ERDÉLYI GABRIELLA

Egy kolostorper története.
Társadalom és vallás a 15–16. századi Magyarországon

PhD-tézisek

I. A tárgy és az elbeszélés felépülése

A történész feladata a múlt eseményeinek, vagyis társadalmi cselekvéseinek a rekonstruálása, megértése és elbeszélése. E tömör megállapítás egy történet elméleti írás provokatív címe is lehetne, itt azonban csupán azt jelzi, hogy mire számíthat a disszertációt kézbe vevő olvasó. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne tudatos döntések, megfontolások állnának a történeti elbeszélés mögött: a levéltárakban őrzött dokumentumok világa egyszerre lakozik a múltban és a jelenben. Így a századokon át a vatikáni könyvtárban lappangó, s most szerencsésen előkerült forrás a körmendi kolostorért egykor folyt pereskedés terméke. A 220 oldalas jegyzőkönyvbe foglalt dokumentumokból megtudjuk, hogy Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek, aki a mezőváros földesura volt, az Ágoston-rendi remeték hanyag és botrányos életére hivatkozva 1513-ban X. Leó pápától felhatalmazást kért a kolostor reformjára, amit friss legátusi kinevezését követően meg is kapott. A kolostor átadására 1517-ben került sor: az ágostonosoknak tanúkihallgatással egybekötött vizsgálat után távoznia kellett, helyükre a legátusi utasításra obszerváns ferencesek érkeztek a városba. Az Ágoston-rendiek azonban az érsek eljárása ellen ekkor Rómába fellebbeztek, a Medici-pápa pedig elrendelte az ügy helyi kivizsgálását. A vatikáni gyűjtemény a pápai rendelkezés hatására 1518 tavaszán meginduló szentszéki eljárás Rómába küldött eredeti jegyzőkönyvét őrizte meg az utókor számára.
A vizsgálatra kijelölt bírókhoz hasonlóan első lépésben egy történeti nyomozásra kerül sor: megpróbáljuk kideríteni a per hátterét, a résztvevők mozgatórugóit. A nagy tekintélyű bíboros-legátus érintettségén túlmenően ez azért is különösen sürgető, mert a korabeli szereplők – nyilván nem véletlenül – az eseményeket egymásnak ellentmondóan ábrázolták. Bakócz és emberei megfogalmazásában fellépésük célja a kolostor reformatiója, vagyis a felbomlott vallásos közösségi élet helyreállítása volt. A hét pontba szedett vádirat szerint ugyanis a kolostor – az alapító király szándékaival ellentétesen – hol üresen állt, hol egy-két szerzetes lakta. Az istentiszteleket így az Ágoston-rendiek hiányosan, vagy egyáltalán nem végezték. A kolostori épületek hanyagságuk folytán romossá váltak. Emellett a fráterek kocsmába jártak, ahol parasztok társaságában ettek-ittak, s részegségükben nem ritkán szó- és ütésváltásba keveredtek. Végül pedig attól sem riadtak vissza, hogy „gyanús nőkkel” érintkezzenek, akiket a kolostorba is bevittek. Ebben a helyzetben az érseket, amint jogi képviselője állította, hitbuzgósága és a nép felháborodása késztette a beavatkozásra. S amint a delegált szentszéki bíró, Szatmári György pécsi püspök, kancellár a pápának címzett jelentésében megerősítette, Bakócz a szükséges autoritással és megfelelő eljárás keretében cselekedett.
Az Ágoston-rendiek fellebbezésükben viszont azt állították, hogy ők példásan éltek, ezért eltávolításukat a kolostorból az érsek és a ferencesek erőszakos akciójának tekintették, jogtalan megfosztásnak (spolium) nevezték. Ezen túlmenően azt hangsúlyozták, hogy mivel rendjük kizárólag a pápa és a rend generálisának joghatósága alatt áll, vagyis az esztergomi érsek hatáskörén kívül esik, a főpap ellenük indított eljárása törvénytelen. A korabeli vita tárgya röviden összefoglalva tehát az, hogy koncepciós (hamis ürüggyel indított és törvénybe ütközően zajló) vagy obszerváns ideáloktól ösztönzött és jogszerűen zajló kolostorreformról van-e szó. Más megközelítésben: vajon a szerzetesrendek, vagy a konventuális és obszerváns szerzetesség két nagy tábora közötti rivalizálással állunk szemben?
Módszerünk egyfelől a detektívéhez hasonlít: apró nyomok, spontán részletek, ellentmondások és rendhagyó jelenségek megfigyelésével, hipotézisek felállításával és analógiák alkalmazásával próbáljuk meg felgöngyölíteni az ügy hátterét. Ennek során ugyanakkor – a megfelelő kontextusokat keresve-vázolva – szálaira bontjuk a körmendi kolostorperben összefutó folyamatokat és eseményeket, hogy azután eldönthessük, kereszteződésükben mi volt csupán a véletlen műve és mi a lényeges.
Így a per rekonstrukciója során megvizsgáljuk Bakócz és a pápaság kapcsolatát, a szerzetesrendek, köztük kiemelten az ágostonosok és a ferencesek késő középkori helyzetét, s az érsek hozzájuk fűződő viszonyát. Figyelembe kell vennünk továbbá a kolostorok renden kívüli, világi vagy egyházi hatóságok által kivitelezett reformjának társadalmi-politikai vonatkozásait, és érdemes összevetnünk a körmendit a hozzá hasonló hazai és külföldi esetekkel.
A történések másik dimenzióját a körmendi tanúkihallgatás három napja alkotja. Ennek aprólékos megfigyelése a város környékén kezdődik, ahonnan a tanúk többsége érkezett. Innen lassan közeledünk a kihallgatásnak helyszínét adó körmendi plébániához, hogy a társadalmi környezet vázlatos rajza után itt már csak a bíró, a tanúk és a jegyző interakciójára – elejtett és elhallgatott szavaikra, érzelmeikre és gondolataikra – koncentráljunk.
Ezt követően újra kissé kitágul az idő és a tér: a „Mátyás király idejéig” biztonsággal emlékező tanúvallomások segítségével a kolostor válsága és reformja körüli helyi eseményekbe pillanthatunk. Ezzel kapcsolatban persze nem a szerzetesi deviancia – amint a kivizsgálás ténye tanúsítja: kivételes – megnyilvánulásai az igazán izgalmasak, hanem az, hogy az emberek mit gondoltak erről, s a kolostori élet válsága milyen cselekvésekre ösztönözte őket. Figyelmesen olvasva tehát nemcsak a barátok, de a körmendiek és a környék lakóinak mindennapi életéről és vallási kultúrájáról is sok mindent megtudhatunk. S épp akkor nyerünk bepillantást a papi-laikus kapcsolatok mikrovilágába, amikor forradalmi újítások készülnek e téren. Elég, ha a minden hívő papságának lutheri tézisére, s a szerzetesség gyakorlatban is megvalósuló protestáns lebontására gondolunk. Annak érdekében, hogy jobban megértsük a laikusok barátok iránti magatartását, az eseményektől elszakadva itt ismét messzebbre kalandozunk: először a vallási kultúra korabeli rendszerének egészével ismerkedünk meg, majd pedig egyetlen elemét több oldaláról is megvizsgáljuk.
Végül szűken értelmezett tárgyunkhoz visszatérve a földesúrnak a kolostor reformjában vállalt szerepét, motivációit, a közösséghez fűződő viszonyát fürkésszük. Ez a problematika ugyanakkor – miközben lezárja a körmendi nyomozást – egészen a 17. század közepéig vezet. Ugyanis ha az obszerváns kolostorreformot a papválasztás bonyolult egyeztetési folyamattal járó eseményeként ragadjuk meg, ezáltal a kora újkori, protestáns és „ellenreformációs” hitváltások folyamatába illeszthető.
Mint látható tehát, menet közben az elemzés léptéke a vizsgált tárgy dimenziójával együtt többször is változik. Azt remélem ugyanis, hogy a nagypolitika színpada és az egyszerű emberek hétköznapi világa között tett kirándulások által esély nyílik a konkrét esemény korabeli jelentésének, a köréje szerveződő társadalmi cselekvések logikájának felismerésére. Miközben arra törekszek, hogy az elemzés rétegei, a kontextusok rendszere formai egységgé szövődjön, s tartalmilag is kikerekedjen. E kiterjesztett esettanulmány középpontjában a fenn számba vett események, viták, egyezkedési folyamatok, egyéni döntéshelyzeteket állnak.
Az egyedi vizsgálatával azonban nem kell lemondanunk az általános tendenciák megértéséről. Hiszen meggondolásra érdemes az az elképzelés, hogy a konfliktusok a társadalom működésének normális – a normák ellentmondásai mentén keletkező – jelenségei, s belőlük kiindulva magyarázható a normarendszerek változása is. Ily módon azonban, a dolgok helyett az egyéni és csoportos gyakorlatokra figyelve, olyan nehezen megragadható jelenségekbe ütközünk, mint az emlékezés, a kommunikáció, az elbeszélés és az identitás. Ezért ezen egyszerre mentális-kognitív és társas-társadalmi folyamatok megértésére és leírására a társadalom- és humántudományok róluk alkotott feltevéseit próbálom meg alkalmazni. E kísérlet elsődleges terepe a tanúkihallgatás szituációja, de segítségével a körmendiek és az ágostonosok kapcsolata, vallásos rítusaik és a földesúri szerepvállalás vizsgálata során is tágíthatók a történeti megismerés korlátai.
A gyakorlatok felől közelítve persze másként vetődik fel, s bonyolultabbá válik az elit és a népi kultúra klasszikus oppozíciójának problémája. Mindenekelőtt a nagyobb távlatból homogénnek tűnő csoportképek differenciálódnak. Ez nem jelenti, hogy ne lehetne gyümölcsöző a tanúkihallgatás olyan vizsgálata, amely az írott és orális, vagy a domináns és alárendelt kultúra találkozásaként tekint a helyzetre. Ez ugyanakkor nem feledtetheti, hogy a tanúk jegyzőkönyvbe rögzített társadalmi státusa, vagyoni helyzete és földrajzi származása igen heterogén volt. Már csak azért sem, mert a kulturális (pl. írástudás) és kognitív (pl. vállalkozó szellem) tőkére vonatkozó kiegészítő adataink ezt tovább színesítik. Ha azonban a „fent” és a „lent” struktúrája helyett egy több dimenziós társadalmi teret képzelünk el, ezáltal magyarázni tudjuk azokat a szituációkat is, amikor az általában élesen elkülönített csoportok kerülnek váratlanul egy oldalra. Körmend esetében például bizonyos helyzetekben a barátok és a pásztorok a tisztes polgárokkal kerülnek szembe, a hívek papjaikkal sok kérdésben osztják egymás felfogását a hivatalos egyházi értelmezés ellenében, s a közösség a földesúrral áll közös nevezőn a barátok megváltoztatására irányuló törekvések során. A népi kultúra felülről történő elnyomásának mára sok kritikával illetett akkulturációs – a hivatalos normák spontán vagy erőszak hatására történő befogadását valló – modelljét félretéve ezért inkább például a kulturális fogyasztás taktikáit kell közelebbről megvizsgálnunk. Vagyis azt próbáljuk megfigyelni, hogy a szereplők az adott uralmi viszonyok világában, erőforrásaik és a szokások, normák, kényszerek feszültségében hogyan konstruálják meg a konkrét cselekvésekhez kapcsolódó, számukra lehetséges, elfogadható, vagy érdekeiket szolgáló jelentéseket.

II. EREDMÉNYEK

A per: X. Leó pápa, Bakócz Tamás és a szerzetesrendek erőpróbája

A per rekonstruálása során a nyomozás azzal a kérdésfeltevéssel indul, hogy vajon Bakócz tényleg – amint az ágostonosok állítják – kellő jogalap nélkül, „erőszakosan” járt-e el. Először összevetettem tehát a körmendi történéseket a hasonlónak vélt korabeli vizsgálatokkal. Ilyenek lehetnek egyfelől a mágnás magánföldesurak Rómába küldött reformkérvényei hatására a konkrét ügyekre delegált bírák tanúkihallgatással egybekötött vizsgálatai (sárospataki, újlaki és szécsényi ferences kolostorok obszerváns reformjai 1448–1466 között). Másfelől figyelembe veendő azoknak az itáliai legátusoknak a tevékenysége, akik a konventuális ferencesek kolostorait obszerváns rendtársaik javára külön pápai felhatalmazás nélkül, rendeletekkel reformálták. A körmendi eset tudniillik a reformok mindkét fenti típusát magába foglalja: Bakócz egy személyben testesítette meg a panaszos földesurat, a konkrét ügy végrehajtásával megbízott pápai biztost és a pápa tekintélyét tisztségétől fogva képviselő bíboros-legátust. Az alapos összehasonlításból pedig az derül ki, hogy Bakócz nemhogy erőszakkal, hanem inkább a szokásosat meghaladó jogi körültekintéssel járt el. Így fellépése inkább túlzott óvatossága miatt tekinthető kivételesnek. Erre a személyében testet öltő szereptorlódás mellett az késztethette, hogy a rendek közötti kolostorcsere esetén fokozottabb ellenállással és a rivális rendek közötti többszintű és elszántabb presztízsvédelemmel lehetett számolni. Ez, mint tudjuk, az ágostonosok bátor fellebbezésével Körmenden be is következett.
Éppen ezért felmerül a kérdés, hogy mennyiben volt szükségszerű megoldás a körmendi kolostor válságának ferencesek általi reformja. Nem állt Bakócz rendelkezésére egy egyszerűbb, könnyebben kivitelezhető lehetőség is, nevezetesen a rendek közötti kolostorcsere helyett az ágostonosok hazai rendtartományával együttműködve? A magyar ágostonos provincia késő középkori története erre nem ad egyértelmű választ. Noha igaz, hogy a hazai elöljárók mindvégig passzív ellenállást tanúsítottak az itáliai központú és szellemiségű reformmozgalom irányában, a 15. század első felében tapasztalt felbomlási tünetek után a 16. század eleje a rendet jó kezekben és állapotban találta. Ezután közelebbről szemügyre vettem Bakócznak az egyes hazai szerzetesrendekhez (bencésekhez, premontreiekhez, pálosokhoz, ferencesekhez és ágostonosokhoz), illetve reformmozgalmaikhoz fűződő viszonyát. S a várakozásokkal ellentétben nem leltem annak nyomát, hogy a vallásos indítékok személyes ellentétekkel, hatalmi versengéssel keveredtek volna egy tágabb egyházpolitikai akció részeként, amint például az érsek somlóvásárhelyi bencés apácák elleni fellépése esetében tapasztalható volt. Így a főpap 1520-ban regisztrált rend iránti haragja sem körmendi beavatkozása okának látszik, hanem inkább a kitételükbe bele nem nyugvó Ágoston-rendiek római fellebbezése következményének.
Ezért összességében a körmendi események legvalószínűbb rekonstrukciójának – az ágostonosok ezzel ellentétes sugalmazásait cáfolva – az tűnik, hogy az érsek ezt a kolostort elsősorban nem főpap-politikus mivoltában, az Ágoston-rendiek ellenségeként vagy a cseri barátok szövetségeseként reformálta. Hanem inkább egyszerűen arról lehetett szó, hogy mint a kolostor földesura és kegyura, ismerte a kolostori élet valóban válságos állapotát, s ezen változtatni akart. Mivel tehát a körmendi kolostor reformja során a lényeges törésvonal nem a bíboros-legátus és a hazai ágostonosok között húzódott, az események hátterét egyfelől messzebb, másfelől közelebb kell keresnünk.
Az ágostonosok fellebbezésére a pápa rendhagyó módon reagált: elrendelte a kolostor azonnali visszaadását, és magához vonta a végső döntést. Mindezzel egyértelműen a kolostort válságba sodró ágostonosoknak kedvezett. Ezen a nyomon továbbhaladva szembeötlővé válnak a körmendi reform egyedi (kései volta, Bakócz sajátos helyzete), s egyúttal a külső tényezők által kivitelezett kolostorreformok strukturális jegyei is. Értve ez alatt, hogy a pápaság, mely eredetileg az obszerváns mozgalmak természetes szövetségese volt, a 15. század utolsó harmadától kezdve az obszervánsok és helyi szövetségeseik ellenében a konventuális barátok érdekeit, s ezzel mindenekelőtt saját hanyatló tekintélyét védelmezte. Így fordulhatott elő, hogy Körmenden a pápa paradox módon saját legátusa ellen fordult. A mendikáns kolostorok feletti közvetlen pápai joghatóság a gyakorlatban azonban keveset ért: a reformok kimenetele nagymértékben a helyi erőviszonyoktól függött. Róma pedig annak érdekében, hogy tekintélyveszteség nélkül kerüljön ki az ilyen szituációból, sokszor legfeljebb annyit tehetett, hogy a történteket, akár a fennálló kánoni jogviszonyok ellenére, utólag szentesítette. A jelek szerint erre került sor Körmend esetében is. Mint látható tehát, a késő középkori kolostorreformnak, akárcsak a szentek kanonizációs eljárásainak, lényeges momentuma volt a periféria és a római centrum egyezkedési folyamata. A 15. századi erőviszonyok azonban a trienti zsinat hatására rövidesen az utóbbi javára módosulnak majd.
Másfelől ugyanakkor, amint a fentiekből is kiviláglik, helyi szinten érdemes tovább folytatni a vizsgálódást, mégpedig két különböző aspektusból is. Egyrészt ugyanis azt találtam, hogy a szentszéki eljárást Budán és Körmenden végző bírák, a jegyző és az ügyvéd Bakócz közvetlen környezetének tagjai voltak. S noha erre bizonyára elsősorban azért volt szükség, hogy Róma és az ágostonosok érdekszövetségének erejét semlegesíteni tudják, a körültekintés érdekében szemügyre kell vennünk, hogy a tanúk előtt is nyilvánvaló egyenlőtlen hatalmi viszonyok miként befolyásolták őket vallomásukban. Már most egyértelműnek látszik, hogy a körmendi kolostorreform története – a Róma–Magyarország tengely mellett – a barátok, a körmendi és környékbeli lakosság, valamint a földesúr mindennapjainak, egymás iránti elvárásainak dinamikájában íródott. E lokális térben keresendő a magyarázat arra az egyelőre nyitva maradó kérdésre, hogy miért maradt teljesítetlenül a kolostor felújítására tett kegyúri ígéret, ami a reform végső kudarcát, a ferencesek elköltözését okozta. De addig is, az értelmezésnek ezen a szintjén, a kegyúr hanyagsága a körmendi események nagypolitika mentességét erősítő körülmény: arra utal, hogy a reform, amelynek sikeréért Bakócz más esetben mindent megtett, Körmenden nem jelentett számára presztízskérdést.

2. A tanúkihallgatás – hatalom, emlékezés, kommunikáció

A korszakban keletkezett dokumentumokhoz hasonlóan a körmendi per jegyzőkönyve magán viseli az elit keze – pontosabban: képzetei és hatalma – nyomát. Ez rontja annak esélyeit, hogy az egykori kulturális dialógus utólagos tanúivá válhassunk. Jóllehet a tanúkihallgatást éppen valami ilyennek, a bírák és a jegyző személyében az egyházi és világi hatalom alacsonyabb-magasabb rangú képviselői, illetve egyszerű emberek interakciójának, az Ágoston-rendiek életéről folyó párbeszédének érdemes felfognunk. Vajon az elit tudása, illetve a hatalmasok tekintélye ez esetben is végleg elnémította a nép hangját?
Először a hivatásos jog- és írástudók teljesítménye közötti résekben keresem a tanúk, azaz többnyire egyszerű emberek szavait és tudását. Konkrétan tehát a megmaradt írásos dokumentumok (a felperes vádjai, az ágostonosok kérdőíve, és a vallomások jegyzőkönyve) alapján a bíró és a tanúk közötti, a vádakból és az előírt kérdésekből kiinduló párbeszéd rekonstruálására törekszek, amelyben formai nyomok (függő beszéd, „nem tudom” feleletek) és a tartalom logikája segítenek. Ily módon megállapítható, hogy a bíró előírásszerűen, a vádat és a kérdőívet követve, ugyanakkor ésszerűen és célszerűen végezte a feladatát. Ez azért fontos, mert az ő alaposságán, érdeklődésén és szerepfelfogásán múlott, hogy a vádakban firtatott szerzetesi vétkek mellett mi került felszínre a tanúk mindennapjairól. A körmendi püspök-bíró szabályszerű közömbössége, a kihallgatóterembeli (el)hallgatás és (ki)beszélés szabadsága ugyanakkor egyszerre előny és hátrány: miközben e szabad légkör növeli az elmondottak valóságtartalmát, az el nem hangzott kérdések és válaszok betöltetlenül hagyják bizonyos részletek (pl. kocsmai veszekedés tárgya, hívek vallásgyakorlatának rendje-módja) iránti kíváncsiságunkat. Ez azért is különösen bosszantó, mivel a püspök ugyanakkor időnként „felesleges”, szakmabeli ártalomnak tekinthető szentségtani nüansszokkal fárasztotta a tanúkat, akik persze nem tudtak felelni.
Az viszont egyértelmű előny, hogy a jegyző is az előírásoknak megfelelő „hűséggel” végezte munkáját. Ugyan a szokásos, általános átalakításokon (szóból betű, magyarból latin, párbeszédből elbeszélés) csak ritkán tör rést az anyanyelvi szóhasználat és a dialógus ritmusa, de ennél fontosabb, hogy olvashatunk elkalandozó történeteket, önismétléseket, párbeszédes lapsusokat, össze-vissza beszélő tanúkat, felcserélt válaszokat. Mindez annak jele, hogy a jegyző nem cenzúrázott, javított, szerkesztett vagy pótolt, hanem szolgaian másolt. Így a többszörös transzformációk után is valószerű mintát alkotnak a felbukkanó kollokviális kifejezések, s az időmérés és -jelölés módjai. Ennek köszönhetően pedig nemcsak a tanúk hangja, de „ideje” és tudása is elfogadható bizonyossággal beazonosítható a szövegben.
Az igazi kulturális dialógus létrejöttét persze a vádakkal szájba adott szavak és gondolatok mellett a felek egyenlőtlen hatalmi pozíciói is korlátozták. Kérdéses ugyanis, hogy amikor a tanúk a vádakat egyhangúlag megerősítették, ezzel saját tapasztalataikról és véleményükről adtak számot, vagy csupán az erősebbik fél álláspontját visszhangozták akár szándékosan, akár öntudatlanul. A kihallgatás körülményei (idézés, helyszín, időtartam, tanúk száma, sorrendje, összetétele, eskütétel stb.) megfelelnek a korabeli jogszokáson alapuló gyakorlatnak és a praktikus szempontoknak. Az Erdődyek eljárásában nem találjuk az ágostonosokra hátrányos célzatosság, vagy a tanúk befolyásolására irányuló igyekezet jelét. A 49 tanú jegyzőkönyvbe foglalt személyi adatai és a beazonosításukat célzó kiegészítő kutatások azt mutatják ugyanis, hogy többségük az Erdődyektől jogilag független személy volt. A nem-nemesek (köztük a kérdésben „szakértő” alsópapsággal) megbízhatóságuk zálogaként saját környezetük tekintélyes és vagyonos tagjainak számítottak. A nem körmendi többség a város szomszédságából érkezett, ami ugyanakkor a jól tájékozottság szokásos feltétele volt. Így egyedül a nők hiánya feltűnő, ez viszont inkább az események és szereplői minél árnyaltabb megismerésére törekvő kívülállónak, semmint az ágostonosok számára volt hátrányos.
Az így összesereglett körmendiek és falusiak, jobbágyok, nemesek és papjaik gondolatait, érzelmeit és szavait a kihallgatás szituációja is befolyásolhatta. A tanúk helyzete annyiban mégiscsak speciális volt, hogy tiltott vagy általánosan elítélt dolgok kapcsán kellett magukról is beszélniük. Viselkedésükre az eddigiekkel ellentétes irányból, a szövegből kiindulva következtethetünk. A tanúk tárgyi-tartalmi többlettudása elsősorban az ágostonosokkal kapcsolatos, konkrét eseményeket felidéző és ábrázoló történeteikben sűrűsödik. Ezért ezek segítségével meg lehet próbálni vallomástételi stratégiák, őszinteségük vagy befolyásoltságuk további nyomozását. E mintegy 75 rövid elbeszélés felépítése – az emlékelőhívás mechanizmusainak valószerű tükörképeiként – arra utal, hogy a tanúk nem törekedtek az elfelejtett részletek kitalálásával hihető történetek gyártására, a bíró és a majdani olvasó meggyőzésére. A szájukon ismétlődő történetvariánsok (4 történet 35-ször) szintén valószerűnek, s ezáltal igaznak tűnnek: az emlékezés és a hallottak továbbmesélésének természete szerint a központi cselekmény stabilitását, az egyéb részletek ellentmondásait, és a nyilvános eseményhez fűződő személyes érdekeltség hatását figyelhetjük meg bennük.
Úgy tűnik tehát, hogy mindenki legjobb tudása szerint őszintén elmondta, amit tudott és gondolt. Ha azonban megkeressük az egyes vallomásokon belül és a köztük lévő azon töréseket (pl. tények és vélemények ellentmondásait, figyelemelterelő anekdotálásokat, egymás leleplezéseit), ahol az elbeszélés és a valóság különbsége sejthető, kiderül, hogy nem így történt. Sokan sokféleképpen taktikáztak: miközben természetesen voltak őszintén nyilatkozók, egyesek – mégpedig épp az egykori cimborák közül – sokat beszéltek, elhatárolódtak a barátoktól, mégis kevés konkrétumot árultak el; mások sokat tudtak, mégis teljesen tudatlannak álcázták magukat. A stratégiák megválasztásában szerepet játszott, hogy az emberek barátokhoz fűződő mindennapi kapcsolata egykor változatos volt, az elutasítástól a barátságig terjedt. Az időközben kitett ágostonosok iránti hozzáállásuk sem egyformán változott. Voltak, akik utólag megsajnálták őket, mások, noha korábban cimboráik voltak (akik között főleg a környék plébánosait azonosítottuk), az új viszonyokhoz alkalmazkodva őszintén örültek a távozásuknak. Talán az ő esetüket jellemezhetjük az identitás újrarendeződésének mai fogalmával. Másrészt pedig sokféleképpen érzékelték és értelmezték a szituációt, amelyben beszélniük kellett. Néhányan a felperes, tehát az erősebbik fél elvárásaihoz igazodtak, de volt, aki nyíltan vállalta ezzel ellentétes vonzódásait. Szavaikra a hatalmi relációknál kézzelfoghatóbban hatott a kihallgatás mikrovilága. Miközben a világi tanúk szabadabban beszéltek, az alsópapság a püspök-bíró előtt elsősorban nem a barátok iránti szolidaritásból hallgatott, hanem mert szégyellte megvallani mindennapi botlásait.
Végül a történetek – mint az ágostonosokról a környéken közszájon forgó hírek – hálózata pontosan leképezte a társadalmi viszonyokat, kijelölte a közösség és a kívülállók határát. Ez azért fontos, mivel ez szintén gyengíti az ágostonosok azon  érvelését, hogy a fama publica csupán rosszindulatú pletyka és utólagos rágalom. A körmendiek 600–700 fős közösségében intenzívebb kommunikáció ugyanakkor elsősorban a fráterek szexuális kihágásai köré csoportosult. Azon, hogy a kocsmai epizódokat az emberek kevéssé tartották érdemesnek, fontosnak vagy szórakoztatónak elmesélni vagy meghallgatni, nincs mit csodálkoznunk: a férfiak közvéleményével állunk szemben, akik valamennyien személyes tapasztalatból ismerték a mindennapos kocsmai jeleneteket.

3. A kolostori élet válsága és reformja – a közösség, a szerzetesek és a földesúr

Amint a tanúk kivétel nélkül megerősítették, a szerzetesek hanyag és kicsapongó élete a lakosságot felháborította. Haragjuk és megvetésük cselekedeteikben is megnyilvánult. A közösség szemmel láthatóan az Ágoston-rendiek megjavítása érdekében mindent megpróbált: korholt, vitázott, gúnyolt, nevetett, fenyegetett szóban és veréssel; máskor tűrt, segített és jó példával járt elől, olykor pedig igyekezett kerülni a részeges frátereket. Mindennek során a válság mélypontjait a barátok nyílt elhatárolódása, tiszteletlensége, másfelől az ágostonosok elkergetésének közösségi terve jelzi.
Ne feledjük azonban, hogy ami a kihallgatás során elhangzott, az nem a normális, hanem a rendkívüli. A tanúk elejtett szavai nyomán a mindennapok másik, sokszor békés és időnként kifejezetten derűs pillanatai is felsejlenek. Az emberek viszonya a barátokhoz igen változatos volt: a főleg nem körmendieket jellemző közömbösségtől és néhányak tudatos elhatárolódásától kezdve a közös, alkalmi kocsmai beszélgetéseken át a környékbeli papságra különösen jellemző kolostori ivócimboraságig terjedt. Mindenekelőtt pedig a körmendieket igen ambivalens viszony fűzte a kolostor lakóihoz: noha a szerzetesek vétkei felháborították őket, mégis igénybe vették megmaradó liturgikus szolgáltatásaikat, illetve társaságukat. A kolostor körüli válságot ezért egy ingadozó folyamatként kell elképzelnünk. A közösségi eszközök és célok hol mérsékelt, hol radikális meghatározása, s a közhangulat kétségbeesés és elszántság közötti mozgása a sikertörténetekre éhes mindennapi beszélgetéseken formálódott. De az is nyomon követhető, hogy a magán- vagy csoportközvélemény a helyi vezetők, így a plébánosok és várnagyok állásfoglalása nyomán emelkedett az egész közösség hivatalos vélekedésének szintjére.
Miért maradt el mégis évtizedeken át a sokszor tervezett „lázadás”, s maradt a konfliktus és a szolidaritás dialektikáján alapuló ambivalencia a hívek és a szerzetesek kapcsolatában a meghatározó? Minden jel szerint ez leginkább a laikusok óriási papság- és szertartás iránti igényével magyarázható. A körmendiek nem szívesen mondtak le a városukban álló kolostor által potenciálisan biztosítható, a világi papságéhoz képest mennyiségileg és minőségileg is többletet jelentő liturgikus szolgáltatásokról. Viselkedésük a korabeli vallásos mentalitás és mindennapi igények hátterében válik jobban érthetővé.
A korabeli felfogás a szellemi és a fizikai összefonódásán, s a szakralitás rendszabályozó elvén alapult. E szabályozás kulcsfontosságú eszközét a keresztény dogma és liturgia alkotta. Mindkettőt együttesen formálta a szentségek kizárólagos papi kiszolgáltatásában testet öltő egyházi üdvközvetítés, valamint a laikusok egyre növekvő aktivitása lelki üdvösségük és evilági boldogulásuk biztosítása érdekében. A laikus igények, értelmezések, illetve az egyházi tanítások kölcsönhatását fontosnak tartom a korabeli vallásosság gyújtópontjait alkotó eucharisztikus ájtatosság és bűnbocsánati gyakorlat, a purgatóriumi szenvedések, az érdemszerzés és a jócselekedetek képzeteinek kialakulásában is. Az egyház ezekkel kapcsolatban a saját életvitel, a jó tettek és a bűnbánat üdvszerző hatását hangsúlyozta. A gyakorlatban a fenti elképzelések azonban a kölcsönösség és közvetítés elvén nyugvó közbenjárás intézményét és rendszerét erősítették. A szakrális szférával való érintkezés közvetítőit is kölcsönös kötelességeken nyugvó kapcsolat fűzte a világi hívekhez, akik ha kötelességeiket megsértették – legyen ez maga az Isten, a szentek vagy a felszentelt papság –, gúny és harag tárgyaivá válhattak. Tehát a körmendi ágostonosok elleni harag mindenekelőtt a kötelességét nem teljesítő közvetítőknek szólt, mivel a barátok ezzel a közösségnek a – lelki és fizikai biztonságát segítő – kegyelmi eszköztára növelésére irányuló törekvéseit hiúsították meg. S tették ezt akkor, amikor a hívek egyre változatosabb formákban kívántak részt venni a felszentelt papság kötelességeiben (miséin, zsolozsmáin, testvérületeiben), hogy ezáltal érdemeiben részesülhessenek.
Persze lelki üdvükért való aggodalmuk nem választható el abbéli haragjuktól és megvetésüktől, hogy az ágostonosoktól hiába várták a mindenkire kötelező viselkedési-erkölcsi normák betartását is. A fráterek meglehetősen deviáns életvitelének strukturális okait a jogi és a társadalmi ellenőrzés eszközeinek hiányában vélem rejleni. Ezt arra alapozom, hogy összevetettem helyzetüket a közösségekbe jobban beágyazódó, s a hívek által is elfogadottan ágyastartó világi alsópapságéval. (A laikusok messzemenő toleranciája a papság szexuális szokásai irányában ugyanakkor megkérdőjelezi, de legalábbis szűkíti az érvényességét a korai protestáns reformáció antiklerikalizmussal történő, ma széles körben elfogadott magyarázatának. Ezért rövid kitérő keretében arra a kérdésre is választ kerestem, hogy ha nem [kizárólag] a hívek igényei és a barátok vétkei, akkor vajon mi állt a korszak éles antifraternalista polémiája hátterében. Magyarázatul a korabeli társadalmi eseményekre hívnám fel a figyelmet: nevezetesen a régiből lett új papság identitásképzési törekvéseire, illetve a régi [vagyis pl. az obszerváns szerzetesség] és az új papi reformgeneráció hatalmi versengésére.)
A körmendi konventuális barátok botrányos életvitele mégsem tisztán erkölcsi problémaként jelentkezett. Azt, hogy a hívek felfogásában például a másnapos, tehát szabályellenes rítusvégzés közvetlen lelki és fizikai veszélyt (betegséget, halált) jelentett, a gyónás és áldozás liturgiájának laikus gyakorlatát rekonstruálva érzékeltetem. Ha számba vesszük a híveket elsősorban a nagyböjt idején érő hatásokat (prédikáció, szertartás, ima), egyfelől arról bizonyosodhatunk meg, hogy a szentségek automatikus lelki hatékonyságát valló egyházi tanítással szemben szentség-értelmezésük materiális, használatuk pedig pragmatikus volt. Konkrétan fogalmazva: a méltatlan áldozást halálos méregnek tekintették. Az igazán izgalmas azonban az, hogy felfogásuk akár az egyházi képletes beszéd konkrét értelmezésén is nyugodhatott. A szakrális és ennek felkent közvetítői iránti kapcsolatukat így egy sajátos – szükség és félelem, segítség és ártás között ingadozó – ambivalencia jellemezte.
Az ellenségeskedésre hivatkozó húsvéti áldozás-mulasztók tipikus példái kapcsán még érdekesebb jelenségekbe ütközünk. Azt találjuk ugyanis, hogy a szentségek hatékonyságának dogmája „megsérül” a hivatalos egyházi bűnbocsánati rendszeren belül is: az isteni megbocsátás a szentáldozás feltételét alkotó szentségi feloldozással még nem, csak az adósságok kiegyenlítése, a felek megegyezése-megbékélése után következhetett be. Az egyház tudatosan alkalmazott fegyelmezési mechanizmusa helyett magam ezt inkább úgy értelmezném, hogy ezúttal az elit elképzelései sem vonhatták ki magukat a kölcsönösségen alapuló társadalmi és szakrális rend mélyen gyökerező felfogása alól.
Az eucharisztia és a bűnbocsánat szentségének jelentőségét a korabeliek mindennapjaiban utólag az is megerősíteni látszik, hogy a 16. századi hitújítók kritikáinak céltábláját alkották. Luther a dolgok – tanúinknál is tapasztalt – logikáját megfordította: nem a jócselekedetek, a mindenre kiterjedő érvényes gyónás és a gyakorlati elégtétel, hanem hitünk által részesülünk az oltáriszentség kegyelmében, amely képessé tesz a megbékélésre, az igaz életre. A magukat követőinek valló egyszerű hívek azonban német példák tanúsága szerint az áldozást ezután is a megbékélést kinyilvánító közösségi, semmint az egyéni-lelki megnyugvást létrehozó rítusként használták, s igazságos csere nélkül továbbra sem tartották lehetségesnek a békességet.
Körmendre visszatérve: annak ellenére, hogy a polgárok lelki és fizikai jólétét az ágostonosok egyre inkább veszélyeztették, egyezkedésük holtpontra jutott. A hívek annak ellenére sem tudtak a kolostori viszonyokon tartósan változtatni, hogy a hivatalos normák ellenében is mindent megpróbáltak. Egyet kivéve: ugyan a barátok elkergetésének terve időnként felmerült, s talán maguk is az obszerváns ferenceseket szemelték ki új lelkipásztoraiknak, e „lázadástól” azonban végül visszariadtak. Illetve lehetséges, hogy a feljebbvalói kötelesség felvállalására azért nem került sor, mert az egymást követő földesurak változó eszközökkel maguk is a kolostori élet megújítására törekedtek. S a jelek szerint ezt nem a hívek megkeresésére, hanem önállóan tették. Fellépésüket a magándevóció megnyilvánulásán túl, akárcsak a kolostorreformáló uralkodók esetében, a tőlük függésben élők szakrális és evilági igényeire is figyelő feljebbvalói magatartásként kell értékelnünk. Ez persze egybeesett a hatóság saját érdekeivel. A kolostorok anyagi áldozatokkal járó reformja egyfelől a közbékét és a közjót stabilizálta. De ezen is túlmenően, a kolostorok reformja az egyházi és a földesúri tekintély legitimálását szolgáló eljárásként funkcionált.
Azt, hogy a körmendi földesúr fellépését valóban a lakosság felháborodása indukálta, paradox módon az a váratlan fejlemény is megerősíti, hogy a reform végül zátonyra futott: a ferencesek a romos kolostorból 1524-ben elköltöztek. Ez arra utal, hogy a közösség és a világi hatóság érdekközössége tovább nem működött. A jelek szerint ez pedig annak tulajdonítható, hogy míg a polgárok számára a városközpontban álló kolostor az önmegjelenítés fontos tárgya volt, a földesurat a szakrális reprezentáció motívumai hiányában a kolostor állapota a botrányok megszűnése után már nem érdekelte.

4. Kitekintés: obszerváns kolostorreform, protestáns reformáció és katolikus ellenreformáció – változás és folyamatosság dialektikája

Reményeim szerint a fent jelzett, különböző dimenziójú mikro-elemzésekkel a laicizálódás jól ismert folyamatának helyi, s talán kevéssé ismerős változatait sikerült valamelyest felvillantani. Vagyis társadalom és egyház kapcsolatában az előbbi javára történő erőeltolódás történetét alulról igyekeztem ábrázolni. Erőeltolódás alatt azt értve, hogy fokozódott az egyházi intézmények feletti társadalmi befolyás, s a hitbéli és egyházzal kapcsolatos kérdésekben nőtt a laikusok öntudatosodása, bővültek választási lehetőségei. A világi papság és a régi szerzetesrendek mellé a késő középkorban a koldulórendek sorakoztak fel a maguk – mennyiségileg és minőségileg is többletet jelentő – lelki gondozói tevékenységével és új szellemiségű tanításával. A 16. század elején pedig már nemcsak egy újabb papi reformgenerációval bővült a kínálat, hanem immár egymással rivalizáló – a cselekedetet vagy a hitet középpontjukba állító – teológiai irányzatok, majd egyházak között is választhattak a hívek. A papválasztás így a késő középkori kolostorreformnak és a kora újkori hitváltásoknak is lényeges momentuma, s mint ilyen egyúttal a laicizálódás – majd pedig a konfesszionalizálódás – folyamatának helyi eseményeként vizsgálható.
Konkrét esetek komplex elemzésére azonban csak kivételesen szerencsés forrásviszonyok közepette van lehetőség a protestáns reformáció korában is. Ez szintén arra ösztönzött, hogy a körmendi példa tanulságait e téren is kamatoztatni próbáljam. A 15., illetve 16. századi történeti szituáció rövid összevetése azt mutatja, hogy a protestáns papválasztás a jogi normák, a politikai szituáció, de az anyagi és kulturális erőforrások terén is egyre tágabb lehetőséget nyújtott a közösségi cselekvésre. De az 1550–1560-as évekből fennmaradt vizitációs jegyzőkönyvek számos konkrét példája is igazolja az egyéni hitváltás és a közösségi papállítás gyakorlatát. Ráadásul e forráscsoport segítségével a földesúr–jobbágy vallási viszonyának kérdésében a mezővárosok után – Péter Katalin ezirányú hiányérzetét pótolva – a falvak népére is kiterjeszthetjük az előttünk járók megfigyeléseit. Mi több, az események mechanizmusának változatossága is feltárul a cselekvők alkati tulajdonságai, illetve helyzetük eltérő értelmezése és használata függvényében. E csupán körvonalaiban érzékelhető sokszínűségben a konkrét folyamatok megragadásának és esetleges tipizálásának reális esélyét ugyanakkor csak a 17. századi „ellenreformációs” hit- és papválasztás terepén látom. Ekkor ugyanis a jobbágyok szabad hitválasztása már nemcsak esetlegesen a helyi, hanem a központi normákba is beépül, s a katolikus földesúr magyarázkodásra szorulhat a protestáns megye előtt, ha ebbe beavatkozik. Ez a folyamat pedig írott dokumentumokat termel.
A körmendi kolostor körüli események e több évszázados folyamat kezdeteit világítják meg egy sajátos szemszögből. Mivel azonban Magyarországon a 16. században, szemben a protestáns impulzusnak jobban ellenálló, dinamikus katolikus megújulást megélt vidékekkel, a protestáns reform vált társadalom és kultúra átrendeződésének elsődleges hordozójává, egyes fejezetei ennek közvetlen előzményeként is olvashatók. Amint ezt néhány részterületen megpróbáltam érzékeltetni, a protestáns reformáció egy gazdag és változatos vallási kultúra közegében jelent meg a történelem színpadán, ezért elsősorban a további differenciálódás egyik fontos állomásának tűnik számomra. S mindenképpen az egyén győzelmének, aki további választási lehetőséghez jutott a bűnbocsánat, a szertartások, az egyházszervezet, vagyis a kultúra és a mindennapok szerveződésének alternatív rendszereinek megjelenésével.

A témában megjelent és megjelenés alatt álló publikációk:

1. „Causa Scientiae”. Egy 16. századi tanúvallatási jegyzőkönyv anatómiája, Korall 9 (2002) 5–31.
2. Válság vagy megújulás? Az Ágoston-rendi remeték magyar provinciája és a rendi reform ügye a késő középkorban, Egyháztörténeti Szemle 3 (2002) 51–67.
3. Bakócz Tamás és a szerzetesrendek. Kolostorreform Körmenden: obszerváns vagy koncepciós? Történelmi Szemle, 2003. megjelenés alatt.
4. Egy Bakócz-féle kolostorper interpretációja, Analecta Medievalia 2 (2002) megjelenés alatt.
5. Il papa Leo X  ed Ungheria: la storia di un processo monasteriale (Biblioteca Apostolica Vaticana, Barberini Latini v. 2666), Annuario dell’Accademia d’Ungheria. Studi e Documenti Italo-Ungheresi, 2002, megjelenés alatt.
6. Mindennapi élet és szóbeli kommunikáció a kora 16. században (esettanulmány),
Információtörténeti Füzetek 2, megjelenés alatt.
7. A közösség és a földesúr hitváltása (Esettanulmány,. A MTA Irodalomtudományi Intézete Reneszánsz-Kutató Csoportjának 2001. május 31–június 2. közötti nagykőrösi konferenciájának tanulmánykötete, szerk. Szabó András, megjelenés alatt.