HANÁK PÉTER

1867 – európai térben és időben

Válogatta, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta
SOMOGYI ÉVA

ISBN 963 8312 79 3
ISSN 1217 212X

Budapest 2001
História • MTA Történettudományi Intézete

MEGRENDELHETŐ
Kedvezményes ár: 1440 Ft

TARTALOM

******

Amíg a szellem él...
Hanák Péter, 1921–1997

A szellem embere

„Élni csak addig érdemes, amíg a szellem él. Amíg dolgozni tudok” – mondotta Hanák Péter néhány évvel ezelőtt a szokásos keddi együttes ebédet követő kávézáskor az Európa Intézetben. Súlyos bypass-műtétre készült. Előtte rosszul lett, váratlanul az a veszély fenyegette, hogy bármelyik pillanatban meghal, vagy amitől igazán félt: állapota úgy leromlik, hogy magatehetetlenül kell töltenie élete utolsó hónapjait. A műtétet végrehajtották, sikerrel. Hanák minuciózus aprólékossággal leírta a műtét folyamatát. Átélte a helyzetet, az operáló orvos lelkiállapotát is. Mint ahogy egész életében mindig is átélte a vele együtt élők, vele együtt dolgozók lelki tusáit, igyekezett megérteni szempontjaikat. Szenvedélyes kis írásmű keletkezett a műtét leírásából. Mint ahogy szenvedéllyel írt az osztrák–magyar kiegyezésről, az 1848-as forradalomról, az 1. világháborús katonalevelek íróiról és olvasóiról.

Utolsó éveit kívánságának megfelelően élte le, úgy, mint az előző évtizedeket. Reggeltől estig rohanásban. Szellemi rohanásban: versenyben az idővel, újabb és újabb kutatói-írói élmények után. És rohant, versenyt futva térrel, idővel: egyik konferenciáról a másikra, megismerni mások nézeteit, kutatási eredményeit, ütköztetni mások felfogását a sajátjával. Soha nem mondva le arról az elvről: az emberiség tudása és gondolkodási kultúrája úgy fejlődik, ha mindenki hozzá tesz „a nagy közöshöz” egy újabb kis építőkövet. Újabb ismereteket vagy éppen gondolatszikrát.

Kutatói és társadalmi elkötelezettség

Hanák Péter életéről kortörténeti tanulmányt kell írni. Naplómban oldalakat foglal el annak a beszélgetésnek a rögzítése, amelynek során elmesélte gyermek- és zsenge fiatalkorát. Azokat a benyomásokat, amelyek akkor rögzültek benne. (Utána hosszú levélben adta írásba „vallomását”.) Ragaszkodását szülővárosához, Kaposvárhoz, élményeit a világháborúba rohanó Magyarországról, belső lelki tusáit a társadalmi kirekesztés ellen, a fiatalember személyes belső szenvedését amiatt, hogy nem akarták engedni a zsidótörvények korában, hogy ehhez az Általa úgy szeretett közösséghez tartozzék. Talán ebből a korszakból, az 1938-1945 közötti korból veszi eredetét az a szenvedélyes közösségszeretet, amely halála pillanatáig hajtotta. Ezért sem esett áldozatul a bennünket, író embereket olyannyira csábító életérzésnek, az egoizmusnak.

Ennek a szenvedélyes közösségi érzésnek, jobbat akarásnak esett áldozatul 1949-53 között. Az akkori rendszerváltás fiatal radikálisai közé tartozott. Akik érezve az előző, az 1945 előtti rendszer tarthatatlanságát, újat akarással szórtak ki minden „régit” az eszmetárukból, és buzgó őrségváltással vettek kézbe politikai eszközökkel lehetőleg minden szakmai-értelmiségi pozíciót. Hanák négy évtizedig vezekelte a 30 évesen elkövetett radikális őrségváltó múltat. Amikor – legalábbis nála – a jobbat akarás s a fiatalkori tapasztalatlanság párosult. Nagy tanulság volt számomra, akkori fiatal számára, és nagy tanulság lehet a mai fiatal generáció számára. De ezt a múltat is szenvedéllyel és őszintén bevallotta (azon kevesek közé tartozott korosztálytársai közül, akik erre az emberi magaslatra fel tudtak emelkedni). Mi, akik napi környezetében éltünk az 1970-90-es években, két évtizeddel fiatalabb kollégák, barátok, nemcsak eszéért, állandó segítőkészségéért, de ezért az emberségéért is szerettük, tiszteltük.

Hanák – ezt majd az életrajzi tanulmány elmondja – az elmúlt fél évszázad legkiemelkedőbb szellemtudományos alkotói közé tartozik Közép-Európában. Nevéhez fűződik az 1867–1918 közötti közép-európai történelem, a térség fénykorának újraértékelése 1960 után. Vezényletével készültek el a 19. századi magyar történeti összefoglalók (ugyanezt a szerepet töltötte be Ránki György a 20. század újraértékelésében). Motorja volt a hazai társadalomtörténet-írás megújításának. És amikor korosztályunk előállt az 1980-as években, az új módszertani követelményekkel, a történetírás műfajai megújításának igényével akkor őt tekintettük elődünknek, támogatónknak (míg Ránki az intézményes védelmet és a nemzetközi nyitást jelentette számunkra). És nagy gonddal kell gyűjtenie majd az adatokat az életrajzírónak, hogy összeszedje azt a rengeteg ötletet, ösztönzést, segítséget, amelyet Hanák adott barátnak, ellenségnek, és amely segítség az önzetlen együttgondolkodásból származott.

Idejének és energiájának jelentős részét mások munkájának menedzselése, segítése foglalta el. Fiatal korától szerkesztett. Rövid ideig a Századok szerkesztőségében dolgozott, majd egyik szerkesztője az 1960-as években az Osztrák-Magyar Monarchia történetét új szempontból bemutató könyvsorozatnak, az 1849–1918 közötti időszakot tárgyaló egyetemi tankönyvnek (1972), azután főszerkesztője a Magyarország története 7. kötetének (1978). Ez utóbbi a dualizmus alkonyát, az 1890–1918 közötti éveket tárgyalta. Sokan szolgamunkának tekintik a szerkesztést, mások mondatainak kiigazítását, a szerzőkkel való vitákat, ő élvezte ezt. Többször beszéltük meg, mint két szenvedélyes szerkesztő: az állandó szellemi frissesség, az állandó tanulás hajtja a gondolkodó embereket a szerkesztési munkába.

Fiatal korától haláláig folyamatosan szervezte mások munkájának feltételeit, menedzselte a fiatalokat. A Történettudományi Intézet osztályvezetőjeként (1964) az ELTE (1980), majd a CEU (1991) professzoraként ugyanúgy, mint az Európa Intézet egyik alapító professzoraként (1990–1997). (Nagy bánata volt, hogy csak 1980-ban kerülhetett az 1950-es évek után ismét katedrára.) Nem sajnálta gondolatait, ötleteit megosztani másokkal, a fiatalokkal való órákig tartó beszélgetéseket pedig kimondottan élvezte. Átadni, használni, segíteni, a közösség dolgaiban részt venni – ez hajtotta egész életében. Legalábbis abban az utolsó 30 esztendőben, amit először távolabbi, majd egész közeli viszonyban Vele töltöttem, kétségtelenül

ez hajtotta. A magyarországi társadalomtudományos nagyüzem egyik vezető egyénisége volt egész életében, és egyúttal egyik legfontosabb csapatmunkása.

Individuum és a „Csapat”

Szenvedélyesen ragaszkodott ahhoz a kisebb közösséghez, „a Csapathoz”, amely az 1960-as években állt össze a magyar történettudományban, és amelyik a magyar történettudományt a világszínvonal élvonalába segítette. A Történettudományi Intézet volt e csapat szervezeti bázisa, ahol a szerencsés véletlen során együtt dolgoztak az akkori öregek (Barta István, Benda Kálmán, Kosáry Domokos, Mályusz Elemér, Paulinyi Oszkár), a középkorosztály tagjai (Heckenast Gusztáv, Kovács Endre, Niederhauser Emil, Pach Zsigmond Pál) és az akkori fiatalok (Lackó Miklós, Nagy Zsuzsa, Ránki György, Szűcs Jenő, Tilkovszky Loránt, Vörös Antal, Vörös Károly) és megjelentek már a legfiatalabbak, mindenekelőtt Ránki és Hanák neveltjei. Ez a csapat, kihasználva a szovjet rendszer konszolidációs törekvéseit, előkészítette a proletárdiktatúrás '50-es évek szakmai revízióját.

Így születik meg a 10 kötetes Magyarország története, az új tankönyvsorozat, készülnek el az immáron gazdag levéltári forrásfeltáráson alapuló, szakmailag megalapozott munkák Magyarország 19–20. századi történelméről. Megjelennek Magyarországon is azok az új szakmai-módszertani törekvések, amelyek a nyugati történetírásban is „újaknak” számítanak, mindenekelőtt a korszerű gazdaság- és társadalomtörténet. Hanák e csapatban a magyar polgári társadalom kibontakozásának (1848–1918) első számú kutatója és szintetizálója, illetve a társadalomtörténeti kutatások invenciózus szervezője és művelője. (A 20. századi magyar történelemre vonatkozó kutatások vezéregyénisége a nála 10 esztendővel fiatalabb Ránki György.) Hanák a dualizmus korát kutató osztály vezetője és minden nagy vállalkozásnak az irányítója 1965–1990 között. (Ránki a 20. századi osztály vezetője, majd ót követi e poszton Lackó Miklós.)

Nyitás a tudományszervezetben

Az '50-es évek tudományosságának revíziója a tudományszervezetben is bekövetkezik. Kihasználják azt a lehetőséget, amelyet Magyarország sajátos elhelyezkedése kínál a szovjet zóna nemzetközi munkamegosztásában. Magyarország a „félig nyitott kapu” Nyugat felé. A történettudomány vezetői (közöttük e téren mindenekelőtt Ránki és Hanák) kihasználják ezt a politikai lehetőséget: a magyar történettudomány intézményrendszerét minden korábbinál erősebben beillesztik a nemzetközi tudományosságba. Hanák Péter felismeri azt a lehetőséget, amit e tudománypolitikai nyitás szakmailag-módszertanilag kínál: vendégprofesszor Amerikában, Németországban, Ausztriában, ösztöndíjas Franciaországban, Olaszországban. (Ahogy mondotta: még 60 éves korában is rendszeresen gyakorolta magát az idegen nyelvekben.) Ezen országokban nem az akkor divatos állami kapcsolatrendszer történelmét kutatja, mint korosztálytársai, hanem a világ történetírásában jelentkező új szakmai-módszertani törekvéseket. Különösen a társadalomtörténetet,

ezen belül is a mindennapok történelmét kutatja előszeretettel. (Ő és Ránki hangsúlyozta nekünk fiataloknak: az aprólékos levéltári kutatások mellett a modern történésznek állandóan sok időt kell fordítania az olvasásra, a konferenciákra, így ismerheti meg az új szakmai, metodikai újításokat.)

Hanák kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszere, lüktető érdeklődése az új szakmai eljárások iránt magyarázza azt, hogy életmű-bibliográfiájának jelentős része idegen nyelven és külföldön jelent meg. Külön is említést érdemel: hangsúlyozottan kiállt a magyar történetírásban a közös közép-európai hagyományok feltárásáért.

Világpolgárság és magyarság

Korunk intellektuelje – szerintem – egyszerre kozmopolita, a szó legnemesebb értelmében világpolgár és hazafi. Hanák ilyen volt.

Ez a „Csapat” nyitott az 1970-es években – jobbára már a legfiatalabbak ösztönzésére – a széles társadalom, a közönség felé. Kimozdulni a századfordulón kialakult céhes falak közül, aktívan érdeklődni a társadalom igénye iránt, akiknek munkáinkat írjuk. És nyitni a széles közönséghez közel férkőző történeti műfajok felé. Ezt az alapelvet már a legfiatalabbak fogalmazzák meg, és az elgondolás kiformálói, kibontakoztatói ismét Ránki György és Hanák Péter. (Igen sokat tett ez irányba Ránki állandó szerzőtársa Berend T. Iván is, mint a hazai közélet és politika kiemelkedő személyisége.) Hanák volt a frontharcos. A fiatal korából magával hozott társadalmi elkötelezettség, a társadalmi használni akarás hatja át akkor, amikor vidéken (és nem csak a nagyvárosokban) vállal előadásokat, konzultációkat, tart ismeretterjesztő előadásokat, szervez a korai televízióban történeti műsorokat és rádiósorozatot. Ő az egyik segítője annak a fiatal csapatnak, amelyik a História című, széles közönség számára íródott folyóirat létrejöttét támogatja. Szülővárosában, Kaposvárott rendszeresen vállal előadásokat, fellépéseket. Ugyanolyan gondossággal készül ezen előadásokra, és ugyanolyan szenvedélyesen beszél történelemről, társadalomról, mint ha Londonban, New Yorkban vagy Párizsban, Bécsben adna elő. Számára a közönség, az emberek, akiknek szólt, egyenrangúak a Middlewest-en, a Dunántúlon vagy éppen Moszkvában. A tudomány önmagáért érdekelte, és az embereket, akik számára dolgozott és írt, önmagukért, emberi mivoltukért szerette. A mai életben való részvételt a jó történészi munka feltételének tartotta.

Nyolcvan év – nem különösen magas kor ma már értelmiségi embereknél, akik – ha elkerüli őket a gyógyíthatatlan betegség – tudnak vigyázni a test épségére vagy legalábbis karban tartják magukat. A biokémia (a gyógyszerészet), a fizika (műszerezettség) fejlődését ismerjük, s orvos barátaink megtanítanak élni bennünket. Élni és óvni magunkat, legtöbbször önmagunktól. Az agyonhajtástól: az elhivatottságtól vagy fontosságtudatunk elhatalmasodásától. Hanák csak 76 évet élt. Nehéz megmondani: miért nem többet? Ki tehetett erről? Zaklatott kora, hányatott fiatalkora? Vagy ő maga? Természete? Választott életmódja, ahogy a kort megélte? Elgondolkodtató mindnyájunk számára, akik az ő útját járjuk.

Glatz Ferenc