I. EURÓPAI GAZDASÁGPOLITIKA – MAGYAR VÁLASZ Előadásom címe csalóka: olyasmit sejtet, mintha én valóban értenék a gazdaságtörténethez, s teljes felelősséggel meg tudnám ítélni azt a gazdaságpolitikát, melyet korszakom államférfiai folytattak, és amelyet korszakom emberei elszenvedtek. Nem vagyok gazdaságtörténész, nem voltam, és a jelek szerint már nem is leszek. Azonban konfrontációim történeti helyzetekkel, trendekkel, személyekkel, politikai fordulatokkal arról győztek meg – oktatói, és még inkább kutatói munkám során –, hogy nem lehet kikerülni a gazdaságtörténeti vizsgálódást. Meg kell nézni, mit akartak az egyes korszakok gazdaságpolitikusai, mi az, ami ebből sikerült (általában nem sok minden), mi az adott korszak reflexiója (ez általában tévedések halmaza), és mi az, amit mi utólag, némi könnyelműséggel ítéletként megfogalmazunk, azután megváltoztatunk, visszavonunk, átalakítunk.
A tárgyra térve, a 18. századdal kapcsolatban – már ami a magyar történetet, a magyar–osztrák összefüggéseket illeti – meglehetősen ellentétes értékelések láttak napvilágot.
A korszak problémáinak gyökereit vizsgálva megkísérlem a 18. század második felének újraértékelését, azzal a szerénységgel, amit ismereteim korlátoltsága diktál. Minthogy nem vagyok gazdaságtörténész, egyes jelenségeket ugyan elnagyoltan ábrázolok, de ez egyben lehetőséget ad kutatásaimról beszámolni, bizonyos forráscsoportokra, bizonyos kérdésekre, bizonyos historiográfiai újdonságokra, amúgy „tanárosan”, felhívni a figyelmet.
A 18. század közepének értékelése történetírásunkban már évtizedek óta vitakérdés, főleg, ha a gazdaságtörténetet nézzük. Természetesen az Eckhart-vitáról kellene szólni, de ez a dolgok leszűkítése. Eckhart azt vallotta, hogy Magyarország osztrák gyarmat a 18. században. A kortársakat idézi Eckhart – pontosan, de megtévesztően. Ezzel kapcsolatban sokat írtak, és írunk is még, meglehetősen bizonytalanul, mert a forrásanyag igen sokféle lehetőséget kínál az értékelésre.
Akik az ún. gyarmatkérdéssel foglalkoznak, kénytelenek a 17. századi előzményekhez visszanyúlni. Mert hiszen mi történt? Közép-Európa a 18. század közepén – helyzetének megfelelően – késve reagált a politikai és gazdasági változásokra, a nyugati gyakorlatra. Kemény merkantilizmust vezetett be akkor, amikor Európa nyugati részein már túljutottak rajta, már elvetették. Nyugat a lehető legrosszabbul vélekedett a merkantilista rendszerről, Közép- és Kelet-Európa viszont a külföld irányába, sőt a régión belül is érvényesítette.
A merkantilizmus eredete
A helyzet indikálja, hogy két szóban fölvázoljam azt, mit is gondolnék a merkantilizmus keletkezéséről. Nem követem a klasszikus gazdaságtörténészek iránymutatását, még Elias Heckscherét sem, aki az ókorból vezette le a merkantilizmus jelenségeit. Vizsgálva a francia variánst, a colbertizmust és általában a különböző országokban jelentkező merkantilista törekvéseket – leegyszerűsítve a képletet – arra az eredményre jutottam, hogy ez voltaképpen kríziskezelés, amelyet versenykényszer vált ki. Franciaország a 17. században rossz helyzetben van, kapkod, be akarja hozni elmaradását. (Nem emlékszem arra, hogy ez megfelelőképpen jelentkezne történetírásunkban.) A colberti tevékenység lényege a részben Hollandiával, részben Angliával való viaskodás. Elsődlegesen a tengeri forgalom és másodlagosan – de egyáltalán nem mellékesen – a gyarmati kérdés a mozgatója. Franciaország olyan gazdasági mechanizmust alakít ki, amely valóban mintája lehet a fölzárkózó országoknak egy későbbi időpontban. Voltaképpen semmi újat nem hoz. Az árumegállító jog a középkorban is működött (nincs másról szó a colbertizmus esetében sem). A különböző céhes védekezések nagybani megoldása az, amit a francia állam diktál a colbertizmus keretében, illetve modern eszközöket iktat be az iparfejlesztés területén. Az ipari kémkedéstől kezdve a szakemberek elrablásáig – finomabban: Franciaországba való, kissé erőszakos áttelepítéséig – mindent megtettek, hogy a Bourbon-monarchia új ipari létesítményekhez jusson, elsősorban a luxusiparban. A flamand faliszőnyegektől a velencei tükrökig sokféle gyártási titkot szereztek meg, állami program volt az ipari kémkedés. Később a luxusipar a francia ipar szinonimájává válik. A Habsburg-udvar korai gazdasági tanácsadói, a kameralisták, felfigyelnek erre, és ellenakcióra buzdítanak.
A kolonizáció
Sokkal kevésbé tűnik sikeresnek Franciaország a kolonizáció terén. Megszoktuk, hogy Franciaországot a 18. század utolsó harmadáig – nagysága, népsűrűsége, diplomáciai vezető szerepe és sok minden egyéb miatt – a kontinens vezető államának tekintsük. Pedig rossz időben vívott vallásháborúi és belső villongásai miatt lemaradt a kolonizációs tevékenységben. A kis Hollandia korlátolt, de sikeres kísérletei és az angolok zseniális terjeszkedései után kevés értékes terület maradt a franciák számára. Ami maradt, az korántsem elégíthette ki nem annyira Colbert, mint inkább az uralkodó ambícióit.
De azért a megkésett amerikai szerzeményekkel Franciaország koloniális helyzete még mindig ragyogó volt Közép-Európáéhoz képest, ahhoz képest, ami zónánkban, a Habsburg Monarchia területén történt.
A Habsburg Monarchia, abban a reményben, hogy a spanyol örökséget és a spanyol kolóniákat is megszerzi, tulajdonképpen teljes indolenciával kezelte a gyarmatkérdést. Később azután ebből adódott Magyarország „besorolása” nyersanyagszállító szerepkörre. Ebből született – a kortársak ajkán – az „osztrák gyarmat” elnevezés. Ez sztereotípia, amit természetesen nem fogadunk el. De magyarázatát keresnünk kell.
A „gyarmat”-sztereotípia korántsem Magyarország és Ausztria vonatkozásában élt csupán. Egy sor európai ország megkapta ezt az elnevezést, ha kivitele egy másik ország jóindulatától függött, ha az jobb helyzetben volt, ha annak vámkedvezményei, áruforgalma az ő lehetőségeit korlátozták, negatívan befolyásolták. Bizonyítékként egy Choiseul-idézetet hoznék. 1995-ben jelent meg Cambridge-ben Kenneth Maxwell Pombal-biográfiája. Mottóként a szerző Choiseul egyik megnyilatkozását választotta: „Portugália angol gyarmat”. Pedig nem volt angol–portugál perszonálunió, de volt portugál függő helyzet.
De a valódi vagy virtuális kolonizáció megkerülhetetlen egy föltörekvő ország számára, amely modern iparra, modern pénzgazdálkodásra akar áttérni. A valódi kolóniák igen olcsón szolgáltatták a nyersanyagot. Ez döntő volt Angliának, döntő lett Franciaországnak. Ez határozta meg a közép-európai fejlődést is. A nyugati országok előnye behozhatatlan lett.
Raynal és (vagy) Diderot a gazdaságról
A 18. század második felének művelt magyar olvasói, akik francia könyvet vettek a kezükbe, időnként olvasták Raynal abbét, megismerhették a kor felfogását a kereskedelemről, a gazdasági és politikai hatalomról. (Ma már tudjuk a francia kutatók jóvoltából, hogy Raynal és Diderot nem választható el, a Deux Indes „Az európai létesítmények és kereskedelem politikai és filozófiai története a két Indiában” művet részben Diderot írta, vagy Raynal Diderot alapján. Az a szöveg, amit a koloniális helyzettel kapcsolatban vagy Közép-Európa megítéléséről Raynal neve alatt olvashatunk, nagy valószínűséggel Diderot írása. Orosz tapasztalatai segítették, hogy ebben a zónában jól tájékozódjék.)
Raynal abbé vagy Diderot a Deux Indes-ben elméleti okfejtést ad a kereskedelemről; áttekinti azt – ahogy ez szokásos volt – az ókortól a saját jelenéig. Beszámol arról, milyen ügyetlenek még az ő korszakában is, mily kevéssé élnek előnyös helyzetükkel a spanyolok és portugálok. Francia irigységgel, bosszúsággal számol be Németalföld sikereiről, s leszögezi, hogy a hollandoktól tanultak az angolok. Anglia világhatalma egyelőre megdönthetetlen, bár a francia luxusipar már tekintélyt vívott ki magának. „A háború tönkreteszi azt, amit a kereskedelem megteremt. Hasznos forradalom játszódik le az erkölcsökben ... Európa megváltozott.” Ezután tér rá a német nyelvű zónára, tehát a Német Birodalomra és a Habsburg Monarchiára. Azt mondja – és ez nagyon lényeges dolog – : e területnek, ennek az egész német világnak kevés és rossz a kikötője. A kikötő a kulcsszó. Valóban, azok az országok, amelyek a tengerek mellett fekszenek és relatíve jó kikötőkkel, jó kereskedelmi- és hadiflottával rendelkeznek, nemcsak saját gyarmatáruikat, saját iparcikkeiket szállítják és védelmezik, hanem – mintegy bérmunkában – más országok ellátását is biztosítani tudják. Így ragadják magukhoz Európában a gazdasági vezetést. A gazdasági vezetés és a politikai hatalom akkor is egyet jelentett.
Azt mondja Raynal alias Diderot, hogy a kevés és rossz kikötő miatt a német zóna arra kényszerül, hogy közömbös vagy irigy tekintettel bámulja, hogyan gazdagodnak a szomszéd európai országok, a franciák, a többiek, hogyan tudják kiaknázni a tengerentúli világ, India vagy Amerika javait. De – mondja Diderot vagy Raynal – közeledik a kor, amikor a kereskedelem elhárítja a bonyolult, az alkotmányok zűrzavarából adódó akadályokat, amelyek hátráltatják a német zóna fejlődését, és felváltja azt a struktúrát, amelyik nem kedvez a kibontakozásnak. Hamarosan eljön az idő – mondja a jós-író előrelátóan –, amikor ennek a zónának nem kell az iparcikkeket külföldről megvásárolnia, így – ez nagyon lényeges – megtarthatja gazdag bányái hozamát, és Európa egyik leggazdagabb területe lesz. (Viszonylag sokáig kellett várnia a történelemnek, az emberiség fejlődésének, hogy e német világ Európa leggazdagabb területe legyen. De a longue durée jegyében ezen nem is csodálkozunk.)
A protestánsok
Néhány évtizeddel ezelőtt Barta János az agrárkérdés vizsgálata során jó indítással mutatott rá a 18. századi porosz fejlődés problémáira. Nagyon fontos ezt tanulmányozni, hiszen az osztrák történetírás főként II. Frigyessel foglalkozik, a társadalmi jelenségeket, reformokat csak az ő személye, hatása kapcsán nézi. Akár Bartát, akár német szerzők műveit olvassuk, teljesen evidens, hogy a poroszok voltak azok, akik ebben az ún. német zónában a legokosabban jártak el. Nem harci készségüket és nem Sziléziával és egyéb területekkel kapcsolatos dinamikus „tevékenységüket” emelném ki. Egy dologban voltak zseniálisak – ez egyébként számukra nem jelentett problémát –, a hugenották befogadásában.
Mert a kolonizálás lehetősége, a tenger közelsége, dinamikus kikötői tevékenység mellett – amelyeket a gazdasági fejlődés motorjainak tekinthetünk – meg kell említeni az emberi tényezőt. Szólni kell arról, hogy Colbert utolsó cselekvései már kissé görcsösek voltak, már elvesztette az uralkodó támogatását, és a negatív folyamat abban tetőzött, hogy XIV. Lajos visszavonta a protestáns szabadságokat biztosító nantes-i edictumot. Ezzel tulajdonképpen vagy földönfutóvá, vagy másodosztályú állampolgárrá tette a hugenottákat, a létbizonytalanság összes gyötrelmével. (A 20. századi ember sokkal jobban megérti a francia hugenottákat, mint tették ezt a 19. század pozitivista történészei.)
Borzalmas folyamatok zajlottak le, és ha az ember ezeket forrás- szerűen közelíti meg, döbbenetes kép tárul eléje. A francia társadalmat lefejezték, értelmiségének jeles képviselőit, pénzembereit elűzték. E vonatkozásban alapmonográfia Lüthy műve (La banque protestante), mely kimutatja, hogy Franciaországban korai olasz bankok után már francia protestáns bankok virultak, és ezek biztosították a modern pénzforgalmat, amelyre az országnak már igen nagy szüksége volt. (Ugyanakkor Hollandia és Anglia ekkor már olyan modern tőzsdeforgalmat, pénzirányítást bonyolított, ami még elképzelhetetlen volt a kontinens többi országában.)
A protestáns bankárok gyors léptekkel elhagyták Franciaországot, az értelmiség tekintélyes része szintén. De nem ez volt a legnagyobb baj. Jöttek a svájci bankárok, és az értelmiség utánpótlása még akkor is biztosítva volt, ha ezerszámra távozott Hollandiába, ment Angliába. A francia protestánsok nagyon mozgékonyak voltak. (Megemlíteném Desaguliers urat. Ez a francia hugenotta hamar talált angol partnereket, és ő volt az, aki megalapította az angol szabadkőműves nagypáholyt. Ezt – sajátos módon – a szakirodalom nem nagyon szokta emlegetni.)
Talán lényegesebb az, hogy a kisemberek tízezrei vonultak át a német területekre, és ott új iparágakat honosítottak meg. Nagyon jó iparágakat, technikákat telepítettek át (a vászon- és egyszerűbb textiltermékektől egészen a luxuscikkekig). Modern emberek mentek német földre, és az addig meglehetősen elmaradott brandenburgi zóna megújult, felfrissült. Ezek a dinamikus, nyelvüket sokáig, talán végig megőrző, de ugyanakkor a németekkel szemben hálát tanúsító francia hugenották óriási lendületet adtak új hazájuknak. Részük volt abban, hogy Berlinből váratlan gyorsasággal valódi székhely, komoly kulturális központ lett.
Amit a mi utazó magyarjaink a 18. század utolsó harmadában megéltek Berlinben, az többek között a hugenotta odavándorlásból, hugenotta légkörből és abból a toleranciából fakadt, amely például Mendelssohnt fölemelte a társadalmi élet csúcsára. Ez nem volt megszokott az európai gyakorlatban. A magyar felvilágosult utazók leveleiben, naplóiban olvashatunk a tudósközegről, a kulturált légkörről, az ún. hétfői és szerdai társaságok összejöveteleiről. Ezek részben a 17–18. század fordulóján lezajlott nagy hugenotta beáramlás és frissítés következményei.
Ha arra gondolunk, hogy a Habsburg Monarchia milyen szűkkeblűen szervezte a telepítéseket: csak katolikus zónákból telepítették a svábokat, s egészen kivételes volt protestánsok behívása, akkor – úgy tűnik – társadalomtörténeti szempontból az ún. porosz és osztrák vetélkedés már a 18. század legelején eldőlt az osztrákok hátrányára.
A fiziokratizmus
A 18. század második felében hamar jelentkeztek a merkantilizmussal feleselő fiziokrata elvek. Ezek döntő befolyást gyakoroltak a hozzánk közel álló egy-két uralkodóra (II. Józsefre, II. Lipótra). Ahol a merkantilizmus klasszikus formája erőteljesen és markánsan kialakult, ott vált a legkorábban gyűlöltté és népszerűtlenné. Franciaországban utálták meg leghamarabb és ott vetették el legelőször. A felvilágosodás hívei a közgazdasági tanokat és a közgazdasági gyakorlatot természetes irányba akarták terelni. Persze abban a pillanatban, amikor valamit terelünk, az már nem természetes. A fiziokratizmus, meghirdetett elveinek ellentmondóan, egyáltalában nem volt természetes. Erőszakos, erőszakolt elmélet és gyakorlat volt. II. József fiziokrata reformjának szerencsétlen lebonyolítása, majd teljes csődje is arról tanúskodik, hogy más a tetszetős jelszó, és más az, amikor valami megvalósul.
Az új gazdaságfilozófia kialakítása szempontjából nagy jelentősége volt a francia és angol tapasztalatok kölcsönhatásának.
A 17. és a 18. században Angliából, Skóciából kiváló értelmiségiek vagy emigrációba vonulnak, vagy valamelyik lord, herceg kíséretében jönnek át Franciaországba, és ott töltenek hosszú éveket. Az angol–francia eszmecsere nagyon egészségesnek bizonyult. Gazdagította a francia gondolkodást, a francia (gazdaság)filozófiát, de gazdagította az angolt, a skótot is. Teljesen egyértelmű, akár a francia Quesnay-nél s követőinél, az ökonomistáknál, akár a velük érintkező Adam Smith-nél a negatív benyomások gondolatébresztő hatása. A gondolatokat pozitív javaslatokkal fűszerezve nyújtják át az olvasóknak.
Magyarok tájékozódása
A magyaroknak is fontosak az angolok, hatnak is rájuk, de sajátos módon. A hatás nem direkt. Egy-két tucat emberen kívül nem tudtak angolul Magyarországon. Ez egyszerűen a helyzetből adódott. Nem volt, vagy csak nagyon ritkán adódott arra alkalom, hogy kijussanak Angliába. Néhány értelmiségi, egy-egy orvos, egy-egy lelkész peregrinációja terjed a Csatornán túlra. Kevesen – de későbbi történelmünk szempontjából fontos szereplők – jutnak ki a politikai elitből. A magyarok mégis mindent olvastak, ismertek – és ez elég lényeges – német átültetésben. A Német Birodalom kisebb-nagyobb egyetemeinek professzorai fordították le Adam Smith alapművét, már a megjelenés évében, s a magyar olvasók is hamar kézbe vehették.
Az így hozzáférhetővé vált gazdasági irodalom magyar olvasói részben bürokraták, akik a helytartótanácsnál, a kamaránál, a megyei közigazgatásban dolgoznak. Nekik magánemberi érdeklődésen túlmenően gyakorlati tennivalóik vannak, így ismerniük kell a modern szakkönyveket.
A tájékozódás és tájékoztatás összefügg, ezért szólni kell a (bécsi) személyes találkozásokról. A legkevésbé sem fogadom el azt, hogy a magyar arisztokrácia úgy „elbécsiesedett”, hogy tulajdonképpen feladta arculatát, csak a birodalmi fővárosban érezte jól magát, bábbá változott és szervilis lett. Úgy látom – nem is annyira magyar, mint a magyarokról szóló (pl. Zinzendorf-napló) anyagból –, hogy ezek a sokszor elmarasztalt magyar arisztokraták roppant élénk szellemi életet élnek, aktív külpolitikát folytatnak. Rendszeresen érintkeznek a francia, az angol és egyéb követekkel, azokat informálják, és ha az ember megnézi a megfelelő levéltárakat, akkor óriási anyagokat talál, amelyeket magyarok nyújtottak át: elaborátumokat a hazai jogviszonyokról, a gazdasági helyzetről, néha kényes dolgokról, például a nálunk állomásozó katonaságról.
Ebben a bécsi közegben, amely valóban az elit találkozóhelye volt, és amelyben Kaunitz államkancellártól kezdve a Pálffyakon és a Batthyányiakon keresztül a különböző régiókból származó (morva, tiroli, szász stb.) arisztokrácia és magas bürokrácia élt együtt, rendszeresen olvasták a fent említett ökonómiai, gazdasági könyveket. Naprakészek voltak. Zinzendorf 1778. december 27-én ezt írja naplójába: „Voltam Kaunitznál és megbeszéltük Adam Smith-t. Neki ez tetszik, az nem tetszik. A munkamegosztással egyetért, de ugyanakkor bizonyos ellenvetései vannak...” Az ilyen összejöveteleken ott volt Fekete János gróf, ott volt Pálffy Károly, a leendő kancellár. Máskor más magyar nevekkel találkozunk. A magyar mágnások, bürokraták akkor is kedves kötelességüknek tartották, hogy ezeknek a dolgoknak utánanézzenek, ha nem is érdekelte őket. Mennyi volt ebben a sznobéria, mennyi volt a valódi kötelességtudat, az most teljesen mellékes. Tény az, hogy a magyar kancellária, a helytartótanács, a kamara vezetői, a fiumei kormányzó és beosztottjai, tehát a különböző kormányhatóságoknál dolgozók, Szapáry János, Almássy Pál, a hallatlanul tehetséges Podmaniczky József és persze Berzeviczy Gergely ismerték a nyugati, elsősorban angol, francia szakirodalmat, és az ahhoz kapcsolódó, az előbbiekkel gyakran vitatkozó német közgazdasági termést.
A közgazdasági ismeretek egy része a nyugati egyetemekről került Magyarországra. Kutatásaim során volt olyan korszakom, amikor úgy gondoltam: Göttinga a 18. századi világ közepe, és minden onnan jött hozzánk. Göttingától valóban nagyon sokat kaptunk, talán a lényeges szellemi indítások felét. Azonban máshonnan is érkeztek szellemi hatások. Javult a magyar egyetem, jó volt a Theresianum. Jelentős ismeretek Olaszországból, a nápolyi közgazdasági tanszékről piarista közvetítéssel, illetőleg Skerletz Miklós itáliai stúdiumai révén jutottak el hozzánk. Nagyon sok minden jött Berlinből is.
Magyarországi jelenségek
A gazdasági életben jelen volt, hatott – én nem nevezném protestáns etikának a jelenséget – a Berzeviczy Gergelyen keresztül megismert lutheránus felvidéki köznemesség gazdasági újításaival, mobilitásával. Ez az értelmiséggel együttműködő nemesség valóban hallatlanul dinamikus erjesztője volt a politikai-közgazdasági gondolkodásnak, cselekvésnek. Helytelen azonban elhanyagolni olyan területeket, mint a Nyugat-Dunántúl bizonyos részei, Vas, Sopron megye, Pozsony környéke. E zónák lakói bizony nagyon mozgalmas életet éltek, közel voltak Bécshez, s roppant tájékozottak voltak. Az utolsó tíz év fontos felismerése volt számomra, hogy Fiume is kulcshely. Nem utolsósorban azért, mert Fiume kikötőváros, mert ott van a tenger, mert mozgás van, mert Fiuméből át lehet menni Triesztbe, Velencébe, és mert ott nemzetközi közegben mozog az, aki mindennapi munkáját végzi. Nagyon ajánlom a fiatal kutatók figyelmébe a fiumei baráti–félbaráti–ellenségi kört. Volt köztük kevésbé dinamikus ember, így a kormányzó Majláth, de állandóan ott van a veszélyes Balassa, a bölcs Skerletz, a már idézett Szapáry, Almássy és főként Podmaniczky József.
Podmaniczky magával hozta Göttingában szerzett ismereteit. tanult ott legtovább, sok pénze volt, s megengedhette magának, hogy – mintha mai egyetemista lenne – négy és fél évig tartózkodjon a göttingai egyetemen. A többiek – még a Telekiek is – maximum csak két évet tanultak. Nem azért, mert takarékoskodtak, hanem azért, mert úgy hitték, elég a négy szemeszter. De nem volt elég. Podmaniczky négy és fél év után nagyon fontos angol tanulmányútra ment (a Royal Society tagja is lett). Tíz évvel őutána csoportosan látogatták Angliát a politikai elit tagjai, Széchényi, a Telekiek, Berzeviczy és mások. Sajnos nem maradt meg Podmaniczky levéltára, egyetlen fontos forrás róla a könyvtárjegyzéke. Mivel legényember volt, az utódok bekebelezték könyvtárát, és azt fejlesztették tovább. Podmaniczky könyvtárában a lényeges angol könyvtermés megvolt. Olvasottsága Zinzendorféval vetekedett.
Osztrák gazdaságpolitika – magyar dilemmák
Az 1750-es évektől kezdődően tombol a merkantilizmus a Monarchiában. A merkantilizmus szükségszerű, a gazdaságpolitika elengedhetetlen stációja. Így volt ez a Habsburg Monarchiában is, ahol ez a gazdaságpolitika együtt járt a védővámmal, iparpártolással, betelepítésekkel, az oktatás modernizálásával. Ugyanakkor azonban az a művelt társaság, amely Kaunitznál vagy különböző magánházakban gyülekezik és eszmét cserél, délután 6-tól éjjel 12-ig, javában olvassa a fiziokrata műveket. Jókora lelki konfúzió lehetett a magyarok számára. Tisztelték Smith-t, igényelték volna a szabad kereskedelmet, de tudták, hogy az osztrák merkantilizmus elkerülhetetlen. Viszont célul tűzték ki a magyar merkantilizmus megvalósítását, a vámok ellen tiltakozva magyar védővámokat akartak bevezetni. (Ez a követelés azután Kossuthéknál teljesedik ki, akkor már 200 éves késéssel, de óhatatlanul szükségszerűen.)
Folyik a merkantil gyakorlat az ellentétes érdekeltségű kikötővárosokban, Fiuméban és Triesztben is. Gyakran egymással szemben is keményen járnak el osztrák–magyar merkantilizmust képviselve azok az emberek, akik fiziokrata műveket és Adam Smith-t olvasnak, s hisznek benne. (Tudjuk, a 20. század emberei sem mentesek az ilyen kettősségtől.) Úgy gondolták, a természetes gazdasági rend, a szabad kereskedelem elve a jövőé. Nem így gondolta azonban az uralkodó, és nem így vélekedett az általam nagyra becsült Zinzendorf Károly, Trieszt kormányzója sem.
II. József rövid családi látogatása után fölkereste Franciaországban a kiemelkedő fiziokratákat. Felkereste Turgot-t, az éppen csúnyán leváltott fiziokrata minisztert, aki az uralkodónak, XVI. Lajosnak a merkantilizmus teljes félretételét, szabad forgalmat és nagyon modern gazdasági megoldásokat javasolt. II. József Turgot számos följegyzését magával hozta. (Ezek a bécsi levéltár Habsburg családi anyagában, az Udvari utazások fondban találhatók.)
Ahogy II. József, úgy fivére, Lipót is nagyon komolyan vette a Genfből „importált” új francia pénzügyminiszter, Necker tevékenységét, azt, hogy a költségvetési problémákat nemcsak az uralkodó, hanem Európa színe elé vitte. Közhírré tette, mekkora bajok, milyen zavarok vannak a büdzsében. (Szabadjon megjegyezni, hogy Necker ugyan Svájcból jött, de brandenburgi származású volt. Valódi német alapossággal végezte dolgát, készítette a költségvetést. Később a magyarok kedvenc írója, Mme Stael, Necker leánya volt, őt mindenki olvasta. A magyar felvilágosodás nagyon racionális képviselői szerették a romantikus regényeket, és a női irodalom hallatlan népszerűségnek örvendett a felvilágosodás legridegebb koponyái között. Elkábulva néztem, hogy Berzeviczy Gergely az érzelmes regények milyen tömegét falta évtizedeken keresztül.)
II. József reformjai merkantilizmussal átitatott fiziokrata reformok voltak. A fiziokraták elveiből merített kataszter-, új adórendszer bevezetésével párhuzamosan, azzal egy időben hozta 1788-ban durva, merkantilista vámrendeletét. A rendelet rendkívül szigorú volt, a forgalmi akadályok súlyosbodtak, drágulás kezdődött, a magyar vállalkozók, kereskedők szűk kis csoportján kétségbeesés lett úrrá. A rendelet nyomán a „fiumeiek” rögtön tiltakozásokat írtak, latinul. (Megemlíthetők Szapáry János: Reflexiones... és Opiniones... c. munkái.) Sem ő, sem más szerző nem tehetett mást. Németül nem akartak írni, mert ez önfeladás lett volna, franciául viszont nem tudták igényesen megfogalmazni gondolataikat, és nem is lett volna „üzlet” az európai könyvforgalomban.
Páratlan időszak volt ez, amelyet még kétszáz év után is némi irigységgel figyelhetünk. Az európai politikusok és értelmiségiek vezető folyóirata, a Staatsanzeigen nyitott volt a magyar gondolkodók írásaira. Ez elsősorban Podmaniczky József érdeme volt, aki tanulmányai alatt megnyerte magának a göttingai egyetem professzori gárdáját. Azok tisztelettel és megbecsüléssel fogadtak el mindent, amit ő javasolt. És nemcsak Schlözer folyóirata, hanem egyéb periodikák – Meiners, Spittler lapjai – is rendszeresen foglalkoztak magyar ügyekkel. Magyar híranyagot hoztak főként Pestről–Budáról, politikai, majd országgyűlési híreket. Fontos volt ez, mert a magyarokat hiperkritikával kezelő Hoffmann Alajos – a magyar rendiséggel szemben – méltánytalanul szigorú írásokat jelentetett meg. A csípős, mulatságosan torzképet festő pamfletekkel szemben jelentek meg a magyar írások. Ezek közül a legfontosabb, legérdekesebb „védekezések” azok voltak, amelyek konkrét gazdasági problémákról, a sóadóról vagy forgalmi kérdésekről, Fiume nehézségeiről (amelyet elnyom Trieszt) szóltak. Hiba, hogy akkor még nem volt elég fejlett a magyar sajtó. De magyar nyelvű vitacikkek nem lettek volna hatékonyak. Így viszont a külföldi sajtóban a magyar kérdések-válaszok megjelentek.
Úgy tűnik, a Fiumében működő politikusok ébredtek rá először, hogy a gazdasági élet elemzése, annak kátyúból való kisegítése elsőrendű feladat. Nincs értelme politizálni – az úgyis csak üres szófecsérlés. Nem a különböző rendi előjogokkal kell előhozakodni – az országot kell valahogy gazdaságilag talpra állítani. Ez persze nem jelentette azt, hogy egyesekben ne születtek volna politikai, a feudalizmust bíráló radikálisabb nézetek (Berzeviczy, Czindery, Batthyány Alajos, Széchényi). A gazdasági írások is radikálisak. Magyar merkantilizmussal próbálkoznának, de átvették mindazt a fiziokratáktól, ami modern és jó volt. Nem utolsósorban olasz hatásra tették ezt, hiszen az olaszok voltak az elsők, akik érvényesítették a fiziokrata befolyást. A kataszteri felvételt Milánóban és Firenzében sokkal okszerűbben, racionálisabban hajtották végre, mint Magyarországon.
A forgalomcentrikus és elsősorban az agrárlehetőségek kihasználására irányuló gazdasági javaslatok mellett az ipar, elsősorban a hazai termékeket feldolgozó iparágak fejlesztésére is tesznek javaslatokat szakemberek, bürokrata arisztokraták. Munkálataik foglalata az, amit az 1790–1791. évi országgyűlés kereskedelmi bizottsága tagjaiként formába öntenek. Harminc év telik el, míg ezek nyomtatásban is megjelennek.
E munkálatokkal egyidős a piarista tanár, Koppi Károly – visszhang nélkül maradt – javaslata. a pesti egyetem mellett gazdasági fakultást akart felállítani. Felismerte, hogy a kereskedelem külföldiek kezében van, ezért úgy gondolta: a Pestre jövő diákokból új, hazai kereskedő nemzedéket kell létrehozni. Ráébredt arra, amire a politikai elit egyik tagja sem gondolt, hogy nemcsak a nyersanyagra kell figyelni, de az emberanyagot is ki kell nevelni. Négy szemeszteren keresztül, egyetemi szinten akarta képezni a kereskedelmi gyakorlat jelöltjeit. A tananyag felölelte a kereskedelem elméletét, a közgazdasági képzés mellett pénztörténetet, címertant, klímatörténetet adott. A tanrendben az elméleti képzés mellett egy gyakorló szemeszter is szerepelt, pesti üzletekben. Betetőzésként – és ezzel nyerte meg szívemet Koppi – a tervezett utolsó szemeszter főkollégiuma világtörténet, amelyet a diákoknak a legjobb professzortól kell hallgatniuk, hogy megértsék az idegen országok társadalmi, politikai, gazdasági fejlődését. Ebbe a világtörténeti körképbe kellene beilleszteni saját hazájuk történetét, elfogultság nélkül, az igazságot keresve.
Talán ma sem ártana, ha a gazdaság irányítói történetileg is vizsgálnák helyzetünket, a gazdasági helyzetet, a lehetőségeket, a buktatókat...
II. VITA
ENGEL PÁL (akadémikus, igazgatóhelyettes, MTA TTI): A társadalomtörténetben az elmúlt évtizedekben terjedőben van egy olyan módszer, amely immár nem osztályokban, rétegekben gondolkodik elsősorban, hanem személyekben, és a mikrovizsgálatokra helyezi a fő hangsúlyt. A mai előadásból kitűnt, hogy gazdaságpolitikát is lehet ilyen modern módszerekkel tanulmányozni. Nem általánosságban esett szó a merkantilizmusról és a fiziokratizmusról, hanem személyekről volt szó, akik ezeket hordozták, képviselték. A téma ilyen megközelítése életszerűbbé teszi a gazdasági folyamatokat.
Az itt elhangzottak alapján arra lehet következtetni, hogy a 18. századi magyar függetlenségi passzívum volt az, amely meghatározta Magyarország helyét a birodalom gazdasági életében, illetve az országgal szembeni elbánást.
RING ÉVA (a tört. tud. kandidátusa, igazgató, Közép- és Kelet-európai Akadémiai Kutatási Központ): Egy kiegészítést fűz H. Balázs Éva rendkívül érdekes és tanulságos előadásához, nevezetesen a hugenották gazdasági jelentőségéhez. Az előadó hosszan ecsetelte, hogy a Franciaországból elüldözött protestánsok miként virágoztatták fel a német területeket a 18. században. Hasonlóan pozitív szerepet játszottak a hugenották Lengyelország gazdasági életében is. 1723-ban ők alapították meg az első varsói bankházat. (Ez nem azt jelenti, hogy más városokban korábban már nem voltak bankházak: a krakkói Bonerek és Montelupik, valamint a gdanski és toruni kereskedő-bankárok a 17. század óta foglalkoztak váltó- és hitelügyletekkel, Litvániában pedig 1579 óta tevékenykedett egy az olasz mintára alapított egyházi bank; a hasonló jellegű, főleg a közép- és kisnemesi, polgári rétegeknek kölcsönöket nyújtó bankok száma a 18. században már elérte a nyolcat.) A varsói bankház azonban 1741 után, amikor a német Johann Tepper is betársult a vállalkozásba, már európai jelentőségre emelkedett. Az 1780-as években alaptőkéje már elérte a 4 millió zloty polskit.
A hugenották nagy szerepet játszottak a pomerániai szövőmanufaktúrák felállításában, s a gdanski kereskedelemben is. Messzemenőkig hozzájárultak a Szász-dinasztia uralkodása alatt a lengyel gazdaság fejlődési ütemének felgyorsításához. Annak illusztrálására, hogy az mennyire intenzív volt a 18. század második felében, egy példa: 1793-ban a varsói bankcsőd idején – amit egyébként politikai okokból szándékosan idéztek elő az ország második felosztásában részt vevő nagyhatalmak – a 15 bankházból 12 omlott össze. Az esetnek érdekes magyar vonatkozása is van: az egyik „túlélőt”, Prot Potocki bankházát a galgóci születésű, hungarus tudatú zsidó kereskedő, Andrzej Kapostas vezette. 1789–90-ben két tervezetet is kidolgozott a lengyel nemzeti bank felállítására, amit hiteltevékenységet is folytató jegybankként képzelt el. A csőd után az élelmes üzletember már saját bankházat nyitott Varsóban. 1794-ben egyik vezetője volt a Kosciuszko-felkelésnek, s ezért annak bukása után az orosz hadsereg magával hurcolta. 1796-ig a szentpétervári börtönben sínylődött.
Visszatérve az alapgondolathoz, a korabeli magyar állapotokkal összevetve sokat mond az a tény, hogy Varsóban 1792 előtt már 15 bankház működött.
HADARITS JÓZSEF (tudományos ösztöndíjas, Europa Institut Budapest) : A Magyarországról külföldön kialakult kép, hogy bőven termő vidékei, ásványkincsei vannak (ami nyersanyagszállító agrárország szerepére predesztinálja), hosszú évszázadokon végignyúló toposz, és egészen a középkorra vezethető vissza. A fiziokratizmus 1770-es években történő megjelenésével párhuzamosan – részben az uralkodó általi adaptációval, részben pedig azáltal, hogy a főúri, értelmiségi elit megismerkedett vele – fordulat következett be a toposz használatában, egyre ironikusabban kezdik értelmezni. A toposszal való leszámolás is előfeltétele annak, hogy a modernizáció gondolata teret nyerhessen Magyarországon.
A sok problémát felvető, nagyívű előadás nyomán felmerül az állami gazdaságpolitikához való magyar viszony kérdése. Az előadás két szélsőségnek nevezte meg a merkantilizmust és a fiziokratizmust. A magyar elit részéről a köztes megoldások preferálása volt a jellemző, tehát nem a szélsőséges merkantil és nem a szélsőséges fiziokrata rendszereket tartotta Magyarország számára adaptálhatónak. A merev merkantilizmustól való eltérés már az 1770-es években jelentkezett, például a Sonnenfels-tanítvány Barits Antal varasdi közgazdasági főiskolán tartott előadásaiban. Skerlecz 1790-es elaborátumaiban a legszélesebb összefüggésben vizsgálta a magyar gazdaság helyzetét, Ausztria és Magyarország viszonyát, az osztrák gazdaságpolitikát Magyarországon. is egy vegyes rendszerű, merkantil és fiziokrata elemeket egyaránt magában foglaló gazdaságpolitikát tartott helyesnek.
Az előadásnak nem volt feladata a gazdasági intézményrendszer vizsgálata. Mint ismeretes, e vonatkozásban is számos terv, elképzelés született, ilyen volt a gazdasági főiskolák létrehozása (Varasd, majd Zágráb, tanszék Pesten stb.). Felmerült a gazdasági társaságok gondolata, Festetits meg is valósított ilyet. A magyar feudális elit az 1790-es évek elején, II. József halála után önálló gazdaságpolitika igényével próbált meg fellépni. Számos reformterv látott napvilágot, közte egy fiziokrata–merkantil színezetű utópia is, amely olyan gazdaságpolitikát javasol, ahol a fiziokratizmus nem a rendek ellenében, nem egy felülről oktrojált gazdaságpolitikaként jelenik meg, hanem a rendek bevonásával, az uralkodó és a rendek együttműködésével jön létre. 1790-ben már megjelentek a reformkor gazdasági törvényeinek gondolati csírái.
HANÁK PÉTER (akadémikus, kutatóprofesszor, MTA TTI): H. Balázs Éva Magyarországgal kapcsolatban utalt arra, hogy nem gyarmatosításról, hanem bizonyos gyarmatosító módszerek alkalmazásáról volt szó. Érdemes lenne tisztázni, hogy a 17. század végén, a 18. század elején melyek a gyarmatosítás ismérvei, elsősorban politikai feltételei. A helyi uralkodó osztály elveszti birtokait és hatalmi privilégiumait, van olyan hely, ahol kiirtják, van, ahol a gyarmatosítók csak rátelepszenek (India). Magyarországon ez nem volt érvényes, 1686-tól két évtizeden át I. Lipót és I. József tesz ugyan ilyen kísérleteket, de a Rákóczi-szabadságharc, a szatmári béke és főként a Pragmatica Sanctio megszüntette a gyarmatosítás politikai feltételeit. A gazdasági feltételek vegyesek voltak, de Eckhart Ferenc mindenesetre túlozta két fő művében a gyarmatosítást, amely szerinte az ország anyagi forrásainak elszívásán alapult.
A merkantilizmus szükségszerű volt a korai, felülről jövő modernizáláshoz, de a fiziokratizmus új módszereket hozott. Magyarország modernizálásának új szakasza akkor kezdődött, amikor a Bécs által felülről irányított modernizálást a magyar nemesi vezető réteg által kezdeményezett reform váltja fel az 1790-es évektől kezdve, főként a napóleoni háborúk után, az 1820-as évektől.
Az előadás is rámutatott arra, hogy a 18–19. század fordulójától nem a hitel, hanem a kereskedelem volt a fő kérdés, mert a kereskedelem volt a felhalmozás, a tőkeképződés fő forrása. Széchenyi Hitel könyvéből is kidomborodik a kereskedelem döntő jelentősége.
HOÓS ÉVA (a tört. tud. kandidátusa, egy. docens, ELTE BTK): A mai előadás számtalan kérdéssel foglalkozott, a gazdasági élet mindegyik szereplőjét érintette. A 19. századi magyar elit tájékozott volt, jól látta helyzetét. Az 1790-es évekre kialakult egy kerek gazdasági program, melynek kiindulópontja az volt, hogy Magyarország mezőgazdasági ország, és a mezőgazdasághoz kapcsolódóan kell az ipart és a kereskedelmet fejleszteni. Fel kell szabadítani a belső kereskedelmet, mind a morális, mind a naturális akadályokat el kell hárítani. A fejlesztéshez jó utak, csatornák, folyami és tengeri hajózás kell. El kell törölni vagy legalábbis csökkenteni kell a monopóliumokat, a kereskedelemre ható meglévő kényszereket.
A gazdaság kérdéseivel foglalkozók nagyon jól látták a hátrányos, megkülönböztető osztrák politikát, Skerletzék például azt szorgalmazták, hogy a vámrendszerben a reciprocitás érvényesüljön, vagyis ugyanazzal a mértékkel mérjék Magyarországot, mint Ausztriát, Magyarország ugyanazon feltételekkel kereskedhessen. Az alapprogramból számos gazdasági javaslat következett, amit Skerletz művei részletesen leírnak. A gazdasági program tehát készen állt, a megvalósításnak politikai akadályai voltak, végül is minden olyan elem, ami a reformkorban kibontakozik, ekkor már megvolt.
KALMÁR JÁNOS (a tört. tud. kandidátusa, egy. docens, ELTE BTK): Sok szó esett az előadásban a magyar politikai elit, illetve közgazdasági megoldásokon gondolkodó felvilágosult nemesek azon közkeletű helyzetértékeléséről, amely „gyarmati”-nak nevezte a 18. század végi hazai helyzetet Bécshez viszonyítva. Kérdése ezzel kapcsolatban: tesznek-e ennek kapcsán említést az idézett gondolkodók Erdély helyzetéről (melynek gazdasági állapota még a szűkebben vett Magyarországénál is rosszabb volt), s hogy módosított-e véleményükön az Erdély és Magyarország között hosszú előzmények után végre 1784-ben eltörölt vámhatár – mely az Udvari Kamara ellenállása dacára, az Államtanács néhány jóindulatú tagja és II. József személyes óhajára történt –, hiszen ezt a lépést hangsúlyozottan a folyamatosan növekvő erdélyi deficit fölszámolása érdekében tették meg. Vagyis kifejezetten egy elmaradott országrész hathatós megsegítése volt a célja.
SZÁNTAY ANTAL tud. mts., MTA TTI): Hozzászólásában azt a kérdést veti fel, vajon a 18. századi bécsi udvar magyarországi gazdaságpolitikájával kapcsolatban újra és újra előtérbe kerülő „gyarmat”-problémát nem oldhatja-e fel részben annak vizsgálata, hogy a 18. századi kortársak, amikor Magyarország „gyarmati állapotáról” beszéltek, ugyanazt értették-e a „gyarmat” („colonia”) fogalma alatt, mint amit Eckhart Ferenc a bécsi udvarnak Magyarországgal szemben folytatott „gyarmati politikáját” bizonyítani hivatott két könyvének megjelenése idején (1922 és 1958) e szó használata az olvasóban felidézett és azóta is felidézhet.
Miközben a „gyarmat”-probléma átfogó megoldásának tartalmaznia kellene a gazdaságtörténet „kemény” adatai alapján az örökös tartományok és Magyarország gazdasági kapcsolatának elemzését, a tényleges gazdasági – és a gazdaságpolitikával kölcsönhatásban álló – folyamatok, viszonyok és intézmények vizsgálatát is, a fenti kérdésre csak kiterjedt eszmetörténeti kutatás adhatna választ. Ennek szemléltetésére néhány példát említ.
Pápai Páriz Ferenc szótára, mely Bod Péter átdolgozásában 1767-ben jelent meg, a magyar „gyarmat” vagy „kolónia” szavakat nem ismeri, a latin „colonia” szót pedig a 'lakos', 'telepes', illetve 'bérlő' jelentésekhez köti: „Colonia, ae: ff. 1! Árendába, vagy bérbe-adott jószág. Item. Mostan meg-ült falú, vagy váras.” és „Colonicus, a, um: jonnan lakni kezdett helyhez való. Colonicae leges: j megtelepedett lakosoknak törvényei.”
A „gyarmat”-problémát felvető kereskedelmi és vámpolitika kontextusába illeszkedik Montesquieu leírása a nagy földrajzi felfedezések nyomán kibontakozó tengerentúli kereskedelemről és gyarmati politikáról (A törvények szelleméről. XXI/XXI.). A gyarmatszerzés célja, hogy az anyaország kiterjessze kereskedelmét, és hogy gyarmatai kereskedelmének monopolizálásával olyan nyereségre tegyen szert, melyet a kölcsönösségen alapuló szabad kereskedelem nem biztosíthat. Abban azonban Montesquieu az anyaország és gyarmat – talán ideális, kölcsönösséget is feltételező – viszonyát meghatározza, nem azonos a 19–20. század gyarmatfogalmával: „Les désavantage des colonies, qui perdent la liberté du commerce, est visiblement compensé par la protection de la métropole [l'Etat qui a fondé la colonie], qui la défend par ses armes, ou la maintient par ses lois.” („A gyarmatok hátrányát, amelyet a kereskedelem szabadságának megtiltása okoz, szemmel láthatóan ellensúlyozza az anyaország támogatása, amely fegyveres erejével védi, és törvényeivel fenntartja azokat.” Ford. Sebestyén Pál Bp. 1962. 2. köt. 66. p.)
A kora újkori gyarmatosítás valósága kétségtelenül ismert volt a korabeli Magyarországon is. Európa és az Európán kívüli világ találkozásának – ahogyan azt Urs Bitterli szisztematikusan bemutatta – ugyanakkor széles körű és sokirányú eszmetörténeti hatása volt. A tengerentúli kereskedelem és az Európán kívüli népek meghódításának képei felbukkannak például Orczy Lőrinc, Barcsay Ábrahám és Ányos Pál verseiben: elsősorban a nyerészkedő kereskedelem, a „fösvénység” és a luxus bírálatával összefüggésben, de a „szabad nemzet” elnyomatásának illusztrációjaként is.
A 18. század utolsó harmadában jelentős hatást gyakorolhatott a gyarmatfogalom alakulására az észak-amerikai kolóniák függetlenségi harca. Ezt nemcsak a gyarmatokkal szemben folytatott brit merkantilista kereskedelmi politika váltotta ki, hanem a „no axation without representation” követelése összetett politikai, sőt politikaelméleti kérdéseket is felvetett. Az egyébként angol, illetve brit öntudattal bíró telepesek kolóniái politikai öntudatra ébredve államokként határozták meg önmagukat, melyek nemcsak egymással, hanem a brit „néppel” is konföderatív szerződésben kívánták rendezni kapcsolatukat. Ez azonban a kialakult politikai rendszer stabilitását féltő parlament és a király szempontjából elfogadhatatlan – mint J. G. A. Pocock több tanulmányában kifejtette – s csak inkorporatív uniót megengedő brit birodalmi szuverenitással össze nem egyeztethető követelés volt. A gyarmatfogalom értelmezésében is fontos eszmetörténeti kérdés tehát, hogy a magyarországi közvélemény mennyire és milyen forrásokból tájékozódott az amerikai függetlenségi harc eseményeiről, különösképpen pedig hogyan értelmezte és miként alkalmazta esetleg saját viszonyaira a hallott-olvasott híreket.
VARGA J. JÁNOS (a tört. tud. kandidátusa, tud. főmts., MTA TTI): A gyarmatosítás 20. századi fogalmát nem szabad visszavetítenünk a 17–18. századba. A Habsburg-uralkodók nem úgy „gyarmatosították” Magyarországot, ahogyan azt mi interpretáltuk az elmúlt évtizedekben. Miként a 17. századi Franciaország rákényszerült a holland és az angol gazdaság szorításában belső erőinek az összefogására és az aktív külkereskedelmi mérleg megteremtésére, a Habsburgok dunai monarchiája is – némi késéssel – kidolgozta a maga merkantilizmus át, amelyet kameralizmus néven emlegetünk. Legnagyobb hatású képviselőjének, Philipp Wilhelm von Hörnigknek az „Oesterreich über alles, wann es nur will” című munkája (1684) a 18. századi osztrák gazdaságpolitika kézikönyve lett. Hörnigk felismerte, hogy a Habsburgok országai egymásra utaltak, kiegészítik egymást, következésképp a birodalom ökonómiai egységet alkot, és képes szomszédaitól független gazdaságot létrehozni. A kameralizmus kései képviselői könnyen levonhatták ebből a következtetést: az egyes országokat és tartományokat tradicionális értékeik szerint kell működtetni a birodalom gazdasági gépezetében. Ezért is fejlődhetett az ipar a cseh és a morva tartományokban, míg Magyarországot arra a szerepkörre „ítélték”, amelyben mindig is a legjobbnak bizonyult: a szarvasmarha-tenyésztésére, gabona- és bortermelésre.
A kérdés azonban nem ilyen egyszerű. A mezőgazdaság primátusát – s ezzel együtt a feudalizmus konzerválását – a bő termésű földek mellett más tényezők is elősegítették. A „magyar romlásnak századá”-ban a három részre szakított ország merőben ellentétes hatások között vergődött. A Török Birodalomhoz került középső területen a kelet-európai fejlődési modell negatív hatása érvényesült, az Erdélyi Fejedelemség török vazallusként őrizte sajátos különállását, a Magyar Királyságot viszont egy sor „nyugatias” hatás érte Bécs centralizációs kísérletei közben. Ezekre a maga rendi intézményrendszerének és értékrendjének az átmentésével, azaz a rendi-függetlenségi mozgalmakkal válaszolt – eredményesen. Sikereit a Közép-Kelet-Európában évszázadok során kialakult helyzetének köszönhette: középerős rendi társadalma megóvta attól, hogy a „liberum veto” szélsőséges nemesi szabadságával rendelkező Lengyel Királyság mintájára kormányozhatatlanná váljék, ugyanakkor elkerülte a gyengébb cseh és osztrák rendi mozgalom „lefejezés”-ének következményét, vagyis az abszolutizmus mérsékelt, Habsburg változatának érvényesülését, amely egyébként távlatilag megnyitotta a polgárosodás útját Csehország és Ausztria előtt. A magyar nemesség megőrizte ugyan kiváltságait, az ország rendi alkotmányát és a dunai monarchián belüli különállását, de a nemesi hatalom érvényesülésének káros hatása hamarosan megmutatkozott a szabad paraszti és a városfejlődés súlyos fogyatékosságaiban. Mindez – a török uralom másfél évszázadával és egy sor európai, Magyarországra nézve előnytelen gazdasági folyamattal tetézve – együttesen vezetett a jelentős lemaradáshoz. Másként szólva: a 17. század végére kialakultak Közép-Kelet-Európa maradandó jegyei az ország arculatán. A Rákóczi-szabadságharc bukása és a szatmári megegyezés után a rendi alkotmány ugyan érvényben maradt, a 18. század mégis új korszakot nyitott, mert a Nyugat-Európából kiszorult Habsburgok hozzáláttak birodalmuk, s benne Magyarország korszerűsítéséhez – és nem gyarmatosításához. Ebben a folyamatban sajnos hosszú távon meghatározónak bizonyultak az ország hátrányos adottságai.
III. VÁLASZ
H. BALÁZS ÉVA: Az előadó válasza utólagos és formális. Utólagos, mert a magvas hozzászólások elhangzása után azokat csak megköszönni lehetett. Vitára nem volt mód, de nem is volt szükség. A hozzászólók a spontán megnyilatkozásokat formába öntötték, és az olvasó ápolt szöveget tanulmányozhat. Az előadó nem stilizált. Hagyta a kissé talán túlságosan spontán szöveget abban az állapotban, ahogy elhangzott. Ez kissé laza, nem is jól strukturált. De hiteles. Az előadás indikálta a hozzászólásokat. A két rész így összecseng. A rövid válasz nem kíván vitába bocsátkozni, egyes hozzászólásokra nagyobb, másikra kisebb figyelmet fordítani. A válasz lényege köszönet. Jó volt régi kollégákkal és a fiatal nemzedék tagjaival megint találkozni. Az utóbbiak egykori tanítványok, doktoranduszok, vagy pontosítva doktorandák. Tanulmányaikat éppen most vagy egy-két évtizede zárták le, s kutatásaikat igényesen folytatják. Az előadót meggyőzték, az olvasót feltehetően meggyőzik arról, hogy az egyetemes történet és a magyar történet elválaszthatatlansága egyértelmű, hogy korszerű, igényes kutatás folyik nálunk, egyéni módszerekkel, s ezek eredményeit egyéni hangvétel prezentálja. Jó lesz a mögöttes munkákat, inkább nagyobb, mint kisebb monográfiákat mielőbb olvasni.
A vitát összefoglalta: Bíró László |
