ISBN 963 8312 56 4
ISSN 0238 2180

Budapest, 1998
MTA Történettudományi Intézete

Borítón: Kovachich Márton György arcképe. Czetter Sámuel műve,
1798. (Részlet)
Fotó: Országos Széchényi Könyvtár

MEGRENDELHETŐ
Kedvezményes ár: 660 Ft

TARTALOM

******

Szolgálatban egy életen át
V. Windisch Éva (1924–1993)

Aki a tudomány művelésére esküdött fel, az a folyamatosság ápolására esküdött. Az emberi szellem folyamatosságának ápolására. Legyen akár kutató, akár szerkesztő, szervező vagy éppen dokumentációs állásban. A tudomány nagyüzem, ahol a segédmunkási rátermettség hiánya éppúgy zavart okoz, mint a kutató ötlettelensége vagy a vezető szakmai-emberi felkészületlensége. E nagyüzem szolgálatára, e szolgálat fontosságának szellemében nevelődik kétszáz esztendeje az európai értelmiség. Lelkialkatunkat így formálták a képzés, az első műhelyévek során! Sőt, azokat válogatták ki közülünk mestereink, akikben élt a hajlandóság ezen élethivatásra. Tudták és az ő mestereik is tudták: a legradikálisabb gondolati-módszertani újításhoz, a régi tagadásához is szükséges az eddigi eljárások, elképzelések és az addigi gyakorlat ismerete. És szükséges a Nagy Igazság, az emberi megismerés és e megismerés intézményeinek alázatos szolgálata. A szellem és az ő üzemeinek szolgálata. Iparban, mezőgazdaságban, oktatásban, kereskedésben egyaránt.

Ha valaki egyszer mikrotanulmányt szándékozik készíteni századunk tudományos intézményeinek éltetőjéről, tudományos tisztviselőiről – az olyannyira fontos „kis ember”-ről -, akkor javasoljuk: dolgozza fel V. Windisch Éva életművét. Az életével a modem tudásiparban feloldódó, szolgáló kutató és szolgáltató történész életpályáját.

A könyvtáros

Windisch Éva könyvtáros volt. Szekfű Gyula szemináriumából kikerülve, tanszéki könyvtárosként kezdte tudományos pályáját (1946). Igen, tudományos pályáról beszélünk könyvtárosi tevékenysége kapcsán. Így gondolkodott, így gondolkodik e sorok szerzője is a levéltárosról, muzeológusról, könyvtárosról. Akár kézzel írott iktató- és mutatókönyvekkel, akár számítógépes informatikai rendszerekkel tárolják, kezelik az ismerethordozó emlékeket. A gyűjtemény kezelőjétől elsősorban azt kell elvárni, hogy ismerje a gyűjtemény anyagát. Értője legyen annak a témának, korszaknak, kutatási ágazatnak, amely számára a gyűjtemény emlékanyagot (ismerethordozót) tartalmaz. Aki ilyen ismeretekkel, ehhez szükséges felkészültséggel nem rendelkezik, az marad „gyűjteménykezelő”, azaz „polcológus”. Nemcsak az anyag tárolási rendjéhez és a kiszolgáláshoz kell értenie, hanem kutatónak is kell lennie. Bizonyára vitára ingerlő nézet ez ma, amikor a tárolási és ismeret-előhívási technikákban a tájékozottságot külön szakmaként, sőt önálló „tudományként” kezelik.

Windisch Éva szenvedélyesen érdeklődött az általa kezelt könyvtári, kézirattári anyag iránt. (1948-tól az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának munkatársa, 1970 és 1985 között osztályvezetője volt. Nyugdíjba vonulása, 1985 után, mint nyugdíjas, szerződéses munkatárs.) Első tudományos közleményei (Rákócziról, Zrínyiről – 1953, 1954), majd könyvel is: forráskiadványok (Bethlen Miklós önéletírása, 1955; Kemény János önéletírása és válogatott levelei, 1959). Első hivatali éveitől haláláig rendszeresen írt tanulmányokat a könyvtárosi-kézirattárosi gyakorlat módszertani kérdéseiről és ugyanakkor egy-egy forráscsoport feldolgozási szempontjairól, a gyűjteményrendezés részkérdéseiről. A cél: a kutató

számára hozzáférhetővé tenni, keletkezésének körülményeiben megvilágítani a forrásanyagot. (Fiatalkori emlék: a kézirattár folyosószerű kutatóterme, ahol záróráig már többnyire magam ültem, birkóztam Hóman Bálint hatalmas kéziratanyagának rendezésével. Ahogy haladtam előre a hagyaték rendezésével, mind gyakrabban jött be Windisch Éva: érdeklődött, segített a levelek, feljegyzések provenienciájának kiderítésében. Azután megfigyeltem: mindenkinek segített. Pontosabban azoknak, akik nem csak azért futottak be a kézirattárba, hogy éppen ügyeletes, félig kész koncepciójukhoz keressenek egy-egy alátámasztó adatot. De akik valóban kutattak. Sokunk segítője, tanácsadója volt. Anyás, nyugodt mély hangján.)

A bibliográfus

A szolgálat nem feltétlenül nyűg, kényszeredett tevékenység. A szolgálat – a szerviz – életszemlélet, életfilozófia. Windisch Éva legalábbis így tekintette mind a könyvtárosi, mind a bibliográfusi munkát. A század egyik kiemelkedő hazai bibliográfusa volt. (Pedig a magyar bibliográfia művelésének igazán vannak nagy alakjai.) Két évtizedig összeállítója volt a történettudományi bibliográfiának és sajtó alá rendezte azt a Századok című folyóiratban (1954-1975). (Ismét fiatalkori emlék: mint a folyóirat szerkesztőségi titkára, bámultam azt a lelkesedést, ahogy e „száraznak” tűnő műfaj, a bibliográfia úgymond elvi kérdéseiről vitatkozott a főnökökkel, Pamlényi Ervinnel, Tilkovszky Loránttal éppúgy, mint a szakma nagy tiszteletű mindenesével, Niederhauser Emillel, vagy velem, az érdeklődő kis kezdővel. – Amikor 1988-ban először jelentettük meg az évi történeti bibliográfiát önálló kötetben, az első volt, aki felhívott telefonon és gratulált. Ahogy mondta: mind az ötlethez, mind a kivitelhez. Azután hosszan társalogtunk: vajon sikerül-e rászoktatni kollégáinkat, de még inkább a tanárközönséget, hogy évente legalább néhány estét eltöltsön az évi szakirodalom számbavételével. Hogy a maga szűkebb tudományos háztáji gazdaságán kívül nyomon kövesse a szakma általános fejlődését? Ma – felidézve az e beszélgetésről megmaradt emlékeket – csak folytatom, már csak magamban, az aggályos kérdéseket, szakmagyakorlásunk igényességéről, elüzletiesedett igénytelenségéről.) Windisch tudományos életművének részlete, a nyolckötetes irodalomtörténeti bibliográfia, amelynek éltetése a mostoha viszonyok közepette tudós kollégája szerint egyedül Windisch Éva „sorozatszerkesztői érdeme” volt.

A kutató

Windisch Éva mintaszerűen képzett kutatótörténész volt. Nemzedéke még a 1920. század klasszikus történészképzését nyerte el. (1947-ben végzett a pesti bölcsészkaron Szentpétery, Domanovszky, Szekfű diákjaként.) Szekfű neveltjének tartotta magát. Első témaválasztásai is jellegzetesen szekfűi nyomvonalakat követnek: elbeszélő források kiadása, egyéniségek életének minuciózus feltárása, ami egyben az elbeszélő (pl. Kemény János) felfogásának mozgatórugóit tisztázza, forráskritikai szempontokat is képez. Minden munkáját ez jellemzi: a témához rendelkezésre álló emlékanyag teljes számbavétele, a forráskritikai szempontok következetes előadása (szövegben, s a jegyzetekben is), hogy a szerző következtetéseinek tényanyagát az olvasó világosan láthassa.

Az a bizonyos életrajz-monográfus, aki egyszer ezen „kis ember” életművét boncolgatja, forrástani mintadolgozatként elemezheti majd mind a sajtótörténeti kismonográfiát (Közlöny [1848–1849] Bp. 1958), mind a most hagyatékából közreadott Kovachich Márton György-monográfiát. Ez utóbbi annak idején (1968ban írta, 1971-ben védte meg disszertációként) előttem, mint a kutatásmódszertan iránt érdeklődő tudománytörténész előtt úgy élt, mint a modem európai tudományos történetírás előtörténetét feltáró monográfiája. Ez a mű nem egyszerűen egy szenvedélyes forrásgyűjtő életművének ismertetője, nem csak egy fejezet a 18-19. század fordulójának művelődéstörténelméből. Ez a mű a tudományos történetírás születése előtti pillanatok tudományszervezési modelljét mutatja be.

A modern történetírás nem létezhet a források megbízható kritikája, mindenekelőtt összegyűjtése nélkül. Kovachich, az „autodidakta” egyszemélyes „nemzeti intézmény” volt: amit a nyugati nagy nemzeti kultúrákban intézmények végeztek el, azt ő egyedül kívánta megtenni. Kudarca a magyar szellemi élet történelmének egyik gyengéjéből is következik: hiányzott a „tudóstársaság”, a fórum, ahol a történelmet tanulmányozók véleményei ütközhettek volna. (Ami a forráskritikai felkészültség jelenléte mellett a tudós szervezet – társaság, folyóirat, Akadémia, tanszék; intézet -, a modem tudományművelés másik előfeltétele.) Jelen volt viszont a társadalmi érdeklődés: a kutatói elszántság sarkallója. Kovachich – mint minden korabeli európai értelmiségi – kötődött kora politikai-társadalmi mozgásához. Ahogy a természettudóst a termelés, úgy a humaniórák művelőjét a közösségi hasznosság hajtja. És jelen volt Kovachichban a modern tudományos nagyüzem kialakulásához olyannyira szükséges etikai elem: elszántság a szolgálatra. Aki csak egyszer is pillantást vetett Kovachich 300 iratkötetnyi hagyatékára, beletúrt céduláiba, az megérti, hogyan alakultak ki kutatói szakmagyakorlásunk, magatartásunk alapelvei. Windisch Éva szerintem – erről érdekes, sohasem beszéltünk Vele – a saját magatartásformájának előtörténetét írta meg e munkában. És a feldolgozás szempontja is jellemző: nem a szerző, Kovachich áll a mű központjában, hanem a tevékenység. Ahogy Windisch is alárendelte a maga egyéni érdekeit az üzem, a tevékenység szempontjainak. (Adatszolgáltatás személyes élményemből a késői monográfusnak, 1986-ból. Igazgatóhelyettesként felajánlottam: most, a nyugdíjba vonulás után befejezhetné kutatási témáit. Hagyja ott a könyvtárat. Köszönte a meghívást, néhány évet kért, hogy félbehagyott hivatali kötelezettségeit – a könyvtárköltöztetés utómunkálatait, a hungaricumgyűjtés körüli teendőit – befejezhesse. Azután 1988-ban, már igazgatóként ismét sarkalltam: szolgált már eleget, jöjjön a kutatóintézetbe. Nemet mondott. Magyarázkodott hosszan. Egy mondatát feljegyeztem: „Ez az én világom, ebben nőttem fel, a könyveim, a kéziratok világában, a kutatók, a kollégák között. Otthon is ezt éljük: férjemmel, fiammal. És én jól érzem magam e világban.”)

Hát igen, a szolgálat. Amikor nem hivatali karriervágy hajtja a szakmagyakorlást, de a megszállottság: életben tartani a tudás, a szellem folyamatosságát. Emberi mivoltunk folyamatosságát...

1993 kora telén történt. Felhívtam, hogy szeretett kollégánk, kitűnő történész férje betegségéről újabb beszámolót adjak. Windisch Éva ugyanis csendes, de nagyon erős asszony volt. Rajtam kívül senkinek, fiának sem beszélt arról, hogy tudja: férje menthetetlen, halálos, hosszú lefolyású betegségben szenved. Azután, amúgy mellékesen említette, az ő szívével is baj van, de az nem lényeges, semmiség. Néhány nap múlva hirtelen kórházba került, ahol azt mondták, hogy nem veszélyes. Azután – újabb néhány nap múlva – váratlanul megállt a szíve. Félig kész kéziratok javítgatása, a beteg férj ellátása közben. Szolgálat közben.

Glatz Ferenc