*****

BEVEZETÉS

A zarándok minden bizonnyal a középkor egyik legjellegzetesebb alakja, akit sajátos viselete tett - és tesz utólag is - könnyen azonosíthatóvá. A kor képi ábrázolásain a tipikus zarándokot legtöbbször Szent Jakab apostol személyesítette meg: széles karimájú, elöl felhajtott, zarándokjelvénnyel díszített kalapban, bottal, tarisznyával ábrázolták, aki egyszerű ruhája felett rövid, bő köpenyt, úgynevezett pelerint viselt. A festők, szobrászok által azonosnak ábrázolt zarándokok között azonban a valóságban hatalmas volt a társadalmi különbség - a királyoktól egészen az útravalót koldulással előteremtő nincstelenekig húzódott a sor. A középkori Európa talán leghíresebb zarándokkompániája, a Geoffrey Chaucer által lejegyzett történeteket mesélő, Szent Tamás sírjához, Canterburybe készülő harmincfős társaság épp ezt a társadalmi sokszínűséget jelenítette meg. 1 A véletlenszerűen egy fogadóban összeverődött csoport a társadalom valamennyi rétegét képviselte: az úton a továbbiakban együtt lovagolt Southwerktől Canterburyig lovag és apácafőnöknő, bencés szerzetes és kolduló barát, kereskedő és oxfordi diák, plébános és paraszt, búcsúárus és porkoláb, vidéki birtokos és egyszerű iparosok. Chaucer, a költő, korának tipikus figuráit, a társadalom jellegzetes kategóriáit vonultatta fel, akikről maga is érzékeltette, hogy e zarándokút nélkül soha nem érintkeznének egymással. Talán épp ez a körülmény ad magyarázatot a téma hihetetlen népszerűségére. A középkor világképe, társadalma egyaránt statikus volt, az emberek többsége egy-két napnyi járóföldnél messzebb egész életében nem merészkedett a lakóhelyétől. Békés körülmények között csupán a zarándoklatok mozgattak meg jelentős tömegeket. Számukra az utazás feltétlen többet jelentett egyszeri kegyes cselekedetnél: állandóság helyett változást, mindennapok helyett kalandot és veszélyeket, az otthoni zárt környezet helyett a széles körű társadalmi érintkezés lehetőségét. Érthető, hogy a történészek is felfedezték a zarándoklatok kutatásában rejlő lehetőségeket, hisz a témakör forrásai egyszerre adnak lehetőséget speciális társadalom-, vallás- és mentalitástörténeti vizsgálatokra.

A zarándokokkal, zarándoklatokkal foglalkozó, elsősorban az elmúlt évtizedekben - és főként Nyugat-Európában - készült szakirodalomnak az ismertetése köteteket töltene meg, puszta felsorolása is meghaladná egy monográfia terjedelmét. 2 A kérdés rövid áttekintése ma már nem maradhat ki a korszakról írt összefoglaló munkákból sem, s napjainkban nem jelenik meg olyan történelmi atlasz, amelyben ne lenne térkép a középkori Európa legfontosabb zarándokútjairól.

Az első keresztény zarándokok már közvetlenül Krisztus halála után megindultak Jeruzsálembe, s szinte rögtön eltemetésük után hasonló tisztelet alakult ki Rómában Péter és Pál apostolok sírjánál is. A zarándoklatok tömegessé válása azonban csupán a 10-11. században vette kezdetét, azaz épp abban az időben, amikor a formálódó Magyar Királyság tagja lett a keresztény államok közösségének. A pogány hitet éppen csak elhagyó magyarok között a külföldről érkező térítő papokkal szinte egy időben jelentek meg az első zarándokok. A magyarok kereszténnyé válása - a nyugati szakirodalomban elfogadott vélemény szerint - komoly hatást gyakorolt a szentföldi zarándoklatok megújulására, fellendülésére. 3 Az addig szinte kizárólagos tengeri utazás mellett a biztonságossá vált Kárpát-medencén át új szárazföldi út nyílt meg kelet felé, mely egy 1031-1043 között keletkezett itinerárium szerint többek közt Győr és Fehérvár érintésével, a Dráván és a Száván átkelve haladt át az országon, és Belgrád-Niš-Szófia-Drinápoly-Konstantinápoly érintésével Kis-Ázsián át Antiochia-Tripoli-Bejrút-Emmauson keresztül ért Jeruzsálembe. 4 I. István helyesen ismerte fel a zarándokok támogatásában rejlő elsőrangú propagandisztikus lehetőségeket. Az országon átvonuló zarándokokat személyesen fogadta, az út során szerzett tapasztalatokról, ismeretekről részletesen kikérdezte, végül bőkezűen megajándékozta őket. Az ezredév legismertebb krónikása, a burgundiai Rodolfus Glaber szerint "ebben az időben szinte mindenki, aki Itáliából és Galliából az Úr sírjához, Jeruzsálembe igyekezett, mellőzni kezdte a szokott utat, mely a tengeren át vezetett, és ennek a királynak a hazáján kezdett átmenni. Ő ugyanis mindennél biztosabb utat hozott létre, és azokat, akikkel találkozott, testvérként fogadta, és hatalmas ajándékokkal halmozta el. Ettől a kegytől indíttatva nemesek és köznépbe tartozók megszámlálhatatlan sokasága ment Jeruzsálembe." 5 István zarándokpártoló tevékenységéről nem ez az egyetlen fennmaradt adatunk: Ademarus Cabannensis angoulęme-i szerzetes krónikája szerint 1026-ban Vilmos angoulęme-i gróf és kísérete haladt át az országon - a magyar király őket is személyesen fogadta, és bőkezűen megajándékozta. 6 Zarándokként érkezett Magyarországra - legendájának tanúbizonysága szerint - Gellért velencei szerzetes is, akit a vele folytatott beszélgetés után István maga mellett tartott. 7 A királyi jóindulat és az értékes adományok elérték a kívánt eredményt. A korabeli Európa egyik legbefolyásosabb személyisége, Odilo clunyi apát Istvánhoz intézett levelében a következőképpen ír erről: "Hogy lelketekben mekkora szenvedély árad az isteni vallás tisztelete iránt, szinte az egész világ hirdeti, hanem leginkább azok tettek tanúságot rólatok, akik az Úr sírjától visszatértek." 8 Későbbi krónikás hagyomány szerint maga István is elzarándokolt Rómába. Útja ugyan egykorú adatokkal nem igazolható, az azonban tény, hogy a zarándoklás lehetőségét a magyaroknak is meg kívánta teremteni. Magyarország határain kívül, a leglátogatottabb kegyhelyeken, illetve az oda vezető út mentén három vagy talán négy zarándokszállást alapított: Jeruzsálemben és Konstantinápolyban, Rómában, valamint - 13. századi hagyomány szerint - Ravennában. 9 A század végén, 1083-ban, István, Imre és Gellért, valamint a zobori remeték szentté avatásával az ország területén belül is kialakultak az első kegyhelyek, s a magyar szentek sírjához külföldről is érkeztek zarándokok. 10 Egy bizonyos Konrád nevű német, aki vezeklőként már minden ismert kegyhelyet felkeresett, Fehérváron, Szent Imre sírjánál szabadult meg a bűneiért viselt láncoktól, egy másik vezeklő, III. Boleszló lengyel fejedelem, Kálmán uralkodása alatt gyalog, mezítláb Szent István fehérvári sírjához zarándokolt. 11 Noha a 11. századból név szerint egyetlen magyar zarándokot sem ismerünk, létezésüket bizonyosnak tekinthetjük: István gondoskodásának eredményeképp külföldi zarándokszállások és biztonságosnak tekintett zarándokút, I. Lászlónak köszönhetően hazai kegyhelyek segítették elő a magyarországi zarándoklási kedvet.

A 11. században meginduló, a 13-14. századtól kezdve egyre több forrással igazolható középkori magyarországi zarándoklatokkal - szemben a nyugat-európai gyakorlattal - kevesen foglalkoztak, ráadásul többségük csupán műkedvelő szinten. Az említésre méltó munkák száma elenyésző. A téma iránt érdeklődő olvasónak mindmáig Pásztor Lajos 1940-ben megjelent doktori disszertációját érdemes először kézbe vennie, amelynek azonban csak egyik fejezete szól erről a kérdésről. 12 Az aacheni magyar zarándokokról Elisabeth Thoemmes könyve, a középkori Jeruzsálem-járásról Holl Béla tanulmánya tartalmaz értékes információkat. 13 A hazai kegyhelyek történetének feldolgozása sem merítette ki a rendelkezésre álló lehetőségeket. Az e tárgykörben készült munkák közül elsősorban két tanulmányt érdemes megemlíteni: Fügedi Erik Kapisztrán János csodáiról írt elemzését, valamint a Remete Szent Pál budaszentlőrinci ereklyéjéhez kapcsolódó mirákulumfeljegyzések Knapp Éva által készített feldolgozását. 14 A zarándoklatokról készült egyetlen összefoglaló magyar munka, amelyet Bálint Sándor hátrahagyott anyagának felhasználásával Búcsújáró magyarok címen Barna Gábor öntött formába, a középkori magyar zarándokokról sajnos sem új információt, sem korszerű elemzést nem tartalmaz. 15 Miután a szakirodalomban alig található valami a kérdésről, a nyugat-európai gyakorlattól eltérően a magyarországi összefoglaló történeti munkák mindmáig nem tesznek említést a zarándoklatokról, s nem készül ilyen témájú térkép sem. 16

A külföldön rendkívül népszerű téma elhanyagoltságát a magyar forrásadottságok magyarázzák. A magyar medievisztika - az elbeszélő források kis száma miatt - alapvetően az okleveles anyag feldolgozására épül, s ez a megállapítás minden kutatási téma esetében igazolható. Vonatkozik természetesen a zarándoklatok kérdéskörére is: a Nyugat-Európában elsődleges forrásnak számító útleírások, zarándoknaplók száma Magyarországon minimális, az itáliai, németalföldi, francia városok levéltáraiban ezerszám őrzött és előszeretettel elemzett végrendeleti könyvekhez viszonyítva csekély a néhány fennmaradt hazai városkönyv, s még kevesebb a bennük e tárgykörről olvasható bejegyzések száma. A zarándokadatokat tartalmazó források jelentős része tehát oklevél, amely a kétszázezres nagyságrendű okleveles anyagban elszórtan, különböző levéltárakban maradt fenn. Feltárásukat tovább nehezíti, hogy az ilyen jellegű kutatásban a hagyományos levéltári segédletek sem segítenek: ebből a szempontból sem a kibocsátó, sem az oklevél kelte, sem a provenienciája nem ad támpontot. Kevés segítségre számíthatunk a kiadott okleveles anyagtól is: az okmánytárak, oklevéltárak többségéhez nem készült tárgymutató, ráadásul a viszonylag adatgazdagabb késő középkorból a korábbi évszázadokhoz képest jóval kevesebb forráspublikáció készült. A kérdésre tehát szinte lehetetlen szisztematikus kutatásokat folytatni, a forrásfeltárás szinte egyetlen módjának az tűnik, hogy az okleveles anyag minél nagyobb részét átnézzük. 17 A várható csekély eredményhez képest elvégzendő óriási munka - érthető módon - sikeresen apasztotta el az esetlegesen feltámadó kutatói érdeklődést.

Számomra a téma elsődleges vonzerejét épp a kutatásában rejlő nehézségek jelentették. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy egy-két évi kutatással nem lehet eredményt elérni, de úgy gondoltam, ha egyéb munkáim mellett ilyen adatokra bukkanok, azokat félretéve egyszer még összegyűlhet értékelhető forrásmennyiség. A középkori magyar zarándoklatokkal kapcsolatos adatokat több mint tíz éve gyűjtöm, számos oklevélre hívták fel a figyelmemet kollégáim is. 18 A Magyar Országos Levéltárban, majd az MTA Történettudományi Intézetében végzett különböző munkáim során több tízezer oklevél fordult meg a kezemben - jelzésértékű, hogy közülük csupán néhány tucat tartalmazott zarándokadatokat. Az elmúlt évek során összegyűjtött források mennyisége, összetétele megítélésem szerint immár elegendő a kérdés feldolgozásához, noha természetesen tisztában vagyok azzal, hogy bármikor új, fontos adatra bukkanhatunk, amely esetleg a most leírtak újragondolására kényszeríthet. Könyvem a Magyar Királyság területéről külföldi kegyhelyekre induló zarándokokkal foglalkozik, vagyis az elvégzett munka részben több, részben kevesebb annál, amit a cím ígér. Több annyiban, hogy etnikai hovatartozás nélkül figyelembe vesz minden olyan zarándokot, aki a Magyar Korona alá tartozó területről indult útnak, és kevesebb a tekintetben, hogy külön nem tér ki a hazai kegyhelyekre. 19 Megírásakor elsősorban az a szándék vezetett, hogy ne egyszerűen a középkori magyar zarándokok minél teljesebb leltárát készítsem el, hanem a nyugat-európai lehetőségeknél jóval szűkösebb forrásadottságok ellenére megkíséreljem egy rendkívül heterogén, mégis jól körülhatárolt csoport társadalom- és mentalitástörténeti vizsgálatát.

Jegyzetek

1 Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék. A világirodalom klasszikusai. Bp., 1987.

2 Az egyik legrészletesebb irodalomjegyzék: Wallfahrt kennt keine Grenzen. Themen zu einer Ausstellung des Bayerischen Nationalmuseums und des Adalbert Stifter Vereins, München. Zürich, 1984. 543-568.

3 Pierre André Sigal: Les marcheurs de Dieu. Armand Colin, 1974. Magyarul: Isten vándorai. Középkori zarándoklatok és zarándokok (= Sigal). Bp., 1989. 99., Béatrice Dansette: Les relations du pčlerinage Outre-Mer: des origines ŕ l'âge d'or. In: Croisades et pčlerinages. Récits, chroniques et voyages en Terre Sainte. XIIe-XVIe sičcle. Édition établie sous la direction de Danielle Régnier-Bohler (= Croisades). Robert Laffont, Paris, 1997. 886., Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. (= Runciman: Keresztes hadjáratok). Bp., 1999. 50.

4 A magyar vonatkozású részek kiadása: CFH II. 844-845. Legújabb magyar fordítása: Az államalapítás korának írott forrásai. Az előszót írta, a szövegeket válogatta, a kötetet szerkesztette Kristó Gyula. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 15. (= Államalapítás forrásai.) Szeged, 1999. 160-162. Az itinerárium értékelése, a helynevek azonosítása: Györffy György: István király és műve (= Györffy: István király). Bp., 1977. 300-302. Györffy azonosításait több ponton vitatja: Bóna István: Az Árpádok korai várairól. Debrecen, 1998.

5 CFH III. 2064-2065. Magyarul: Államalapítás forrásai 183-187. István korának zarándokirodalmát áttekinti Györffy: István király. 293-308.

6 CFH I. 15-17. Magyarul: Államalapítás forrásai 163-169.

7 SRH II. 480-506. Magyarul: Árpád-kori legendák és intelmek. Bp., 1983. 68-94.

8 DHA I. 110-111. Magyarul: Államalapítás forrásai 156-159. Ugyanott további példák Magyarországon átutazó zarándokokra 143., 146.

9 A krónikaszöveg szerint az óbudai egyházat Péter és Pál apostol tiszteletére, "in memoriam et honorem curie Romane, quam corporaliter visitarat" alapította. Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum. Ediderunt Elisabeth Galánthai et Julius Kristó (= Chronica Hungarorum). Bp., 1985. 76.; Györffy: István király 302-305.

10 Klaniczay Gábor: Az 1083. évi magyarországi szentté avatások. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk: Fügedi Erik. Bp., 1986. 15-32.

11 SRH II. 457., CFH I. 491.

12 Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában (= Pásztor). Bp., 1940. Reprint kiadása: Bp., 2000.

13 Elisabeth Thoemmes: Die Wallfahrten der Ungarn an den Rhein (= Thoemmes). Aachen, 1937., Holl Béla: A középkori magyar Jeruzsálem-járás és Pécsváradi Gábor utazásának néhány tanulsága. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk: Fügedi Erik. Bp., 1986. 269-294. A zarándoklatról mint a középkori utazás egyik leggyakoribb módjáról lásd még Petneki Áron: "Tanta malitia itineris" című kandidátusi disszertációját, illetve a belőle közölt tanulmányt: uő: Advenae et peregrini. Utazás és zarándokság a középkori mentalitástörténetben. Századok, 128 (1994) 352-393.

14 Fügedi Erik: Kapisztrán János csodái. Találkozás a középkori népi vallásossággal (= Fügedi: Kapisztrán). Ethnographia, 1977. 555-564., Knapp Éva: Remete Szent Pál csodái (= Knapp: Szent Pál). Századok, 1983. 511-555.

15 Bálint Sándor-Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza (= Bálint-Barna). Bp., 1994. A munka történeti részének legsúlyosabb hibája, hogy csak irodalom, gyakran nagyon gyenge színvonalú tanulmányok felhasználásával készült, s az ott található adatokat a legminimálisabb forráskritika nélkül vette át. A különböző szerzők által más-más forráskiadványokból kimásolt szövegek a többszöri átvételnek köszönhetően megváltoztak, van olyan forrásszöveg is, amely három különböző helyen - minden esetben más irodalom alapján kijegyzetelve - három eltérő, de minden esetben pontatlan értelmezés szerint szerepel a kötetben. Az 1307-ben büntető zarándoklatra kötelezett Hermannus Bank esetét pl. lásd a 31. 33. és 38. oldalakon.

16 Nem szerepel a kérdés a közelmúltban megjelent Magyar művelődéstörténet (Szerk.: Kósa László. Bp., 1998.) Bertényi Iván által írt középkori fejezetében sem. A "hagyományon" két összefoglaló munkában próbáltam változtatni. Csukovits Enikő: Liliom és holló. Új képes történelem. Bp., 1997. 79-81., Magyar kódex. II. Lovagkor és reneszánsz. Magyarország művelődéstörténete 1301-1526. Bp., 1999. 316-318.

17 A megállapítás igaz minden művelődéstörténeti témájú kutatás esetében. Hasonló nehézségekkel kellett szembenéznem a középkori magyarországi órahasználat feldolgozásakor. Csukovits Enikő: Órahasználat a középkori Magyarországon. Történelmi Szemle, 34 (1992) 3-4: 153-172.

18 A zarándoklatok kérdését vázlatosan áttekintettem: "Cum capsa, cum bacillo". Középkori magyar zarándokok (= Csukovits: Cum capsa). Aetas, 1994/1. 5-27.

19 Dalmáciai zarándokokra vonatkozó adatokat csak addig vettem figyelembe, amíg a terület magyar uralom alá tartozott. A feldolgozásból viszont eleve kizártam a dalmát városok hatalmas végrendeletanyagát, amely önmagában több disszertáció témája lehetne. E városok fennmaradt középkori közjegyzői levéltárainak áttekintő ismertetését lásd: Sergij Vilfan-Boăo Otorepec: Les archives notariales en Yougoslavie. Archivum 12. Paris, 1965. 105-120. Zarándokadataik feldolgozásával elsősorban Zoran Ladiĺ foglalkozik. A magyarországi kegyhelyek történetének összefoglalása mindenképpen önálló kötetet érdemel.