ISBN 963-8312-46-7
ISSN 0238 2180

Budapest, 1996
MTA Történettudományi Intézete

ELFOGYOTT

TARTALOM

******

KÖSZÖNTŐ

Lackó Miklós 75 éves. Ma köszöntötték intézeti kollégái, barátai. Az utóbbi két évtized irodalmi termésének javát tartalmazó kötet már nyomás előtt áll, az utolsó levonat itt az asztalon.

Köszöntöttük. Nem formálisan, mert ez nem illene természetéhez. Mindig a szabad szárnyalásokat, még a csapongásokat is szerető értelmiségi volt és maradt. Legyen szó szakmai konferenciákról, politikai gyűlésekről, akár az intézeti szobában folyó vitákról.

Koccintottunk. Mindarra, amit köszönhet a közösség, a szakma, az intézeti munkatársak generációi. A zamatos, emelkedett beszélgetéseket szakmai elgondolásokról, a történészi munka értelméről, de ugyanígy – mint osztályának volt „fiatal” tagja idéztem fel – képzőművészeti iskolákról, filmekről vagy éppen a politikai közélet szertefutó repedéseiről. Társalgásokét az előttünk járt generációk érzelmi ellentéteiről, az urbánusnépien szekértáborokról, amelyeket a század közép-kelet-európai értelmiségei építgettek maguk körül, mély sebeket ejtve feltételezett ellenségeiken. Az emberi, a megértő mozzanat fontosságáról az egymásról-ítélkezésben; amelyet vissza-visszatérően ismételgetett. Harminc esztendővel ezelőtt is – gyakran egyedül maradva humánumával, a villogó szemű, egymás érveire kevésbé figyelő haragvó radikális felek között. (Amely radikalizmustól mi fiatalok annyit szenvedtünk.) És ismételgeti e nézőpontot most is, barátian, beszélgetéseinkben. Amikor már nincsenek frontok, nincsenek haragvó összecsapások. (Amitől feltehetően a mai fiatalok annyira szenvednek.) Kedvesebb, okosabb, érdeklődőbb, segíteni készen vitatkozó kollégát keveset láttunk magunk körül az elmúlt évtizedekben. Aki ugyanakkor a másik véleményére is őszintén figyelt. És az eszmecserék idején soha nem éreztük, hogy most éppen a „főnök”, a „kolléga”, a barát beszél. Az értelmiségi beszélt mindig.

Nem volt formális a köszöntés. Leírtuk előre, papírra, hogy majd felolvassuk, mily sokoldalú volt eddigi munkássága. Miként kísérték eddigi életútján korának tematikai érdeklődései. A modern munkásosztály – hiszen bármennyire is politikai kirakatba helyezte a szovjet marxizmus a munkásságot, valós történettudományos probléma volt az ipari munkásság beemelése a politikai és a szellemi kultúrába. Lackót ez foglalkoztatta. Azután a következő nagy téma, az 1960-as években a fasizmus – hiszen ki tagadná, hogy a háború utáni generáció egyik nagy dilemmája: mennyire lehet a világégésbe vezető társadalmi-politikai rendszert immáron forrástanulmányok, hidegfejű kritika tárgyának tekinteni. Ez volt a két háború közötti korszak szaktudományos megközelítésének kezdete. És a lista végén az 1970–80-as évek csodálatos termése: a legújabb kori magyar művelődés történelméről készült tanulmányok sora. Először az

elvontabb eszmetörténeti-elmélettörténeti szövegek. Ezekben az értékítéleteiben töprengő, a fogalmi megragadásokra törekvő történész mutatkozik meg. A töprengések közepette is az egyértelmű álláspontokra, a kemény ítéletekre törekvő történész. (És különös vonzalom a nyugati baloldali-liberális értelmiségi csoportokat annyira izgató irodalmi, filozófiai témák iránt, a kitörési igény abból az útvesztőből, amit a baloldal világszerte megélt a sztálinizmus, majd 1956 után.) Majd következnek a konkrétabb, egy-egy író, történész, ideológus tevékenységét elemző írások. Melyekben az intuíció, az elemzett művek alkotóinak személyes arcéleit biztosan, bátor kézzel megrajzoló Lackó Miklós lép elénk. Finom, intellektuális érzékenységgel rajzolt portrék az előző nemzedékről. Mi néhányan, akik közel kerülhettünk Hozzá a napi életben, talán ezért becsüljük, szeretjük a leginkább: együtt él személyében, egyéniségében – mily ritkaság – az intellektuális és az emberi érzékenység.

Azután mégsem olvastuk fel a papírszeletkére írott sorokat. Szóltunk néhány mondatot arról, miért igyekszünk ezt a műhelyt, az Intézetet egybetartani, nyugdíjba kényszerült generációkat és kezdő fiatalokat együtt tartani, s hogy a műhely minősége a nyugodt alkotói szellemen, a tehetségek és a szakmaszolgálatot követő kutatókon múlik.

Mindenki tudta, miért érezzük úgy, hogy Lackó születésnapján erről kell beszélni. Mindenki tudja: Lackó Miklós több évtizede ennek a szellemnek egyik éltetője, életkereteinek egyik legszilárdabb egybetartója. És mindenki érezte: korai még munkásságát értékelnünk. Most, alkotói erejének teljében.

Budapest, 1996. augusztus 16.
Glatz Ferenc