SZŰCS JENŐ

Az utolsó Árpádok

A kötetet sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta:
Engel Pál

A mutatót készítette:
Szűcs Erzsébet

ISBN 963 8311 96 7
ISSN 1217 212X

Budapest 1993
História • MTA Történettudományi Intézete

ELFOGYOTT

TARTALOM

******

A szerkesztő előszava

Ez a kötet a legtágabban vett értelmiségi közönségnek szól. Általában véve mindazoknak, akik önmagáén szeretik a régmúlt idők krónikáját vagy divatjamúlt szokások leírását. Azoknak, akik a középkorban is mai világunk jelenségeinek gyökereit és magyarázatát keresik; akik elvárják, hogy a történelem, még olyan távoli korszaké is, mint az Árpád-kor, valamiképpen a jelen legégetőbb kérdéseiről szóljon. Szűcs Jenő olyan történész volt, aki, még ha éppen N. Béláról írt is, a máról gondolkodott.

1928-ban szilletett Debrecenben. Középiskoláit az angolszász kultúrájú sárospataki kollégiumban végezte, egyetemi tanulmányait pedig előbb szülővárosában, majd Budapesten, ahol feloszlatásáig (1950) a nagyhírű Eötvös Kollégiumnak volt a növendéke. Körülményei – vidéki értelmiségi környelet, alföldi paraszti-kézműves kálvinista ősők – voltaképp talán arra predesztinálták volna, hogy az ifjúkorában oly népszenl romantikus népiességhez, a „harmadikutas” eszmékhez közeledjék Intellektusa azonban másfelé terelte. Az irracionalitás iránti hajlam merőben idegen volt tőle, valószínűleg alkatilag volt képtelen a világot másként látni, mint az értelem szűrőjén keresztel. Értelme pedig kezdettő l azt súgta neki, hogy Magyarország egyetlen igazi problémája társadalmának torz, elmaradott szerkezete. A politikus feladata, hogy ezt orvosolja, a t6nénészé pedig hogy az okait felderítse.

Fiatal éveiben ennek megfelelően baloldali érzelmű volt, sót egy darabig a marxista eszmék is hatottak rá. 17 évesen, amikor a kommunista pártba lépen, alighanem könnyű volt azt gondolnia, mint nála érettebbeknek is, hogy a magyar társadalom temérdek baján legkönnyebben a sebész kése, a radikális reform segíthet. Később persze, a diktatúra kiépítése idején már minden másképp festeti, 6 pedig eleve alkalmatlan volt arra, hogy hithű párttag maradjon. Eltekintve attól, hogy a politikában a várva várt modernizáció helyett terror és az ostobák uralma következett, a marxizmus-leninizmusnak nevezett pártdoktrínát sem úgy alkották meg hogy egy ónálló ítéletalkotásra hajlamos fiatalember vonzónak találja. Szűcs már egyetemistaként vitatkozott, érvelt, kritizált – s eközben rohamosan kiábrándult. „Aki húszévesen nem kommunista, annak nincs szíve; aki harminc évesen még az, annak nincs esze” – mondta erről később egy bolts francia, talán Maurois. Ami Szűcsöt illeti, szíve is, esze is a régi maradt, baloldali szimpátiáit sem tagadta meg de ezekből a későbbiekben már nem jutott semmi a pártnak, és kevés a marxizmusnak

Történészként elsősorban a magyar társadalom fejlődésproblémái foglalkoztatták Őt azonban kezdettől fogva a középkor érdekelte, tehát a válaszokat is annak történetében kereste. A torzult társadalomszerkezet f6 okát, mint annyian mások, a túl késői és felemás polgárosodásban látta, és ennek okait kutatta már els6, fuztalkori művében (Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon, 1955), ahol hatalmas forrásanyagon mutatta be, hogyan és mién torpant meg a magyarországi városfejlődés – és ezzel a polgári kibontakozás folyamata – a középkor végére. Noha egyes részmegállapításait a kutatás azóta módosította, a könyv máig alapmunkának számít, és ami még nagyobb szó, ma is bízvást kiadható lenne. Ellentét-

ben az akkori szakkönyvek zömével, mindvégig tárgyszerű érvelésen alapul, nem a doktrinér korszellem, hanem a szerzőre jellemző független, a sémákat fölényesen félresöprő gondolkodás hatja át.

Szűcs ezt a művét jórészt még diákéveiben írta, és mindössze huszonhét éves volt, amikor megjelent. Egyszeriben tekintélyes történésszé lépett elő, és munkáját beiktatták az egyetemek kötelező olvasmányai közé. Ehhez képest feltűnő, noha a kor ismeretében nem meglepő, hogy csak alkalmazottként kapott állást az Országos Levéltárban, ahol kutatásra természetesen a kívántnál jóval kevesebb ideje jutott. Ekkoriban leginkább 16-18M századi iratok lajstromozásával, leltáruk összeállításával kellett foglalkoznia, de ezt is a rá jellemző precíz alapossággal végezte. Csak nyolc évvel később, 1960-ban hívta meg Molnár Erik az MTA Történettudományi Intézetébe, ezóta ott dolgozott, immár zavartalanul, mint tudományos kutató, majd 1976-tól mint az akkor létrehozott középkori osztály vezetője, 1988-ban történt, fájdalmasan korai haláláig. Oktatni, noha előadónak is kiváló volt, csak utolsó éveiben nyílt alkalma: meghívott professzorként nem egészen három szemesztert tarthatott még a budapesti egyetemen. Előadásain zsúfolásig megtelt a terem, de arra, hogy a szó valódi értelmében tanítványokat neveljen, ez az idő már kevés volt.

A szakmán kívül, szélesebb körben ismertté az 1960-as években vált, amikor beleszólt az emlékezetes „nacionalizmus”-vitába, amely Molnár Erik egy írása nyomán éveken át fel-fellángolt a sajtóban „nemzeti érzelműek” és „kozmopoliták” között. Magyarságtudat és hazafiság mibenléte lett volna a fő téma, ebbe azonban óhatatlanul belevegyült a magyar történelem megannyi alapkérdése. Fontos tudni, hogy a vita nem az aktuálpolitika dimenziójában folyt: hivatalosan egyik álláspont sem minősült „ellenzékinek , mert mindkét nézet képviselve volt mind a párt soraiban, mind azon kívül. A tollharcot sok indulattal, de meglepően kevés szakértelemmel vívták, és valószínű, hogy Szűcs érdeklődését éppen ez a körülmény ébresztette fel. Mindenesetre itthon ő volt az első, aki a nemzetfogalom történetiségét észrevette, és kialakulását, előzményeit tárgyszerűen, érzelmektől és prekoncepcióktól mentesen, a szakma bevált módszereivel elemezte. Ezzel kapcsolatos írásai, amelyek a vitára is mintegy pontot tettek; később összegyűjtve is napvilágot láttak (Nemzet és történelem, 1974), és hogy a kötetnek jelentős mértékben kellett hatnia a kor értelmiségének tudatára, sejthető abból, hogy két elfogyott kiadást ért meg. Jobban lemérhető az a hatása, amelyet a magyar történeti kutatásokra gyakorolt azáltal, hogy a medievisztikában az ablakot szélesre tárta nyugat felé, amelyen át végre betódulhatott a friss levegő.

A marxizmusnak; ez ma sem vitatható, volt valaha pozitív, megtermékenyítő hatása is, hiszen olyan területek – elsősorban az agrár- és gazdaságtörténet – felé irányította a figyelmet, amelyek iránt addig, legalábbis itthon, nem volt elég érdeklődés. Ezzel az előnyével együtt járt azonban az a sokkal nagyobb hátránya, hogy a történeti gondolkodást bezárta egy reménytelenül idejétmúlt filozófiai rendszer kereteibe, és ezzel valóságg al megbénította. Nem azzal okozta a legtöbb kán, mint talán gondolni lehetne, hogy a maga idétlen szakzsargonját erőltette; még csak nem is azzal, hogy ez a zsargon ideológiai töltésű volt és egyoldalú történetszemléletet sugallt. A marxista filozófia mindenestül, a közgondolkodás egészére hatott kártékonyan. Ami a történeti tudatot illeti, ezen a téren ismeretelmélete – vagy inkább annak hiánya – volt a leginkább ártalmas: fiatal kutatók és tanárok nemzedékeibe sulykolta bele, sikerrel, azt az elavult, 19. századi szemléletet, hogy a világ jelenségei örökérvényű kategóriákba rendezhetők, következésképp a múltat is általuk lehet, sőt kell leírni. Ennek romboló hatása nem lebecsülendő.

A nyugati történetírás némely áramlatai, mivel ideológiai koloncokkal nem kellett bajlódniuk, már jó ideje túljutottak ezen a szemléleten. Évtizedek során fokozatosan teret hódított az a felismerés, hogy a fogalmaknak éppúgy megvan a maguk története, mint a népeknek, és e történetiségüket rekonstruálni a történész aktuális feladata. Megszületett a fogalomtörténet irányzata. Ennek keretében a nemzetfogalom történeti múltja is vizsgálódások tárgya lett, úgy, hogy Szűcs a magyarországi „nacionalizmus”-vita idején már támaszkodhatott valamelyes előzményekre. Évekre belemerült a kérdés tanulmányozásába, egy hatalmas monográfia terve bontakozott ki előtte, amely a magyarságtudat „historikumát , ahogy nevezte, a kezdetektől követte volna nyomon a 19. századi modern polgári nemzet születéséig. Ebből azonban, résztanulmányokat leszámítva, csak az első kötet készült el („Gentilizmus”. A barbár etnikai tudat kérdése), amellyel 1970-ben kandidátusi fokozatát szerezte meg, és életében ez a kötet is kéziratban maradt. (1992-ben Zimonyi István tette közzé A magyar nemzeti tudat kialakulása címmel.)

Eszmetörténeti kutatásai messze túlléptek a nemzetfogalom vizsgálatán, és átformálták egész történetszemléletét, metodikáját, sőt stílusát is. A barbár, hűbéri és rendi társadalomra vonatkozó modern elméletek hatására fogalmazódott meg benne nevezetes teóriája a háromosztatú Európáról: a polgárosodást előkészítő nyugati, a despotikus berendezkedést kialakító keleti, és a kettő között húzódó sajátos középeurópai zónáról, illetve fejlődésvonalról. Csírájában megtalálható ez a gondolat már a Gentilizmusban, de részletesebben csak egy évtized múlva fejtette ki a Bibó István-emlékkönyvbe szánt írásában. A Vázlat Európa három történeti régiójáról (1983) végeredményben a sokat vitatott,, helyünk Európában „ problémára adott választ, és a történeti elemzésbe rejtve fontos aktuálpolitikai mondanivalót is tartalmazott: Magyarországot és a kelet-közép-európai régió többi országát a történeti előzmények sokkal inkább a nyugat-európai térséggel rokonítják, mint a tőle genetikusan idegen berendezkedésű szovjet szférával.

Látszólag tehát érthető, hogy a tanulmány hatalmas feltűnést keltett mind itthon, mind külföldön. A honi értelmiség, kivált a diákság körében úgyszólván bestsellerré vált, mellesleg lefordították mindhárom nagy nyugati nyelvre, és a francia kiadáshoz nem kisebb történész, mint Fernand Braudel írt meleg hangú előszót. A könyv óriási hatását mindamellett nem könnyű megmagyarázni, olvasmánynak ugyanis még iskolázott olvasó számára is szerfelett nehéz. Alighanem az intenzív eszmetörténeti stúdiumoknak tulajdonítható, hogy Szűcs hajdan oly keresetlen stílusa az idők folyamán elnehezült, mondanivalóját egyre szívesebben öltöztette bonyolult felépítésű, idegen szavakkal túlterhelt mondatokba. A kristálytiszta, logikus gondolatmenet azonban mindvégig sajátja volt, és az olvasókat nyilván ez nyűgözte le, meg a friss, újszerű történetszemlélet, aminőhöz hasonlóval évtizedek óta nem találkozhattak

Szakmai pályáján a Vázlat voltaképp, már kitérő volt, mert 1968 óta új témán dolgozott egyre intenzívebben: az utolsó Arpádok történetén. Először IV. Béla korának – pontosabban a tatárjárást követő 28 évnek (1242-1270) – monografikus feldolgozására kapott megbízást, mint a Történettudományi Intézetben készülő tízkötetes Magyarország története 2. kötetének egyik kiszemelt szerzője (és utóbb főszerkesztője), később pótlólagos feladatul kapta az Árpádok kihalását követő interregnum végéig, 1308-ig terjedő időszak történetének megírását is. A monumentális vállalkozás eredetileg a magyar történelem,, marxista szintézisének” indult, de ezt az ideológiai elkötelezettséget az 1970-es években már vajmi kevés szerző vette komolyan, Szűcs pedig eleve eltekintett tőle. Számára a munka egyszerűen kihívás volt a le-

hető legcsábítóbb feladatra, amelyet történész egyáltalán kaphat: a magyar történelem egy fontos korszakának elfogulatlan, sokoldalú, tömör összegzésére.

Munkája, amelyet mindvégig intenzív kutatás kísért, megszakításokkal mintegy másfél évtizedet vett igénybe, és a kötet, amelyet az olvasó a kezében tart, ennek a munkának végső, kiérlelt terméke. Eltekintve attól, hogy Szűcs a magyar történelemnek ezzel a korszakával behatóan addig nem foglalkozott, tehát a feladat magában véve is új volt számára, a megírás során számtalan további nehézséggel kellett szembenéznie. Kitúnt, hogy az előmunkálatok számos részterületen nem megbízhatóalt nem elegendőek vagy éppenséggel hiányoznalt itt tehát a szintézisnek elsősorban nem a meglévő szakirodalomra, hanem az elsődleges forrásanyagra kell épülnie. Egyremásra bukkantak elő az olyan résztémák, amelyek megfelelő előzmények híján alapkutatásokat és részletes kifejtést igényeltek Ezek némelyikét 1978-tót kezdve résztanulmányokban publikálta, a legtöbbet azonban a kézirat első, nyers változatába építette be. Így az eredeti kézirat végül mintegy ezer gépelt oldalra nígot4 terjedelmes exkurzusok sora szabdalta szét, ráadásul jóval túllépte ama terjedelmi keretet, amely a „tízkötetes” számára még elfogadható volt. Ennek a fogalmazványnak kényszent, drasztikus, ugyanakkor önmaga által is szükségesnek talált megnyirbálásával alkotta meg Szűcs 1984-re a monográfia végleges, jelenlegi változatát, amelyet később önálló kötetként szándékozott megjelentetni. Egyúttal a műnek egy még rövidebb variánsát is elkészítette az eredeti célra: a majdani,, tízkötetesbe „való beillesztés végett.

Mindazonáltal a kötet végül is befejezetlenül maradt, s ezért az ő életében nem is jelent meg. Csupán két, viszonylag kisebb. teendő volt még hátra, ezek elvégzését azonban Szűcs folyvást halogatta. Egyfelől nem írta meg a művelődéstörténeti fejezetet, nem egészen világos, hogy miért, hiszen a korszak szellemi kultúrájával a gestaíró Kézai Simon és a nemzetfogalom eredete kapcsán már behatóan foglalkozott. Másfelől a fejében és céduláin maradt, szinte teljes egészében, a tudományos munkához megkívánt apparátus: a felhasznált szakirodalom és az idézett források feltüntetése az egyes fejezetek után. Mindössze háromhoz állította össze: ama kettőhöz, amelyeket a parasztság történetéről tett közzé a Századok 1981. évi évfolyamában, valamint – bő lábjegyzetek formájában – a nemesi megye kialakulásáról írott tanulmányához (Mályusz Elemér emlékkönyv, 1984). Egyedül ezekből ítélhető meg milyen igényeket támasztott a szerző az apparátussal (és önmagával) szemben, és hogyan festett volna a kézirat jegyzetanyaga, ha ő maga állítja össze.

Szűcs Jenó halálával, 1988 novemberében eltűnt a remény, hogy Az utolsó Árpá dok az eredetileg tervezett formában láthat napvilágot, ámde az is nyilvánvaló volt, hogy vétek volna asztalfiókban hagyni. Részletesen méltatni nyilván nem ezen a helyen illik, de annyi a majdani bírálókat megelőzve is kockázat nélkül elmondható, hogy Szúcs monográfiája a 20, századi magyar történetírás egyedülálló teljesítménye. Érdemét nem pusztán abban kell látni, hogy szerteágazó tematikájának minden területén merőben új kutatási eredményeket tartalmaz, noha publikálását önmagában ez is indokolná. Nem is csak abban, hogy világos okfejtése ezúttal ismét adekvát stiláris eszközökkel párosu4 s a modorosságot levetkőzve sikeralt megtalálnia korábbi, keresetlen hangját. Alighanem mindezeknél is fontosabb maga a minta, amelyet szolgáltat: íme, így fest egy történelmi korszak monografikus feldolgozása, ha szakavatott tudós a tudomány legkorszerűbb eszközeivel végzi eL Ez az a mérce, amelyet azoknak, akiket a sors hasonló feladat elé állit, kívánatos lesz majd elérniük; vagy ha ez nem sikerü4 legalább meg kell próbálniuk megközelíteni. Nem lesz könnyű dolguk

A fenti rövid értékelés azért kívánkozott ide, hogy világossá tegye: a Történettudományi Intézet vezetése korántsem a volt munkatársnak kijáró kegyeletből, hanem kötelességből, a történész szakma és a szélesebb publikum érdekét nézve döntött úgy, hogy a kéziratot sajtó alá bocsátja. Gondozása mintegy magától értetődőn hárult az alulírottra, részint mint hivatali utódra, részint – igazából elsősorban – a barátság okán. A feladat szokványos része nem volt nehéz. Szűcs Jenő eleve gondosan fogalmazott, lehetőleg semmit sem bízott a szerkesztőkre, ezt a művét pedig ráadásul véglegesnek szánt formába öntötte, ennélfogva a szövegen szinte semmit sem kellett igazítani. Teendő voltaképpen egyedül az említett hiányaival volt. Az elmaradt fejezetet természetesen nem lehetett pótolni, de ami az apparátust illeti, mindenképpen kívánatosnak látszott, hogy valamelyest enyhíttessék az olvasó jogos hiányérzete. Evégett a kötethez, fejezetek szerint tagolva, rövidjegyzetek készültek, amelyek a lehetőségekhez képest tájékoztatnak a felhasznált szakirodalomról, továbbá, ahol indokolt volt, a prímér forrásokról A jegyzetekben alkalmazott rövidítéseket külön jegyzék oldja fel, amely összességében a munka bibliográfiájaként is kezelhető. Forrásul a szerző hagyatékában talált gazdag és áttekinthetően tagolt jegyzetanyag szolgált:

Ennek ellenére tudatában kell lennünk annak, hogy az eredmény roppant viszonylagos. A felhasznált cédulaanyag nem követte mindig pontosan a tárgyalás menetét, emellett biztosan nem volt hiánytalan, hiszen ha az lett volna, Szűcs bizonyára elszánja magát, hogy megbirkózzék vele. Tapasztalni lehetett, hogy egyazon cédulára több helyen szüksége volt, és nyilván többször, mint ahányszor észrevettük Gyanítható, hogy voltak olyan munkák, amelyeket ismert vagy használt, holott feljegyzéseiben nem maradt nyomuk Különösen feltűnő volt a nem magyar szerzőkre való hivatkozások csekély száma, ha tekintetbe vesszük a szerző közismert olvasottságát, valamint fogékonyságát a jelenségek nemzetközi párhuzamai iránt: Az ilyen jellegű eseteges hiányok pótlására merészség lett volna vállalkozni Prímér forráshelyeket is csak olyankor tantettünk fel, amikor a cédulákon megtaláltuk őket, egyébként feltételezzük, hogy másodkézből, a megjelölt szakmunkák valamelyikéből származnak (Korántsem biztos, hogy így van, de a feltevés ellenőrrése hónapok munkáját igényelte volna.) Hogy a kötet használatát megkönnyítsük, egyben apparátusának kényszerű fogyatékosságait is némileg ellensúlyozzuk, részletes mutatóval láttuk el, különös gonddal ügyelve a szerző okfejtésében olyfontos latin szakkifejezések regisztrálására.

Engel Pál
1993. április