CSUKOVITS ENIKŐ

Középkori magyar zarándokok

PHD-disszertáció tézisei

Eötvös Loránd Tudományegyetem
Medievisztikai doktori iskola

Budapest, 2001

I.
A TÉMAVÁLASZTÁS JELENTŐSÉGE, A KUTATÁS CÉLJA

Az utóbbi évtizedekben a társadalomtudományok világszerte megkülönböztetett figyelemmel fordultak a mindennapi élet, azon belül a hivatalos és a napi vallásosság jelenségei felé. E kérdéskörben nem véletlenül vívott ki magának előkelő helyet a zarándoklatok kutatása, ugyanis ez esetben egy forráscsoport egyszerre nyújt lehetőséget társadalom-, vallás- és mentalitástörténeti vizsgálatokra. A zarándoklatok jelentősége a középkorban is nagy volt, ugyanis a hadjáratokat leszámítva semelyik peregrináció (pl. egyetemjárás, kereskedelmi utazás, diplomáciai követküldés) sem mozgatott meg ilyen jelentős tömegeket. A külföldön rendkívül népszerű téma érthetetlennek tűnő hazai elhanyagoltságát a magyar forrásadottságok magyarázzák: a fennmaradt írásos források nagy része különböző levéltárakban, elszórtan maradt fenn, feltárásukhoz a hagyományos segédletek nem nyújtanak segítséget. A magyarországi zarándokadatok összegyűjtésének egyetlen, meglehetősen időigényes módja létezik: minél többet átnézni a kétszázezres nagyságrendű okleveles anyagból. Számomra a téma elsődleges vonzerejét épp a kutatásában rejlő nehézségek jelentették. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy egy-két évi kutatással nem lehet eredményt elérni, de úgy gondoltam, ha egyéb munkáim mellett ilyen adatokra bukkanok, azokat félretéve egyszer még összegyűlhet értékelhető forrásmennyiség. A középkori magyar zarándoklatokkal kapcsolatos adatokat több, mint tíz éve gyűjtöm, s az elmúlt évek során talált források mennyisége, összetétele megítélésem szerint immár elegendő a kérdés feldolgozásához, noha természetesen tisztában vagyok azzal, hogy bármikor új, fontos adatra bukkanhatunk, amely esetleg a most leírtak újragondolására kényszeríthet.
Disszertációm a Magyar Királyság területéről külföldi kegyhelyekre induló zarándokokkal foglalkozik, vagyis az elvégzett munka részben több, részben kevesebb annál, amit a cím ígér: Több annyiban, hogy etnikai hovatartozás nélkül figyelembe vesz minden olyan zarándokot, aki a magyar korona alá tartozó területről indult útnak, és kevesebb a tekintetben, hogy külön nem tér ki a hazai kegyhelyekre. Megírásakor elsősorban az a szándék vezetett, hogy ne egyszerűen a középkori magyar zarándokok minél teljesebb leltárát készítsem el, hanem a nyugat-európai lehetőségeknél jóval szűkösebb forrásadottságok ellenére megkíséreljem egy rendkívül heterogén, mégis jól körülhatárolt csoport társadalom és mentalitástörténeti vizsgálatát.

II.
ANYAGGYŰJTÉS ÉS FORRÁSFELHASZNÁLÁS

A kérdésre vonatkozó forrásanyag viszonylag kis mennyiségű, ugyanakkor meglepően sokszínű: műfajában, fennmaradási formájában, tartalmában egyaránt nagy változatosságot tapasztalhatunk. Éppen ez a sokszínűség eredményezi, hogy a téma kutatása tulajdonképpen befejezhetetlen, Magyarországon és külföldön, levéltárakban és könyvtárakban egyaránt számos eddig ismeretlen anyag lappanghat. A különböző jellegű új források felbukkanási esélye helytől és műfajtól függően eltérő. A hazai okleveles anyagban biztosan megbújhat még zarándoklatra vonatkozó adat, nagy adathullásra azonban nem számíthatunk, s annak is kicsi a lehetősége, hogy egy-egy eddig fel nem használt oklevél jelentősen módosítaná eddigi ismereteinket. A legnagyobb valószínűség szerint olyan külföldi levéltárban található magyar vonatkozásokat is tartalmazó, ma még számunkra ismeretlen forrás, amely valamelyik népszerű zarándokútvonal mentén található: elsősorban a zarándokok ellátásával foglalkozó kolostorok, ispotályok levéltárai jöhetnek e tekintetben szóba. Rejthetnek magyar zarándokokról szóló tudósítást az e szempontból többségükben feltáratlan külföldi elbeszélő források is, elsősorban a német és itáliai városok krónikái. Esetükben azonban a befektetett óriási munkáért cserébe csekély a várható eredmény, így szisztematikus feltárásukra továbbra is kevés esélyt látok.
A disszertáció elkészítéséhez elbeszélő és okleveles forrásokat egyaránt hasznosítottam. Az elbeszélő forrásokat speciális nézőpontunknak megfelelően két nagyobb csoportra választhatjuk szét: e források egyik része tartalmaz ugyan zarándokadatokat, megírásuknál azonban ez a körülmény nem játszott szerepet. Ide tartoznak elsősorban a történetírás emlékei, a krónikák, valamint a hagiográfiai irodalom. Forrásaink másik csoportja közvetlenül kapcsolódik valamilyen zarándoklathoz: vagy tanácsokat ad leendő zarándokoknak, vagy valamilyen elvégzett zarándokútról, annak bizonyos aspektusáról számol be. Ebbe a csoportba tartoznak a zarándokkalauzok, útleírások és útinaplók, valamint a látomásirodalom emlékei. A felhasználható források többsége azonban oklevél, amelyek az arisztokrácia, a nemesség és a polgárság, valamint az egyházi rendbe tartozók zarándokútjairól tartalmaznak információkat - a középkori anyag alapvetően jogbiztosító jellege miatt ebben a forráscsoportban szinte egyáltalán nem bukkanhatunk adatokra a népesség többségét kitevő jobbágyság zarándoklatairól. Az oklevelek alapján jól nyomon követhető a zarándokút megvalósításának valamennyi fázisa, a döntés megszületésétől kezdve egészen a hazatérésig. A rendkívül sokszínű forrásanyagból különösen két olyan - közismert, de e szempontból teljesen feldolgozatlan - forrást emelnék ki, amely nagyobb mennyiségben tartalmaz zarándokadatokat: a római Szentlélek-társulat 1446-1523 között keletkezett bejegyzéseket tartalmazó anyakönyvét, illetve Pozsony város végrendeleteket rögzítő kötetét, az úgynevezett Protocollum Testamentorumot, amely az 1427-1529 közötti évekből 844, többségében német nyelvű testamentumot tartalmaz. A végrendeletekben található zarándokadatok ugyanis lehetőséget nyújtottak a polgárok zarándoklási szokásainak megismerésére, a kegyhelyek magyarországi hierarchiájának megállapítására, a római anyakönyv pedig módot adott a zarándokok társadalmi összetételének vizsgálatára.

III.
A KUTATÁS FŐBB EREDMÉNYEI

A felkeresett kegyhelyek
A zarándokló magyarokról elszórt Árpád-kori említések után a 14. század elejétől kezdve egyre gyarapodó számban emlékeztek meg az írott - elsősorban okleveles - források. Úti céljuk közt elsősorban a legjelentősebb kegyhelyek fordultak elő: Róma, Aachen, Jeruzsálem, de a magyarországi zarándokok eljutottak a távoli Santiago de Compostellába, a franciaországi Rocamadourba, az itáliai Bariba és Loretoba, és Szent Patrik írországi purgatóriumába is. Az egyes zarándokhelyek látogatottsága természetesen nem volt azonos, hierarchiájukat azonban meglehetősen nehéz rekonstruálni. A források jellegéből, fennmaradásának körülményeiből következően ugyanis adatainkban olyan aránytalanságok mutatkoznak, amelyeket számításaink során nem hagyhatunk figyelmen kívül. A szentföldi zarándoklathoz például szentszéki engedélyre volt szükség, ezért azokból az évekből, amelyekből rendelkezünk a pápai kérvénykönyvek kiadásával, jóval több szentföldi zarándokadatot ismerünk, mint például rómait. Hasonló problémát jelent két nyugat-magyarországi város, Pozsony és Sopron viszonylag nagy számban fennmaradt végrendeletanyaga. Ezekben a végrendeletekben ugyanis több zarándokadat maradt fenn, mint az ország egész területéről összegyűjtött többi oklevélben. Az általam ismert többi okleveles adat egyszerű összegzése alapján a magyarok körében Jeruzsálem, Róma és Aachen volt messze a legnépszerűbb célpont: az élen Róma áll több, mint nyolcvan említéssel, Jeruzsálem (75 említés) szorosan követi, Aachen - 17 említéssel - már messze lemarad tőlük. Ez a kép jelentősen módosul, ha a pozsonyi és soproni végrendeleteket is figyelembe vesszük: Róma így már több, mint 270 említéssel abszolút elsővé válik, a közel száz oklevélben szereplő Aachen előlép a második helyre, miközben a szentföldi adatok száma változatlan maradt. A legjelentősebbnek tekinthető kegyhelyek mögé felzárkózik még Sankt Wolfgang (24), Mariazell (16), valamint Altötting (10). Ezeket a számokat természetesen nem tekinthetjük arányszámoknak, az alapvető tendenciákat azonban kiolvashatjuk belőlük: a középkori magyar zarándokok szemében Róma és Aachen számított a legvonzóbb célpontnak, de a korszakban mindvégig megőrizte jelentőségét a szentföldi zarándoklat is. Az okleveles adatok összegzése arra mutat, hogy a kegyhelyek számában bekövetkezett gyarapodás jórészt látszólagos, hisz a zarándokhelyek több, mint a feléről csupán 1-2 említést ismerünk. Noha voltak egyéni indítékok, személyre szabott fogadalmak, időről időre népszerűvé váló új kegyhelyek, a zarándokok többsége a jól ismert kegyhelyeket, mindenekelőtt Rómát akarta elsősorban felkeresni.

A zarándoklatok típusai
A zarándokok - a forrásból kiolvasható - indítéka alapján a nemzetközi szakirodalom már rég kategorizálta a zarándoklatok leggyakrabban előforduló típusait, amelyekre Magyarországon is találhatunk elegendő példát. A zarándoklat klasszikus, tiszta alaptípusának a kegyes zarándoklat tekinthető, ilyen indítékból kelt útra a zarándokok többsége: ők az oklevelek tanúsága szerint „causa peregrinationis”, „causa devotionis” zarándokoltak, esetleg Isten vagy valamelyik szent iránti tiszteletből vagy ösztönzésére, lelkük megváltásáért. Külön csoportot alkottak a vezeklő zarándokok, akik nem saját elhatározásból, hanem bírói döntés alapján indultak útjukra. A középkorban Európa-szerte elterjedt szokásnak számított, hogy a különböző bűnök elkövetőit tettük súlyának megfelelően hosszabb-rövidebb zarándokútra kötelezték. A németalföldi városokban a vezeklő zarándoklatoknak kialakult a bűnök teljes körére kiterjedő rendszere - ilyen struktúra Magyarországon nem létezett, ennek ellenére úgy tűnik, a büntetésnek ezt a módját hazánkban is gyakran alkalmazták: jelenleg több, mint 20 ilyen esetet ismerünk, legkorábbi adatunk 1300-ból, a legkésőbbi 1503-ból maradt fenn. Mivel példáink Pozsonytól Zágrábig, a Szepességtől Erdélyig az ország legkülönbözőbb pontjain keletkeztek, biztosak lehetünk abban, hogy ezt a szokást az egész országban ismerték. A leggyakrabban a városok német nyelvű polgársága, illetve a szepesi szászok körében alkalmazták, kizárólag a legsúlyosabb bűnök elkövetőire.
Kiemelkedő eseménynek számított, ha egy uralkodó rangjának megfelelő kísérettel nagyobb zarándokútra indult. A politikai indítékból vállalt zarándoklatok közül Magyarországon főként az Anjouk utazásait érdemes kiemelni, amelyeket joggal tekinthetünk a mélyen átélt kegyesség és a kiválóan alkalmazott politikai propaganda ötvözetének. I. Károly özvegye, Erzsébet királyné 1343-ban azért utazott Itáliába, hogy kisebbik fia, András herceg nápolyi trónöröklését biztosítsa - római zarándoklatával a nápolyi királyság hűbérurát, VI. Kelemen pápát kívánta terveinek megnyerni. Ha Erzsébet utazása eredménnyel járt volna, vélhetőleg nem került volna sor fia, Nagy Lajos zarándoklatára. András herceg meggyilkolása azonban új helyzetet teremtett, a magyar király a sérelemért fegyverrel vett elégtételt. Lajos az 1350-es jubileumi évben Nápoly elfoglalása után érkezett az örök városba, emiatt római bevonulása a zarándokok hatalmas száma ellenére jelentős eseménynek számított. A harmadik Anjou-zarándoklat ugyancsak Erzsébet királyné nevéhez fűződik, aki 1357-ben IV. Károly német-római császárral és annak harmadik feleségével, Schweidnitzi Annával Aachenbe, Marburgba és Kölnbe tett nagyszabású utazást. Feltehetőleg ehhez az úthoz kapcsolható az aacheni magyar kápolna létesítése is, melynek alapítását a hagyomány ugyan Nagy Lajos személyéhez köti, a gondolat azonban vagy Erzsébet útja alatt, vagy annak eredményeként foganhatott meg.
Az úgynevezett lovagi zarándoklat kategóriája jól elkülöníthetően a 14-15. század fordulóján tűnik fel. Habár korábban is előfordult, hogy valakit elsősorban a kíváncsiság ösztönzött távoli tájak felkeresésére, ekkor jelentek meg a forrásokban azok a zarándokok, akik nyíltan vállalták: utazásuk célja, hogy a világ különböző részeit bejárva, közben lovagi cselekedeteket végrehajtva, nagy megbecsülésre, hírnévre tegyenek szert. Ennek az új típusú zarándoknak egyik legtipikusabb képviselője épp a magyar Tari Lőrinc volt, aki 1411-ben előbb felkereste Szent Jakab compostelai sírját, majd tengerre szállva Írországba utazott, ahol - saját bevallása szerint - kíváncsisága kielégítése és kétségei legyőzése céljából bemerészkedett Szent Patrik purgatóriumába, egy látomásokat előidéző kéngázos barlangba. Tari Lőrinc nem egyedül kelt útra, vele tartottak familiárisai, szolgái is, akik a barlangba ugyan nem, de valamennyi egyéb uruk által felkeresett kegyhelyre eljutottak Hozzájuk hasonlóan nem saját elhatározásból indultak hosszú és fáradságos külországbeli utazásra azok, akik mások helyett zarándokoltak. A megbízást teljesítő zarándokok egyrészt helyettesítették vagy útitársként kísérték a zarándoklatra ítélt bűnösöket, másrészt végrendelettel jelölték ki őket zarándokút elvégzésére. Ez utóbbi esetre főleg a városi végrendeletekben találhatunk példákat nagy számban, de bárók, nemesek testamentumaiban is fel-feltűnik a hagyatkozó lelki üdvéért végzendő zarándoklatra hagyott összeg.

A magyar zarándokok száma
Különösen nehéz annak megítélése, mekkora számban, más népek fiaihoz képest milyen arányban jelentek meg a magyarok a különböző kegyhelyeken. Egy biztos, a magyar peregrinusok száma a sokszorosa lehetett az oklevelekből ismert, félezernél is kevesebb személynek. Amíg az elszórt okleveles adatok alapján leginkább arra a következtetésre juthatunk, hogy a magyarok körében nem számított ismeretlennek a zarándoklás szokása, de tömeges jelenségnek sem volt tekinthető, addig a különböző időben, más-más szerzőtől, különféle kegyhelyeken írt munkákban egyaránt arról írtak, hogy a magyarok feltűnően nagy számban mentek külföldi zarándokútra: az 1350-es szentév alkalmából Matteo Villani firenzei krónikás arról tudósított, hogy „az óriási tömegekben és csapatokban érkező németek és magyarok a hideg miatt sűrűn összetolongva s nagy tüzekkel segítve magukon, a mezőkön töltötték az éjt”. VII. Károly francia király udvari embere, Gilles le Bouvier 1445-ben már a németek nélkül, csak a magyarokról írta, hogy „gyakran járnak zarándoklatra Rómába, többen, mint a világ bármely más országából”.
1475-ben Vetési László a Mátyás király által küldött magyar követség nevében IV. Sixtus pápa előtt elmondott beszédében - a folyó szentévre utalva - egyenesen azt jelentette ki, hogy „egyetlen nemzet fiai sem látogatják e szent ünnepségeket nagyobb számban, mint a magyarok”. Ugyancsak tömegesen jelentek meg a magyarok Aachenben - sőt, egy 16. századi forrás egyenesen azt állította, hogy sokkal többen voltak, mint Rómában. Az 1517-ben - épp a szentévi ünnepség idején - Aachenben tartózkodó Aragóniai Lajos bíboros azt tartotta feljegyzésre méltónak, hogy „ezekre a hétévenkénti ünnepségekre a magyarok mindig oly tömegben érkeznek, hogy a levegő már mérföldekre bűzlik tőlük. Ebben az évben is hatalmas tömegükkel találkoztunk Kölnben, ahol ez a hétévenkénti ünnep lezajlik, ahol is ők Péter és Pál napján az összes fentebb említett, ott található relikviákat felkeresték. És habár ők azért, hogy Aachenbe jöjjenek, távolabbi utat kellett tenniük, mint hogyha Rómába mennének, azonban ők mégis nagyobb tömegben jönnek Aachenbe.” Amíg Vetési beszédét önmagában talán olyan humanista túlzásnak tekintenénk, amely a pápa jóakaratának megnyerése céljából emelte ki a magyar zarándokok nagy számát, a külföldi szerzők esetében nem találhatunk ilyen indítékot. Ők egyszerűen rácsodálkoztak a magyar zarándokok feltűnően nagy tömegére, olyannyira, hogy e tényt fontosnak tartották munkájukban megemlíteni.

A zarándokok társadalmi hovatartozása
Amennyiben elfogadjuk, hogy a magyar zarándokok tömegesen keresték fel a külföldi kegyhelyeket, tulajdonképpen azt is feltételezzük, hogy ezek az emberek a teljes magyar társadalmat képviselték, hiszen az évről évre útnak induló sokaság már nem kerülhetett ki kizárólag a társadalmi elit soraiból. Hogy mi lehetett a valóság, az talán egyike a téma legnehezebb kérdéseinek, amelyre a zarándokok társadalmi összetételét firtató kutató forrástípustól függően más-más választ kap. A Nagy Lajos vagy Zsigmond korából fennmaradt oklevelek alapján például úgy tűnik, a peregrináció különösen az udvari arisztokrácia körében volt népszerű: az 1340-50-es években több, Lajos király szűkebb környezetéhez tartozó lovag - például Gönyüi Tamás, Himfi Benedek, Poháros Péter, Kont Miklós - készült szentföldi zarándokútra, s ugyancsak több zarándokló báróról tudósítanak a Zsigmond-kor oklevelei is: a pokoljáró útjáról híressé vált Tari Lőrinc mellett tudunk Lévai Cseh Péter lovászmester, Kanizsai István ajtónállómester, a leggazdagabb bárófiak, Salgói Miklós és ifjabb Stibor, valamint más előkelők szentföldi készülődéséről illetve utazásáról. A pozsonyi, soproni végrendeletek alapján úgy tűnik, a polgárság is jelentős mértékben kivette részét a zarándokutakból, az oklevelek ugyanakkor egyáltalán nem tudósítanak a mezővárosi vagy falusi jobbágynépesség ilyen jellegű mozgásáról. Ez a társadalmi kör ellenben - a hazai kegyhelyeken történt csodákról felvett jegyzőkönyvek szerint - nagy számban kereste fel a híres magyar ereklyéket, így például Kapisztránói János újlaki, vagy Remete Szent Pál budaszentlőrinci sírját. Levonhatjuk-e e tények alapján azt a következtetést, hogy a jobbágyság (és az alsópolgárság) csak a hazai zarándokhelyeket látogatta, a nemesség és a (módos) polgárok mentek csak külföldre? Noha korábban magam is e véleményen voltam, ma már árnyaltabb képet vázolnék. A 16. század második feléből származó aacheni, római források egybehangzóan szegény magyar zarándokokról tudósítanak: az Aachenbe érkező magyarokról feljegyezték például, hogy „a nők olcsó ruhát viseltek” a Rómában élő Szántó István jezsuita atya, magyar gyóntató pedig emlékirataiban egyenesen azt írta, hogy „gyakran egész zarándokseregek mezítláb jöttek Magyarországról Róma szent helyeinek látogatására”. Noha az útra készülők anyagi helyzete természetesen jelentős mértékben befolyásolhatta az úticél kiválasztását, a középkori magyar zarándokok közt valamennyi társadalmi csoport képviselői szerepelhettek.
Megállapításunk helyességét támasztja alá a római Szentlélek-társulat anyakönyve is, amely jelenlegi ismereteink szerint az egyetlen olyan forrás, amely módot ad a zarándokok társadalmi összetételének a vizsgálatára. A kötet - más nemzetek fiai mellett - 1253 magyar vonatkozású bejegyzésben 3833 olyan magyar nevét őrizte meg, akik az 1446-1523 közötti években beléptek a Szentlélekről elnevezett ispotályos rend római kórházának fenntartására szervezett testvérületbe, konfraternitásba. Köztük ugyan királyi követet, ügyeit intéző egyháziakat is találhatunk, többségük azonban zarándokként érkezhetett Rómába. Az új tagokat általában a legegyszerűbb, csak a lényegre korlátozódó módon jegyezték be az anyakönyvbe: a minimális szöveg az új tag nevét, egyházmegyéjét és a belépés időpontját tartalmazza, az esetek egy részénél azonban egyházi vagy világi tisztségüket, lakóhelyüket is feltüntették, néha pedig rangjukra, iskolázottságukra, a belépés módjára vonatkozó megjegyzést is találhatunk. A bejegyzések 30%-át írta vagy íratta egyházi személy, az összes belépőnek ők alkották a 12%-át (447 fő). A társulat világi tagjai többségükben családjukkal együtt jelentkeztek a konfraternitásba - az ő társadalmi helyzetüket tisztségük, szakmájuk, valamint a nekik járó megszólítás tükrözi. A kötet lapjain sorakozó magyarok közül azonosíthatóan csupán 161 személy származott bárói vagy nemesi családból, és a városi lakosnak - de nem feltétlenül polgárnak - számítók száma sem haladta meg a 400 főt. Leszámítva az egyháziakat, a nemeseket, a polgárnak tekinthetőket, a beiratkozók többségének társadalmi hovatartozása nem olvasható ki a kötetből, mivel azonban ezek a személyek jórészt olyan falvakból származtak, amelynek nevét nem viselte nemesi család, jelentős részük nem lehetett más, mint jobbágy. Ahogy a társulatba lépett egyháziak lefedték a hierarchia teljes skáláját, az érsektől egészen az egyszerű falusi káplánig, úgy a beiratkozott világiak is a teljes magyarországi társadalmat képviselték, az ország irányításában szerepet játszó bárótól a falusi jobbágyig. Az a tény azonban, hogy a római zarándokút költsége mellett a pénzükből még arra is futotta, hogy az ott elnyerhető búcsú fejében egy bizonyos summát befizessenek a társulat kasszájába, arra utal, hogy a kötetbe beírt magyarok talán mégsem a hazai lakosság legszegényebb rétegeiből kerülhettek ki.

A zarándoklatok középkorvégi csökkenése
A magyar középkor hagyományos korszakhatárai (1000-1526) egyben a zarándoklatok első időszakát is pontosan körülzárják, mivel a peregrinációk kezdete Magyarországon közel egyidős a kereszténységgel, a zarándokok számának látványos csökkenése pedig egybeesik a középkori magyar állam bukásával. Ez utóbbi tűnik ki két részletesebb forrásunkból is: 1523-ban véget ért Rómában a Szentlélek-társulatba lépő magyarok sora, s Pozsonyban is 1525-ben jegyezték be az utolsó ilyen rendelkezést tartalmazó végrendeletet. A zarándoklatok csökkenését a török előretöréssel és a reformáció megjelenésével szokták magyarázni, ez a magyarázat azonban némileg sántít. Azokon a területeken, amelyek a török terjeszkedés útjába kerültek, átmenetileg valóban visszaeshetett a zarándoklási kedv, a források alapján azonban azt tapasztaljuk, hogy a zarándoklatok nem csak ezeken a vidékeken, de az ország egész területén, még annak három részre szakadása előtt szinte teljesen megszűntek - vagyis a török hódítás ez esetben kevésbé lehetett meghatározó. Annál jelentősebb szerepet játszott ebben a folyamatban a reformáció, amely mind a zarándoklatokat, mind a pénz befizetésével elnyerhető búcsút elítélte. A zarándoklatok csökkenését elsősorban az okozta, hogy a korábbi zarándokok - vagy potenciális zarándokok - jelentős része a reformáció hívévé vált. A protestáns tanok ugyanis főként azokon a területeken terjedtek el a leghamarabb, ahonnan a források - elsősorban a római Szentlélek-társulat anyakönyve szerint - korábban a legnagyobb volt a zarándoklási kedv, például a Szászföldön, Biharban, Zemplénben és vidékén, valamint a Dél-Dunántúlon. Azok, akik korábban zarándoklással, ereklyék vagy búcsúlevelek vásárlásával igyekeztek gondoskodni lelkük üdvéről, ezután új utat választva, az egyház megreformálásának híveként remélték elérni ugyanezt.
A téma feldolgozása során az eddigi szakirodalom megállapításaitól számos ponton eltérő kép rajzolódott ki: a középkori magyar zarándokok az eddig hittnél jóval nagyobb számban keltek útra, és a zarándokok társadalmi palettája is jóval színesebb lehetett az eddig feltételezettnél. Számomra azonban az jelentette a legnagyobb meglepetést, hogy a viszonylag szűkös forrásadottságok ellenére meglepően pontosan megismerhettem az utazás számos részletét: az útvonalakat, a szükséges útiköltséget, az együtt utazók számát, az útitársak kapcsolatrendszerét, a zarándokút során felmerülő nehézségeket. A tanulság túlmutat a konkrét témán: úgy tűnik, a középkori mindennapi élet számos Magyarországon kutathatatlannak hitt kérdése valójában eredményesen kutatható és feldolgozható, amennyiben vállaljuk a hagyományos témákhoz képest jóval több időt és munkát igénylő forrásfeltárást.

IV.
A DISSZERTÁCIÓ TÉMAKÖRÉBŐL KÉSZÜLT PUBLIKÁCIÓK

„Cum capsa,...cum bacillo”. Középkori magyar zarándokok. = Aetas 1994/1. 5-27.
Egy nagy utazás résztvevői. (Zsigmond király római kísérete) In: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. Szerkesztette: Csukovits Enikő. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1998. 11-35.
A római Szentlélek- társulat magyar tagjai (1446 - 1523.) Századok 134. (2000.) 1. 211 - 244.
Családi viszonyok a középkorvégi Magyarországon. In: „Magyaroknak eleiről” Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerkesztette: Piti Ferenc, Szabados György. Szeged, 2000. 107-125.
Magyar ereklyék. Ereklyekultusz a középkori Magyarországon. = História 2000/8. 8-10.
Külföldi kegyhelyek - magyar zarándokok. = Vigilia 2001/3. 189-197.