ISBN 963 8311 88 6
ISSN 0238 2180

Budapest, 1992
MTA Történettudományi Intézete

ELFOGYOTT

TARTALOM

******

BEVEZETÉS

Ezek a tanulmányok az 1980-as évek első felében készültek, és 1985-ben kerültek megszerkesztve ahhoz a kiadóhivatalhoz, amely a kiadást előszór vállalta. A hét évvel ezelőtt írt Bevezetésben mindenekelőtt a témaválasztást, a lakáskultúra, illetve az életmód történetének létjogosultságát kívántuk bizonyítani. Akkoriban igyekeztük megmagyarázni, hogy nem tévedtünk el a történelem útvesztőiben, amikor a Ballhausplatz, a Wilhelmstrasse vagy a Sándor-palota titkos termei és irattárai helyett Andrássy úti és nagykörúti polgári otthonokba pillantottunk be, hanem tudatosan választottuk a látogatást azokba a lakásokba, amelyeket lakóik naponta takarítottak, időnként felújítottak, elcseréltek, vagy örököltek. Akkoriban még bizonyítandónak tartottuk a köznapok történetiségét, és polgárjogot kívántunk szerezni olyan kérdéseknek, hogy miként élt, hált és halt itt sok ezer, sok millió ember száz évvel ezelőtt.

Az életm6dt6rténet létjogosultságát azóta az élet és a módi is, a t6rténelem is bőven bizonyította. Talán túl is bizonyította. Manapság éppenséggel azt érezzük a t6rténeti gondolkodás redukálásának, ha egyes kutatók az életmódot, a mindennapok t6rténetét tüntetik fel a társadalmi tevékenységek lényegének és summájának. A mindennapi életmód fogalmi tartományának határait ennyire nem kívántuk kitágítani. Azt azonban már egy évtizede is határozottan állítottuk, hogy az életmód maga is t6rténeti jelenség, amely nemcsak a racionálisan szervezett, célszerű és hasznos tárgyakat és tevékenységeket foglalja magába, hanem azt a mentalitást, azt az értékrendet is, amelyet ezek magukba zárnak. Bizonyítani kívántuk továbbá, hogy ha a társadalom mindennapi működésének az életmód, úgy ennek a lakás, a lakóhely a központi kategóriája.

A ház és a lakás ősidők óta számos elsőrendű szükségletet elégít ki a természet elleni védekezéstől a családi élet intim szférájáig. Ennélfogva kerete és találkozási pontja csaknem valamennyi élettevékenységnek: biológiainak, társadalminak, kultikus-szimbolikusnak. A lakás életmódot jellemző és minősítő jelentőségét éppen az adja meg, hogy emberi alaptevékenységek egyesülnek és tárgyiasulnak benne: az önfenntartó vegetatív, a célracionális alkotó-termelő és a kultikus-szimbolikus tevékenységek. Így a lakóház legegyénibb tervezése és használata ellenére is mindig közösségi alkotás, amely az elsődleges létszükségletet kielégítő funkciója mellett fontos gazdasági, közösségszervezési és higiéniai szerepet is betolt, kor- és rétegjellemző technikai készségeket, társadalmi és esztétikai értékeket hordoz.

A ház kívülről és belülről leírható mint építészeti objektum, mint műalkotás, mint gazdasági javak hordozója, mint rétegező illetve rétegezést jelző tényezd, mint a családi és a társas élet, a házasélet, a szülés, a betegség és a halál színtere, a műszaki tudományok, a művészettörténet, a közgazdaságtan, a szociológia, az orvostudomány nézőpontjáról és fogalmi eszközével. Hogyne volna megragadható az évezredek megszámlálhatatlan sorára visszatekintő múltja, a barlangtól a palotáig ívelő pályája a történetírás sajátos eszközeivel?

E polifunkcionális emberi alkotás sokrétűségében, formavilágának, belterének, berendezésének és használatának örökös változásaiban kiváltképpen a történetírás tárgya. Csak nem az egyedit, az egyszerit, a különlegeset, az esztétikusaz kereső eseménytörténeté, hanem a mindennapit, a tömegeset, a szabályszerűt, a legáltalánosabban és legmélyebben emberit feltáró új ágé: a művelődéstörténeté.

Ha művelődéstörténeti szempontból tekintjük át a ház és a lakás fejlődésmenetét, akkor e folyamat tagolásában és súlypontjainak kijelölésében nem az építészeti stíluskorszakok az irányadók. Ámbár a reneszánsz, a barokk és a klasszicista stílusváltások mögött bizonyára kitapinthatók a társadalmi mozgások, felismerhetők az uralkodó elit igényének, ízlésének, értékrendjének változása, mégis a stílusarchitektúra korszakváltásai csak laza szálon függnek össze a nagy társadalmi földmozgásokkal, és csak közvetve tükrözik azokat. Az életmód és a lakáskultúra történeti választóvonala számunkra a város méreteinek és funkciójának megváltoztakor, a modern urbanizáció kezdetén, a 18. és a 19. század határán húzódik.

Ebből a szempontból nézve, a középkori és a kora újkori város fallal körülvett zárt település, zárt kommuna, amelyben minden élettevékenység a városfalakon, illetve a házfalakon belül zajlik. A városban éppúgy, mint a polgárházban, szigorú hierarchia uralkodik. A köznapi életet hagyományos szokáskultúra irányítja, ámde egyazon közösségben, szoros testi közelségben él együtt a communitas valamennyi polgára, a nagycsalád, „az egész háztartás” (das ganze Haus) minden rendű és rangú tagja. A házon belül a biológiai és a társadalmi tevékenységek térben nem válnak el egymástól, amint a közélet és a magánélet terei és eseményei is áthatják egymást. A kis közösség tagjainak nem volt külön magánéletük, amint a lakásaiknak sem voltak meghatározott funkcióra elkülönített szférái.

A 15. századtól a 18. század derekáig, a keskeny, csúcsíves ablakú, nyirkos és homályos gótikus kamrától a barokk polgárház vagy palota fényes termeiig persze külcsínben és kényelemben számottevő a fejlődés, a város jellege, házainak rendeltetése és lakóinak életmódja azonban kevéssé változott. A preindusztriális városi életmód és a modern urbanizáció, a polgári lakáskultúra közti korszakos határvonalat a kapitalizmus győzelme, az ipari forradalom húzta meg. Ennek következménye volt a gazdaságban a tőkés üzem és a polgári, illetve munkás háztartás, a lakáskultúrában a munkahely és a lakóhely fokozatos szétválasztása. Ezek a folyamatok most már gyökeresen megváltoztatták a dinamikusan terjeszkedő nagyvárosok külső képét, építkezését, életmódját, lakásviszonyait, egész gazdasági-társadalmi topográfiáját.

A 19. század hatalmas gazdasági átalakulása a lakóház új típusát fejlesztette ki egész Európában: a bérházat. A bérház méreteiben nagyobb, belülről tagoltabb volt a hagyományos lakóháznál, ám mégsem méretei és nem a stílusa különböztette meg attól, hanem a funkciója: a házépítés és használat üzleti vállalkozás tárgya lett. Az új lakástípus viszonylag gyorsan elterjedt a rohamosan fejlődő Budapesten. A városfalak lebontása után kiépülő Lipótvárosban, a pesti cityben már a kezdet-kezdetén, a 19. század elején feltűnnek az impozáns klasszicista bérházak. Nagy és növekvő volt akkor az igény a kisebb méretű magánlakásokra: tódult a fővárosba a tisztviselő, az értelmiségi, a vidékről beköltöző nemesember s a külföldről betelepült vállalkozó. A század második felében a háztulajdonnal nem rendelkező kispolgárság, majd a gyárváros nagy tömegű munkássága is új lakásigénnyel jelentkezett.

A kiegyezés idején Budapest a házak magasságát és típusát tekintve még kisvárosian. A kilencezernyi házából alig ezret tesznek ki az emeletes bérházak. Az első világháború előtt azonban a 17 ezer lakóépületnek már legalább a fele, 8-9 ezer a bérház. A számok mutatják, hogy a modernizálás, bár gyors, de fokozatos volt. Évtizedekig elhúzódott, és sohasem vált teljessé a lakóhely szétválása. Egyes értelmiségi foglalkozásúak, orvosok, ügyvédek, célszerűségi szempontból használták lakásuk egy részét rendelőnek, irodának. A hagyományos lakásforma maradványaként szívósan tovább élt a kisiparosok, szatócsok lakószobával összekapcsolt kisműhelye, boltja. Átmeneti formának számított az üzlettel, a műhellyel egyazon házban bérelt lakás. Ezek az átmeneti és maradványformák azonban nem változtattak azon, hogy a múlt század utolsó harmadában a polgári ház külseje, lakásainak elrendezése és berendezése nagymértékben egységesedett.

A polgári lakáskultúra gyökeres átalakulásának másik, a lakóhely és a munkahely szétválasztásával egyenértékű feltétele a 19. századi civilizáció és urbanizáció hatalmas vívmányai és megnövekedett követelményei voltak. Itt csak felsorolásként említem a modem infrastruktúra kiépítését: az aszfaltozott utakat, a csatornázást, a folyóvíz bevezetését, a korszerű világítást és közlekedést, amelyek nemcsak a város- és utcaképet változtatták meg, hanem a lakások felszerelését, fűtését és világítását, vízellátását, higiéniáját: tehát lakóinak egész életmódját is.

Az urbanizáció és a civilizáció korszerűsítő és egységesítő hatása mindazonáltal nem jelenti azt, hogy akár a szakirodalom, akár e kötet tanulmányai alapján megoldható volna a századvég bérházainak tipizálása és a típusok pontos leírása. Annyi biztonsággal elmondható, hogy a város építészei stílusarculatát a historizmus, közelebbről' a neoreneszánsz határozta meg, amely azonban gyakran egy utcasorban, egyazon ház homlokzatán is más stíluselemekkel keveredett. Az épület külső frontjának szimmetrikus elrendezése, vízszintes és függőleges tengelyes tagolása klasszikus harmóniát, egyfajta történelmi méltóságot fejezett ki, s a látványát díszes oszlopok, álpillérek, kariatidok, rizalitokkal keretezett ablakok, erkélyek erősítették. Európai minta szerint. a ház díszesen kiképzett, nagy méretű, módos polgári lakásai az első és a második emeleten helyezkedtek el. Az már az udvaron s a hátsó fronton előtűnt a pesti bérház szegényessége. A legtöbb bérház udvari frontjait nyitott körfolyosó, a gang övezte. Ebből nyíltak a feltűnően nagy számú udvari lakások.

Az eddigi kutatások arra vallanak, hogy Budapesten kevesebb volt a zöld folt, a park, a tér, sőt a főútvonalakat mellékutcák is kevésbé tagolták, mint a nyugati vagy a közép-európai fővárosokban. Budapest a későn kezdők utolérési komplexusától sarkallva, lázasan építkezett, néhány évtized alatt akarta pótolni évszázados lemaradását. Ezért sűrűbben építette be a felkínálható lakóterületet, s élve az olcsóbb megoldásokkal, jobban zsúfolta a lakóházakat. Úgy látszik, a szerényebb, kispolgári udvari lakások számában nem állt hátrább, az utcai polgári lakások méreteiben, felszereltségében, díszítésében viszont elmaradt a vetélytárs székesfőváros, Bécs mögött. Megegyezett viszont a bécsi – az európai – historizmus fó áramlatával abban, hogy a szimmetrikus, tengelyes homlokzathoz igazodott a belső térképzés: egy lakás szobái egy szinten, tengelyesen helyezkedtek el, többnyire egymásból nyíltak, külön megközelítésükhöz hosszú, sötét előszobát vagy átjárót kellett beiktatni.

A polgári lakás – ez általános jelenség – három szférára: a szolgálati, a reprezentációs és a magánszférára különül el. Az egyes szobáknak is kialakul a sajátos funkciójuk. Ekkor válik az intimszféra szentélyévé a hálószoba, a nappali magánélet terévé az úriszoba (vagy a női szoba), s ekkor kap polgárjogot a külön gyerekszoba. A munkahelytől és a közélet fórumaitól szétválasztott polgári otthon tehát lassanként kiformálja a különböző élettevékenységeknek megfelelő rendeltetésű tereket, ámde a geometrikus szimmetriát követő alaprajz – a szolgálati szférától eltekintve – még nem, vagy csak kevéssé funkcionális. Az egymásba nyíló, egyszintű szobákat bármilyen funkcióra fel lehet használni, tehát nem az építésztől, hanem a lakótól függ a szoba használatának meghatározása. Ezért utólag nehezen is különíthető el a reprezentációs és a magánéleti, ezen belül pedig az intimszféra.

A historizmus szabályainak megfelelően a szobák, elsősorban az utcaiak, nagy méretűek, magasak, nem elég világosak és nehezen fűthetők. Berendezésükhöz viszonylag sok tárgy, bútor, szőnyeg, függöny s egyéb kiegészítő kell. A régmúlt korok ízléséhez szabott minták átvétele nehezítette a modern urbanizáció követelményeinek, a kényelemnek és a higiéniának megfelelő lakástípus, a funkcionalitás és reprezentáció egyensúlyát helyreállító lakáskultúra kialakítását.

A zsúfolt pesti belterületi bérházakban nemcsak a szűkös, sötét udvari, de még a díszes első és második emeleti lakásokban, a tágas, magas, de hűvös és éppen a funkcionalitásban fogyatékos szobákban a mindennapi élet nem volt eléggé otthonos, nem adott módot az utcai forgatagtól és a családi közélettól való elvonulásra. Tanulmányaink nagyobbik része ezt az állapotot mutatja be. Közlünk azonban olyan munkát is, amely az ellentendenciákat, a századvégen bekövetkezett második korszakos váltást világítja meg.

A 19. századi urbanizáció uralkodó típusát, a bérházat kezdettói végigkísérte, kiegészítette a gazdag mágnások és nagypolgárok városon kívüli üdülője, a villa, amelyet az erdős-dombos övezetben ugyancsak a historizmus stíluseszményei szerint építettek. Nálunk már a reformkorban megjelentek a budai helyek lankáin, a szőlőkben a villalakok, de összefüggő villanegyed Buda zöldövezeteiben s a pesti Városliget környékén csak a múlt század utolsó évtizedeiben épült ki, amikorra a nagyvárosi infrastruktúra megteremtette a városközponttal a külterületeken is összefüggő rangos lakónegyedek létfeltételeit. Várostörténeti és építészeti szempontból legjelentősebb az antikvitásra visszanyúló, olasz vagy a német neoreneszánszot mintázó, elegáns villanegyed volt, amely az Andrássy út záró szakaszát és a beletorkolló mellékutcákat, a Városliget és a Stefánia korzó környékét népesítette be a hazai historizmus szép alkotásaival.

A főúri és nagypolgári villa külső formaképzésében és belterének építészeti megoldásaiban kevéssé különbözött a korabeli bérpalotától, sót léptékében, díszítésében, helyiségeinek rendeltetésében még nagyobb hangsúlyt kapott a reprezentáció, mint az egyszerűbb polgárlakásban. Egy ponton mégis megbontotta a hazai – és az egész közép-európai – Granderzeit lakásépítészetének elveit: minthogy a villa eleve többszintes volt, tág lehetőség nyílott a különböző szférák szintbeli elkülönítésére. (Gyakori megoldás, hogy a szolgálati szféra az alagsorba vagy a villán kívülre került, a földszínt a reprezentáció, az első emelet a magánélet és pihenés céljait szolgálta.)

A modern építészet és lakáskultúra megújulása, második korszakváltása azonban nem az előkelő villanegyedekből indult el, hanem a polgári középrétegeknek, elsősorban az alkotó értelmiségnek a modern nagyváros, a polgári életmód és lakáskultúra elleni lázadásából. A kezdeményezés szülőhona Anglia volt, a kezdeményezők a preraffaelita művészcsoportból kerültek ki, akik gyűlölték a művészetsorvasztó, lélekölő kapitalista civilizációt. Utópiájuk a középkort eszményítette, a természet- és emberközeli kisközösséget, amelyben – úgy vélték – az eleven élet organikusan alakította ki a maga mindennapi objektivációit és szimbólumait. Az építészet angol megújítói elvetették a reneszánsz és egyéb historizáló irányok absztrakt geometrikus térképzési elveit, a gótikához tértek vissza, amely szemükben a természeti környezetbe illeszkedő városkép és a köznapi élet szükségleteit követő szerves építkezés példaképe volt. Ennek az utópiának egy fejlett ipari társadalom viszonyai közötti realizálásából született meg a parkos külterületeken a családipáz (cottage)-építkezés és aztán a kertváros terve.

A családi ház szerkezete belülről, a lakás funkciójából indul ki. Ehhez igazodva alakítja ki a belső tereket is, a felületet is, megbontva a klasszikus örökséget, a tengelyes szimmetriát. Az 1870-es évtizedben kibontakozott angol családiház-építés és kertváros-mozgalom nagy hatást gyakorolt a kontinensre, érvet és példát adott azoknak az építészeknek, akik tiltakoztak a modern urbanizáció ártalmai, az embertelen méretű reprezentatív építészet ellen, s a középkori mintákhoz kívántak visszatérni.

Az életmód reformja, a lakáskultúra művészi megújításának vágya ihlette a szecessziós építőművészeket is. A nyugat-európai – holland, belga, német és a bécsi – lázadók új irányának nem a középkor, hanem a saját koruk társadalmi és technikai vívmányait megvalósító modern ember volt az eszménye. Az új építészetnek, írta Otto Wagner, „a mi saját, jobb, demokratikus, öntudatos és eszményi lényünket kell kifejeznie, s a kolosszális technikai és tudományos eredményeknek kell tükröződniük” benne. Újításuk kezdetben a homlokzat tagolásának és ornamentikájának újfajta formálására irányult, funkcionális szerkesztéssel csak a sajátos rendeltetésű középületeknél kísérleteztek. A szecessziós lakóházak, villák lakásainak alaprajza kevéssé: tért el a hagyományostól, bár a kényelem és a higiénia követelményei fokozottabban érvényesültek bennük. Az életmódreform-mozgalmak erős sodrásában azonban az organikus családiház-építés és a szecessziós művészi formaképzés irányzatai találkoztak. Századunk első évtizedében elméletileg is letisztult s az építészeti gyakorlatban is meggyökerezett az új szentségként tisztelt alapelv: a funkció, a szerkezet és a forma egysége.

A lakáskultúra azonban, mint erre már utaltunk, nem csupán építészeti, mérnöki vagy esztétikai kérdés. Szorosan hozzátartoznak a lakhatóság kérdései: a kényelem, a higiénia, az életminőség. Gondoljuk csak el, miként is élt egy pest-budai polgár a reformkorban. Mosáshoz és mosdáshoz a vizet a Dunából, vagy az utcai kutakból hozta, ivóvízzel a lajtos kocsi látta el. A holdfény kiegészítésére gyertyát, utóbb olajlámpát használt, majd az olajat petróleummal váltotta fel. A lakásvilágítást – a gázlámpa rövid életű és nem nagy sikerű közjátéka után – csak a múlt század végén oldotta meg a villanyvilágítás a gazdagabb kerületek és családok számára. Szükségét vagy a szabadban álló budiban, emeletes bérházakban pedig a folyosó végén elhelyezett, „potyogós” rendszerű árnyékszéken végezte, amely ugyan egy vödör vízzel öblíthető, de alig szagtalanítható volt.

A lakáskultúra minőségi változását az urbanizáció nagy vívmányai, a csatornázás, a folyóvíz bevezetése, a korszerű fürdőszoba és a vízöblítéses vécé elterjedése, az elektromosság, majd aztán a kisgépek alkalmazása, a háztartás fokozatos gépesítése hozta meg. A folyóvíz bevezetése higiéniai és kényelmi szempontból egyaránt korszakalkotó volt: megalapozta a rendszeres tisztálkodást, az ivóvízellátást, a szennyvíz elvezetését, megkönnyítette a mosást és a mosogatást. Az elektromosság korszakos jelentőségét aligha kell a rádióhallgatás, a tévénézés, az elektronika diadalmas előnyomulásának korában hangsúlyozni. Mindennek társadalomtörténeti következményeit, a nők helyzetének teljes megváltozását, a szabadidő átcsoportosítását éppen csak megemlíteni tudjuk. Amiként könyvünk témája az átalakulás koráról szól, úgy a megírása is egy átalakulás korára esik, a mostani századvégre, amikor ismét új szemlélet van születőben, és az új források kutatása éppen csak megindult.

E gondolatsor nem e kötet eredményeinek summázata, nem a konklúziók összegezése, hanem a történeti előzmények, az előfeltételek vázlata. Összegezésre annál is kevésbé merészkedhet, mert a kötet sem vállalkozik a századforduló hazai lakáskultúrájának szintézisére. Témánkból véve a hasonlatot: az alapozásnál és a téglahordásnál tartó építkezésre kockázatos dolog volna mennyezetet felhúzni. A kötet szerzői ezúttal inkább a téglahordásra vállalkoztak, bármilyen kevéssé látványos, szerző és olvasó számára olykor fárasztó munka is ez. S ha a szerzőgárda az anyaggyűjtést, a forráselemzést, az elsődleges összefüggések feltárását tűzte ki céljául, vagyis az alapozó munkálatokat, akkor az előszó sem törekedhet többre, mint a lakáskultúra előzményeinek, korabeli irányzatainak felvillantására, annak a társadalmi és eszmei környezetnek a bemutatására, amelyben a hazai urbanizáció eredményeit, objektumait, otthonait, szokáskultúráját elhelyezhetjük.

Nem tartjuk a prológ feladatának az egyes tanulmányok illedelmes felvezetését, méltatását, értelmezését sem. Nemcsak azért, mert ez az olvasók és a szakkritikusok dolga, hanem mert befolyásolni sem kívánjuk őket. A feldolgozás és a szerkesztés során ugyanis a részadatok és a résztanulmányok összhangzata harmonikusnak hallatszik, és szeretnénk elkerülni, hogy a magunk hallása, értelmezése elnyomjon más értelmezéseket és bírálatokat. A részkutatások összegezésénél és méltatásánál érdemesebbnek tűnik előttünk a szerzőgárda módszeréről és szemléletének közös vonásairól szólni.

Elöljáróban szóltunk már arról, hogy látásmódunk és módszerünk művelődéstörténeti: a mindennapi élet állandóan és tömegesen használt tárgyaira, gyakran, tömegesen és bizonyos szabályossággal előforduló jelenségeire irányítjuk figyelmünket. Ebből az alapállásból két szakmai követelmény adódott. Először, a hagyományos könyvészeti és levéltári forrásokon kívül újakat is fel kellett tárnunk, meg kellett szólaltatnunk. Sikerült ötféle, ha nem is éppen vadonatúj, de nem is közhasznú, forráscsoportot a történetírás hagyományos szövetébe szervesen átültetnünk. Használtuk a hivatalos lakásfelmérések, statisztikák adatait, a lakbérek nagyságára, rétegezettségére vonatkozó korabeli kimutatásokat. Másodszor, feldolgoztuk a hatósági tervtárakban rejtőző építési dokumentációt: az építési szabályzatokat, az engedélyezési okmányt, az egyes épületek tervrajzát, alaprajzát, s ahol rendelkezésre állt: egykorú műszaki leírását. Fontos új forrásunk volt, harmadszor, a fennmaradt hagyatéki leltár, egyes esetekben a végrendelet. E leltárak sokat elárulnak a kor és az örökhagyó gazdasági helyzetéről, mentalitásáról, szokás- és ízléskultúrájáról. Egykorú lakójegyzéket, házbérfizetési könyvet sajnos csak egy gyűjteményben sikerült fellelni, e forrástípussal az első világháború előtti korszakban aligha számolhatunk. Ennek híján nyomtatott cím- és lakójegyzékekből kíséreltük meg egy-egy ház, utca bérlőinek, lakóinak kilétét, foglalkozását felfedni. Nagy hasznát vettük, negyedszer, a szóbeli közléseknek, a napjainkban felvett visszaemlékezéseknek. És ötödször, merítettünk a szépirodalomból, a memoárokból, az egykorú művészeti beszámolókbó1 is.

Végezetül, nem tartjuk pusztán öndefiniáló pedantériának annak kifejtését, hogy mit értünk művelődéstörténeten. E fogalom ugyanis nem egyszerű magyarítása a kultúrtörténet néven több mint egy évszázada jól ismert tudományágnak. A kultúrtörténetet ugyanis általában az irodalom, a művészetek, esetleg a tudományok – s e körökön belül is a „magas kultúra” – történeteként értelmezik a szakemberek és az olvasók. A hagyományos kultúrtörténet jobbadán egyes alkotók vagy alkotócsoportok – írók, művészek, zenészek – és egyes művek valaminő rendbe állított sora, jobb esetben a társadalmi és történeti háttér rajzával, a „korszellemmel” való összefüggések felmutatásával. Ez a tudományértelmezés mű- és alkotócentrikus. A művelődéstörténet a történeti tudományoknak ennél tágabb és összetettebb ága.

Értelmezésünk szerint a korszerű művelődéstörténet nem csupán a gazdasági-társadalmi és az eszmetörténeti összefüggéseket integráló válfaja a kultúrtörténetnek, hanem más szemléletű diszciplína. Elsősorban abban különbözik a hagyományostól, hogy a kutatói figyelmet az anyaggyűjtéstől a rekonstrukcióig elsődlegesen nem a műre, nem az alkotóra, hanem a befogadóra, mai szóval „a fogyasztóra” irányítja. Nemcsak arra kíváncsi, hogy egy korban a szellemi elit mit alkotott, hanem hogy a társadalom ebből mit és hogyan használt, hogyan élt, gondolkodott. Vagyis nemcsak az a fontos, hogy mit írtak, komponáltak, festettek, hanem inkább az, hogy mit olvastak, hallgattak, néztek, mit élveztek, miből merítették műveltségüket az emberek. Ebből két szemléleti norma is következik. A korszerű művelődéstörténet nemcsak az elit számára készült magas kultúrával, hanem a népi, illetve a tömeges, ha úgy tetszik: a triviális, a szórakoztató kultúrával is komolyan foglalkozik, és felfigyel a kettő közötti összefonódásokra és ütközésekre. Másrészt, legsajátosabb kérdésfeltevése és megoldási módszere az alkotás és a befogadás szembesítése, a serkentő és a gátló kölcsönhatások feltárása.

Hol helyezkedik el e felfogás szerint a hagyományos kultúrtörténetbe sehogyan sem illő lakáskultúra? Vajon csupán alkalmazott, s az esetek óriási többségében lesüllyedt művészet: építészet, festészet, iparművészet-e? Az elmondottakból kitűnik, hogy több ennél. A zenét hallgatjuk, a képet nézzük, a színdarabot, az operát nézzük és hallgatjuk is, de nem írjuk, nem komponáljuk – manapság már utána énekelni, utánamondani is bajosan tudjuk. A lakást azonban nemcsak önfenntartási ösztönből, nemcsak tudatos védekezésből használjuk, hanem magunk alakítjuk, magunknak szépítjük, díszítjük: vagyis alkotjuk.

A ház, a lakás nemcsak a várunk, amint az angol polgár mondja, hanem az otthonunk is, önkifejtő hajlandóságaink első és benső tere, amely egy-egy darabjában vagy ízlésében megőrzi a múltat, az ősök hagyatékát, és neveli az utódokat, a jövőt. Ebben az értelmezésben a ház és a lakás történeti kutatása nemcsak a múlt jobb, mélyebb, azt is mondhatnám: humánusabb megértéséhez, hanem egy jobb, humánusabb lakáskultúra kialakításához is hozzájárulhat.

Az előző mondat utolsó szavának megengedő módja – lehetne akár feltételes mód is – jelzi, hogy kutatásaink eredményességét feltételesnek tartjuk. Erre a könyv sorsa is figyelmeztethet írót és olvasót. Hiszen joggal merülhet fel a kérdés: miért késett ilyen hosszú éveket a kiadása? Mi akadályozta a korszerű témájú és igényesen kidolgozott munka megjelenését, amikor szakmai értékét a kiadói szerkesztők és a szakmai bírálók kezdettől elismerték?

A válasz aligha fog nagy meglepetést okozni. Kezdetben jobbadán ideológiai megfontolások zsákutcájába került a kötet. Az 1980-as évek közepén még komolyan mérlegelt kiadáspolitikai kérdés volt, hogy miért csak a polgári lakáskultúrával foglalkozunk? Miért nem mutatjuk be a munkások nyomorúságos lakásviszonyait is? Talán hamarabb zöld utat kaphattunk volna, ha kötetünket kiegészítjük a munkásnyomorral, amely vonalas kontrasztot nyújtott volna a burzsoázia fényűző palotáival szemben. Ez a vita ugyan kompromisszummal zárult, a kötet változatlan megjelentetését sikerült volna egy semleges címmel („Házak, lakások a századforduló Magyarországán”) elérnünk, ha addigra nem jelentkeztek volna a „gazdasági problémák”.

Azután még három kiadót járt meg a viszontagságos sorsú kézirat, mindenütt a belső szerkesztő lelkesedésétől, ám a főkönyvelő aggályaitól kísérve. Kiváló művészeti kiadónk vezetői is vérző szívvel mondtak le többéves előkészítés után a túlságosan drágának vélt, kevéssé profitábilis könyv megjelentetéséről. S az évek múltak. A könyv újszerűsége megkopott, a szerzők reménye megfogyott. Végül is a szakma hivatott műhelye, a Történettudományi Intézet karolta fel a kiadást.

Ezek után aligha csodálható vagy rosszallható, hogy az előszóban szokásos köszönetnyilvánítási listát egészen rövidre fogjuk. A szerzői kollektíva az MTA Történettudományi Intézete vezetőségének, a kiadással foglalkozó munkatársainak, a Corvina Kiadó szerkesztőjének, Balázs Istvánnak és a Soros Alapítványnak mond őszinte köszönetet a támogatásukért és a szakmai segítségükért. Az ő megértésük és sokoldalú támogatásuk nyújt reményt arra is, hogy a kultúra, a szaktudomány ügye nem vált még teljesen profitkérdéssé Magyarországon.

Budapest, 1992. április
Hanák Péter