött létre. Nem tudni, István mennyire igazította az elvekhez a maga regnumát.

A törzsi állam problémája: a törzsi államok valami korábbinak a felbomlásából jöttek létre, ezt a korábbi alakulatot az előadó 1980-ban törzsszövetségnek, most nomádállamnak nevezi. Időközben jobban megismerkedett a nomádállamok szervezési gyakorlatával, illetve többször elolvasta Bíborbanszületett Konsztantinosz művét, és az orhoni feliratokat. Szemléletben rokonság van a császár művének 38. fejezete és az orhoni feliratok között. Az új ismeretek nyomán annyit változtatott koncepcióján, hogy a törzsszövetséget és a fejedelemséget elválasztotta egymástól, ahogy a nomád gyakorlat és Bíborbanszületett Konsztantinosz elválasztotta. A törzsszövetséget a bégek és a nép vagy – Bíborbanszületett Konsztantinosz szavaival élve – a vajdák és a nép jelenti. A fejedelemség megjelenésével jön létre a nomádállam, az ismert szabályszerűségek szerint.

A magyarok nomádállama közel 100 évig állt fenn, ez teljesen megfelel annak a birodalomszervezési gyakorlatnak, virágzási és hanyatlási szakaszváltozásoknak, ami a nomádokra jellemző. (Kivételszámba megy a 100 évnél hosszabb ideig álló birodalom, pl. a kazároké.) Amikor a magyarok elkezdtek leszálló ágba kerülni, több évben különböző irányokba vezettek hadat (917-től). A különböző hadjáratok mögött különböző irányultság húzódott meg. Megerősíti ezt, hogy más és más időpontokban különböző csoportok tájékozódtak Bizánc, majd később Róma felé is. A 10. század közepén egy leépülő nomádállam állt a Kárpát-medencében, és ha akkor jött volna egy másik nomád nép, bekebelezte volna ezt a leépülőben lévő el t, de fönntartotta volna kereteit. A nomád szervezésnek ugyanis az a lényege, hogy nem zúzza szét, hanem továbbra is egyben tartja a korábbi kereteket. Ezt ismerve válaszolhatunk arra, miként maradt meg a magyar nyelv 1500 éves magányában. Az a magyar nép, amelyik a honfoglalás korában 70 ezer főt számlált, úgy tudta megőrizni nyelvét, hogy 1500 éven keresztül olyan nomád rendszerben élt, amelyben különállását bizonyos feltételek mellett (adózás, szolgáltatás, katonáskodás) fenntarthatta. A Kárpát-medencébe a nagy nomád vándorlások nem jutottak el, a magyarságot többé nem fenyegette nomád hódító, ennek következtében elkezdett szétforgácsolódni, elemeire hullani. Ez az állapot a nomád törzsi állam, amikor már nincs egy egységes nagy nomád birodalom, amelynek élén az istenként tisztelt künde állt, s amelynek van egy katonai vezetője. Visszaállt a bégek és a nép vagy a vajdák és a nép állapot.

996-ban nem kelet, hanem nyugat felől érte hatás a magyarokat, a meglehetősen széttagolt, de ugyanakkor élénken Európára figyelő társadalmat. Addig senki sem kapcsolta magát teljesen az új viszonyokhoz, István az első, aki testestül-lelkestül elkötelezte magát egy eszmének, és odakötötte magát a német birodalomhoz. Az oklevéladás, a törvénykezés, a pénzverés, az egyházi terminológia mind német hatást tükröz. Az Árpádok törzsi állama német „injekció” nélkül nem tudott volna megújulni, az új Magyarország megszervezése István törzsi államából indult úgy, hogy István bajor segítséggel, a „szalámitaktika” alapján szép lassan legyőzte ellenfeleit.

Végezetül az előadó megállapította, több, további kutatást igénylő kérdés került elő. Megköszönte a hozzászólók észrevételeit és a hallgatóság figyelmét.