ISBN 963 8312 54 8
ISSN 0238 2180

Budapest, 1997
MTA Történettudományi Intézete

A borítón: Szent Miklós születése. Eperjes, Szent Miklós-plébániatemplom főoltára.

MEGRENDELHETŐ
Kedvezményes ár: 1760 Ft

TARTALOM

******

Marad a szellem

„Mindenki egyért, egy mindenkiért.” Tizenhét esztendő óta uralja a História szerkesztőségét az elv. Tizenhét esztendő óta tart össze ötünket, az alapító szerkesztőket. Politikai rezsimek bomlottak, felépültek újak, pártok hanyatlottak, feltámadtak, s mi maradtunk együtt. Most eltávozott egyikünk, Vörös Károly. Letört egy darab belőlünk.

Sziporkázó szellem, meglepő gondolattársítások, szenvedélyes mindenirónt-érdeklődés. Az apró dolgok igézete. Páratlan forráskritikai-szakmai képzettség, már-már zabolátlan fantáziával párosulva. Ezek jellemezték. Ezek is jellemezték. – Hogyan juthat valakinek eszébe, hogy egy hadsereg egyenruhája gombrajzolatainak leírásából, azok elemeiből a korszak közgondolkodásának értékrendjét, a napi embereket mozgató vezérelveket bontsa ki? Kérdeztük magunkat, hallgatva izgalomtól zaklatott fejtegetéseit. Hogy a korabeli fotókon a századforduló Duna-parti korzóján sétáló párok deréktartását, ruhafazonjait nézve, elképzelje és megjelenítse – sőt, rögvest be is mutassa – mozdulataikat, gesztusaikat. Miként azt Vörös Károly megtette. És előadása nyomán elszabadult bennünk is az igéző múlt szeretete, a bennünk feszülő vágy, hogy átélhessük, legalább gondolatban a másként megélt életet. (Hiszen mi más a történész jutalma? Elképzelheti, mily sokféle módon lehetett leélni az életet, e néhány évtizedet a Földön. S képzelheti, hogy ma is, lehetne tán másként is.) Azután már a magunk szórakoztatására sorjáztuk az ötleteket: hogyan figyelhették egymás mandzsettagombjait, tették a megjegyzéseket udvariasan üdvözölt ellenségeik feleségének növekvő farára, túlszínezett toalettjére. Mókázva igyekeztünk nemcsak utánozni dédapáink elképzelt járását, viselkedését, tekintetét, de felidézni a hírterjesztéseket, politikai és társasági pletykákat, melyek őket izgalomba hozták. Felemlegettük a korabeli napi- és hetilapok karcolatait, rajzait, ma már disznóságnak számító rigmusaikat. Melyeket annak idején kis füzeteikbe másoltak. Nőről, szerelemről, miniszterek, bankárok visszaéléseiről, megesett cselédlányokról. S az önfeledt diskurzus végén a nagy elvi vita: vajon tudták-e úgy mozgatni fülüket, ahogy ezt a társaság nagy mókamestere, Ő képes volt. Mert hogy ez is örökség a századforduló mimikai kultúrájából.

Azután baktatva le a hadi múzeum előtti lépcsőn meg-megálltunk, kitárgyaltuk, hogy ők, apáink is – egy századdal korábban – mily derűs áhítattal vágyódtak az állandóságra. Csak ők – gondoltuk mi – emberibb módon élték meg a naplementék színeit. Amelyek – feltehetően – akkor is ugyanígy vetülhettek a Várhegy nyugati házfalaira, fáira. Mennyire kiszolgáltatottak voltak ők is, mi is. És mennyire bölcsek, mert képesek voltak rálegyinteni koruk harsány politikai rikkancsaira, elhessegetni maguktól a napi zajokat, amelyek elvonják figyelmüket a mélyen emberitől, a számukra

lényegitől. Ők képesek voltak arra, hogy ne vegyenek tudomást arról, ami erőszakos, ami kellemetlen. Iskolázták magukat abban, hogy az életet, ha lehet, hát kellemességeiben élhessék meg. Kellemességeiben: a szellem izgalmainak, a szép színek és formák, az emberi harmóniák világaként…

Mindenki egyért, egy mindenkiért… Összeszorított fogakkal, könnyeinket visszafojtva láttuk a borzalmas kór elharapózását. Amit lehetett, megtettük. Legalábbis nyugtatjuk magunkat. Már csak a szellem hajtóműve maradt épségben, az irányító szerkezet működésképtelenné vált. „Mintha prizmába néznék, minden széttöredezik, nem tudom, mi hova való” – mondotta széttárt, jellegzetes karmozdulatai kíséretében, egyik utolsó beszélgetésünk közben. Mert rajtakapott, hogy gondolatait nem követem, rajtakapta magát, hogy követhetetlen.

Lassan elfogyott az ápolóhelyen. Kérte, ne látogassam, hogy olyan kép maradjon róla, amilyennek évtizedekig láttam, láttuk. Hitt abban, hogy a szellem világában élni magasabb rendű élet, s hogy mi valójában csak szellemünkben élünk: írásainkban, előadásainkban, szemináriumainkban, baráti társalgásainkban. Ahogy még sokan hiszünk ebben mi is. Mert e hit tart életben…

Vörös Károly hetvenedik születésnapjára készült a História szerkesztősége. Tudtuk, hogy legjobb esetben hónapjai lehetnek hátra. Azután jött a halálhír. Születésnapi köszöntő helyett megemlékezéseket írtunk, írunk. Egy bizonyos szinten, ahol mi élünk, majdhogynem egyre megy…

Mert a Vár nyugati lépcsőjén lefelé baktatva, a falakon, a fákon most is éppúgy tündöklik a lemenő nap, mint sok-sok éve, mint évszázada, mint mindig. S mert hisszük, még sokan hisszük, hogy marad a szellem is. Ami éltette Őt, bennünket…

Vörös Károly 70. születésnapjára válogatta egybe e sorok szerzője a következő tanulmányokat. Újra és újra átolvasva – tanulva a szétáradó ismeretekből, elragadtatással figyelve a szellem mozgékonyságát – tanácstalanok maradtunk a szerkezeti beosztást latolgatva. Társadalomtörténet, ezen belül a művelődés és a köznapi élet története? Vagy külön csoportosítva a fővárostörténet? Kínálkozó rendezési szempontok. Végül maradt a legegyszerűbb: a hozzávetőleges kronológiai rend. Túlszerkesztettség amúgy sem lenne méltó barátunkhoz, Vörös Károlyhoz.