Budapest, 1988
MTA Történettudományi Intézete

ELFOGYOTT

TARTALOM

******

SZERKESZTŐI ELŐSZÓ

„A kézirat csak úgy fogadható el, hogy ez olvasó beletörődik: 1947-ben készült munka” – ezt írta Mályusz Elemér ez év januárjában, amikor kérésünkre átengedte kiadásra Az erdélyi magyar társadalom a középkorban című kéziratát. Mályusz Elemér, mint a budapesti egyetem professzora, 1943-ban kutatott erdélyi levéltárakban. A szöveget 1946–1947-ben készítette, abban a reményben – kedves tanítványa, Jakó Zsigmond bíztatására is –, hogy az Romániában, pontosabban az ismét Romániához tartozó Erdélyben megjelenhet. Ekkor még, mint a kortársi visszaemlékezés mondja: „szabad volt a közlekedés és akadálytalan a tervezgetés”. 1948-ban azonban a kolozsvári egyetem fiatal magyar történészei kénytelenek voltak letenni a megjelentetésről: visszaküldték a szöveget. Magyarázatot akkor nem fűztek a visszaküldéshez, de sem akkor, sem ma nem kéli hosszasan találgatnunk, miért nem lehetett a középkori Erdély magyar társadalmáról akkor Romániában könyvet kiadni.

A kéziratot feltehetően a szerzőn kívül nem látta más, csak Molnár Erik. A Kommunista Párt ideológusa, minisztere ekkor dolgozott középkori magyar társadalomtörténetének 2. kötetén (A magyar társadalom története az Árpád-kortól Mohácsig. Budapest, 1949), és Mályusz Elemértől a középkori budai házakról kért adatokat. Molnár Erik, akinek Mályusz beszélt a középkori erdélyi társadalomtörténetéről, megkérte őt budai oklevélmásolatai mellett küldje el neki erdélyi kéziratát is. (Így maradt annak első példánya ránk Molnár Erik hagyatékában, az Akadémia Kézirattárában.) Molnár Erik ezekben a hónapokban, távozván a külügyminiszterségről, rövid időre (1948–1949) moszkvai nagykövet.

A kézirat 1987-ig Molnár Erik kéziratai között, illetve a szerző asztalfiókjában feküdt. Kiadása, noha Mályusz Elemér és Molnár Erik sokáig egy intézetben dolgoztak, nem került szóba. Legalábbis írásos nyoma ennek nem maradt. Mályusz Elemér 1954-től nyugdíjba meneteléig az Uri utcai Intézet munkatársa, Molnár Erik 1949-től, illetve 1956 novemberétől annak igazgatója volt. A magyarázatot ez esetben sem nehéz megtalálni: Erdély – ahogy a kortárs mondja – „tabu”-nak számított a magyar történetírásban, mindenekelőtt az azonos politikai rendszerhez tartozó Románia „ideológiai érzékenysége” miatt.

Az 1970-es években a Történettudományi Intézetben megindult Erdély történetének feldolgozása. 1986-ban, mint a közönség előtt jól ismert, meg is jelent, majd újabb kiadásokban el is fogyott a háromkötetes mű. (Mályusz Elemér szövegét azonban a szerzők nem ismerték, nem is tudtak róla, e sorok írója is csak Molnár Erik hagyatékában látta.) A háromkötetes Erdély nagy közönség- és szakmai sikert aratott. Méltán. Mégsem pótolja azt a majd hat évtizedes lemaradást Erdély történetének kutatásában, amely lemaradás a történeti Magyarország szétesése után következett be. Hiszen köztudott, hogy az erdélyi levéltárak 1918 óta csak néhány évre, 1940–1947 között voltak szabadon hozzáférhetőek magyarországi történészek számára. Mályusz Elemér kézirata ennek a rövid időszaknak történetírói terméke. Ezért is kértük a szerzőt; hogy engedje át munkáját a Történettudományi Intézet nemrég megindított Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok sorozata részére.

Jegyzetapparátusában Mályusz professzor a kutatók munkája megkönnyítése érdekében a kiadatlan levéltári fonásadatokat napjaink követelményeihez igazodóan bocsátotta a szak körök rendelkezésére. De a szöveghez – kérésünkre is – nem nyúlt.

Glatz Ferenc