FODOR PÁL

Vállalkozásra kényszerítve

Az oszmán pénzügyigazgatás és hatalmi elit változásai
a 16–17. század fordulóján

MTA doktori disszertáció tézisei

Budapest, 2005

I. A KUTATÁSI FELADAT

A korábban párját ritkítóan szilárdnak látszó Oszmán Birodalom a 16. század végén és a 17. század nagy részében válságról válságra bukdácsolt. A drámai változást a kortárs oszmán értelmiségiek úgy értékelték, hogy összeomlott az erős központi hatalom (a „világrend”), és megkezdődött az oszmán állam feltartóztathatatlan hanyatlása. Sokáig a modern történetkutatás szemléletét is ezek az önreflexiók határozták meg. A korról szóló leírások kulcsfogalma a „hanyatlás” és a „decentralizáció” lett, amely a 16. század végén kezdődött, s végigkísérte a birodalom utolsó négyszáz évét. A történeti munkákban a 17–18. századi Oszmán Birodalom folyamatosan gyengülő, helyenként káoszba süllyedő országként jelent meg, amely tehetetlenül sodródott a bukás felé.

Az utóbbi két-három évtized szakmai vitáiban viszont egyre többen emeltek szót az egyenes vonalú hanyatlás tézise ellen. Mindenekelőtt arra hívták fel a figyelmet, hogy óvatosan kellene bánni az oszmán írók állításaival, mert nem a valóságról írtak, hanem egy irodalmi hagyománynak, írói modornak akartak megfelelni, vagy éppen az egyik (leginkább a vesztes frakció) érdekeit fejezték ki. Az igazi szakítás a régi modellel a gazdaság- és társadalomtörténetírásban következett be, ahol elkezdték alkalmazni az egyetemes történetírás új szempontjait az oszmán történeti problémák megoldására. Mind többen vetették fel, hogy a 16. század végi és a 17. századi oszmán változásokat (zűrzavarokat) tágabb összefüggéseikben, például az általános európai válsággal összevetve érdemes vizsgálni, s így kiderülhet, hogy ami korábban oszmán belső bajnak látszott, valójában közös európai sors volt. A hanyatlás (decline) helyett az átalakulás (transformation) és a válság (crisis) terminust kezdték használni, és ráirányították a figyelmet a decentralizációs folyamat kétarcúságára is, kiemelve, hogy az nemcsak az állam gyengeségének, hanem rugalmasságának a jele is lehet. A legfontosabb mégis az volt, hogy egyre-másra születtek olyan, elmélyült levéltári kutatásokon alapuló munkák, amelyek ideologikus előfeltevésektől mentesen vizsgálták, mi is történt valójában e korszakban. Az új eredmények alapján konszenzus látszik kialakulni abban, hogy az oszmán állam meglepően rugalmasan reagált a válságra, s hogy az államapparátus nem lezüllött, hanem számos téren kiválóan alkalmazkodott a korszak új követelményeihez. A „paradigmaváltás” ugyanakkor magával hozta a szokásos túlzásokat is. A kutatók egy része már-már történelemhamisítást követ el, amikor a párhuzamokat erőltetve a 17. századi oszmán államot az európai abszolutista államok tükörképének mutatja be, és „államképződésről” (state formation) beszél.

Az értekezéssel e nagy nemzetközi diskurzushoz kívánok kapcsolódni. Úgy látom, hogy – összhangban a politika és az intézménytörténet újbóli felfedezésének tendenciájával – azok a kutatások hozták a leglátványosabb eredményeket, amelyek az állami intézményrendszer korszerűsítésére vagy az új körülményekhez való igazítására irányuló erőfeszítéseket vizsgálták belső források alapján. Ezt szem előtt tartva fő célom az volt, hogy szigorúan empirikus vizsgálattal nyomon kövessem az oszmán vezetés erőfeszítéseit és az átállás folyamatát, és bemutassam néhány olyan intézmény születését és működését, amelyek nézetem szerint meghatározó szerepet töltöttek be a válság leküzdésében. Röviden: arra törekedtem, hogy egy teljesen hagyományos intézménytörténettel járuljak hozzá a posztklasszikus oszmán államrendszer jobb megismerésére irányuló munkához. Tettem ezt annak reményében, hogy talán jobban megérthetjük, miképpen viselkedik, hogyan „modernizál” egy hagyományos iszlám birodalom korszakváltás idején.

II. A FELDOLGOZÁS MÓDSZERE

Az értekezés megszületését több mint tíz éves kutatómunka előzte meg, amelynek során elsősorban a 16–17. század fordulójának török levéltári forrásait és a szinte követhetetlenül felduzzadt nemzetközi szakirodalmat igyekeztem feldolgozni. A dolgozat forrásbázisát a szultáni tanács több ezernyi határozatát őrző mühimme defterek, a pénzügyigazgatás különböző iratai és elszámolásai, valamint az 1590-es években készült utolsó birodalmi szandzsákösszeírások alkották. Nagyon sok értékes adatot merítettem Szinán nagyvezír előterjesztéseiből, amelyek az 1580–90-es évek fordulójáról maradtak fenn.

A tanulmány elején felvázolom az ún. „klasszikus” rendszer, azon belül is a jövedelemelsajátítás és -elosztás legfontosabb jegyeit, majd a rendszer megingásához vezető okokat veszem számba, hogy legyen mihez viszonyítani a 16. század utolsó harmadától kibontakozó változásokat. Kiindulópontom az, hogy az állam közvetlen célja ekkor és még sokáig a pénzügyi csőd elhárítása volt, ezért az intézményi átalakítás mindenekelőtt három fő területet érintett: a pénzügyigazgatást, az adórendszert és -behajtást, valamint a jövedelemgazdálkodást, vagy másképpen kifejezve: a jövedelmek újszerű megosztását az elit különböző csoportjai és a központ között. A tanulmány fő részében azokat az intézményeket veszem sorra, amelyek e célok eléréséhez a legtöbb segítséget adták. Hangsúlyozom, hogy nem a századforduló vagy a 17. század oszmán intézményrendszerének átfogó leírására vállalkozom, hanem csak az említett szempontból kiemelkedő fontosságú intézményekkel foglalkozom. Mivel az intézményi átalakítás súlyosan érintette mind az államot működtető elitcsoportokat, mind az elitet eltartó termelők társadalmát, az intézménytörténet keretei között búvópatakszerűen társadalomtörténeti kitekintések is fel-felbukkannak, amelyek elsősorban az elit különböző csoportjaira és a hadszervezet néhány fontosabb elemére koncentrálnak.

A dolgozat fő része tizenegy fejezetre tagolódik. Az első hat (pénzpolitika, állásvásárlás és adóbérlet, vagyonelkobzás, rögzített összegű hász-birtok és éves juttatás, kölcsön, timár- és egyéb váltságok) azokat az új, intézményesített módszereket tárgyalja, amelyekkel a központ a saját elitjétől csoportosított át javakat a kincstár számára. A következő kettő (a rendkívüli és a fejadóról szóló) fejezet az adóztatásban végrehajtott legfontosabb változtatásokat és a pénzadók előtérbe kerülését követi nyomon. A kilencedik fejezet – az oszmanisztikai szakirodalomban elsőként – a klasszikus oszmán tahrir-rendszer (a szandzsákösszeírások) felszámolásának történetét, a mögötte rejlő megfontolásokat és az ebből következő közigazgatási és hadszervezeti átalakulásokat mutatja be. Az utolsó két fejezet azokról az intézményekről (árpalik, hizmet, isztihdam és odzsaklik) szól, amelyekkel az állam valamelyest kárpótolta és biztosabb megélhetéshez juttatta a fentebb említett módszerekkel megsarcolt elitet. Az odzsaklik-rendszer születésének és működésének leírása az állam 17. századi pénzügyi és jövedelemgazdálkodási politikájának lényegébe enged betekintést.

A tanulmány befejező részében az átalakulás néhány hatalmi-politikai következményét és „elméleti” tanulságát próbáltam megfogalmazni. Végül azt néztem meg, hogyan reagált az elit két különböző csoportja a válságra és az intézményi változásokra.

III. KUTATÁSI EREDMÉNYEK

1. Az oszmán állam elsőként a legfontosabb pénzfajta, az akcse rontásával és leértékelésével próbálta csökkenteni akut költségvetési hiányát, amit 1585–89 között hajtott végre több lépcsőben. A 100%-os leértékelést és a 44%-os pénzrontást rendkívüli adók kivetésével próbálta finanszírozni, s mindez együtt soha nem tapasztalt mértékű inflációt okozott. Ezt a „pénzreformot” általában az oszmán gazdaságtörténet egyik drámai fordulópontjának tekintik, ám okairól és következményeiről, például az oszmán „árforradalomról”, élesen megoszlanak a nézetek. Két markánsan eltérő véleményt szoktak megfogalmazni. A kutatók egyik csoportja a monetáris zavarokat importált jelenségnek tartja, és az európai kapitalizmus kifejlődésével és a nemzetközi árviszonyok mélyreható átalakulásával hozza összefüggésbe. E „gyarmati tézissel” szemben mások a belső okokat látják fontosabbnak, s mindenekelőtt az államot teszik felelőssé a pénz körüli zavarokért.

Véleményem szerint az Oszmán Birodalom monetáris zavarai az 1580-as években elsősorban a túlméretezett bürokrácia és hadsereg ellátásának nehézségeiből fakadtak. A közköltségek lefaragására az adott viszonyok között nem kínálkozott más út, mint az akcse rontása. Ezt a módszert, illetve a mesterséges árfolyam kialakítását az állam ugyanakkor a fémáramlás szabályozására is felhasználta. A viszonylag olcsó amerikai ezüst (pontosabban az európai ezüstpénzek) megjelenése szintén zavarokat okozott, mivel az oszmán kormányzatot arra ösztökélte, hogy inkább a nemzetközi kereskedelemben mozgó pénztömegből próbálja beszerezni a birodalom fémszükségletét. Ez azonban a korábbinál sokkal inkább kitette a nemzetközi árviszonyok és árumozgások hatásainak. Az 1585–89-es leértékelés az első olyan oszmán pénzügyi intézkedés volt, amely ezeket az összetett problémákat egyidejűleg kívánta kezelni. A választott módszer azonban erre nem volt alkalmas, az egymással is ütköző célok között nem sikerült összhangot teremteni, s gyanítható, hogy a kormányzat nem is látta át az intézkedés összes lehetséges következményét. Az állami pénzpolitika így nemcsak a válság kezeléséhez, de annak elmélyítéséhez és az eliten belüli átrendeződéshez is alaposan hozzájárult, mert egyre nehezebb helyzetbe sodorta azokat, akik nem voltak képesek kompenzálni (olykor 50%-ot is elérő) jövedelmi veszteségeiket.

2. a) A tisztségek vásárlásával kapcsolatos terminológia és az állásvásárlások típusainak meghatározása, valamint számos egyedi eset vizsgálata alapján megállapítható, hogy az oszmánok reakciója a pénzügyi válságra sok tekintetben hasonlított a korabeli nyugati országokéhoz. Az abszolutista hatalmukat építgető keresztény királyok ugyanúgy a hivatalok áruba bocsátásával és az adóbérleti rendszer fokozódó alkalmazásával próbálták enyhíteni pénzéhségüket, amit az államszervezet bővülése és a drága hadseregek fenntartása idézett elő. Az oszmán vezetés az 1580-as években egyre tudatosabban csapolta meg azt az anyagi erőt, amellyel az előkelők a szultán kegyéből hivatalviselésük idején rendelkeztek. Ennek egyik formája az volt, amelyik az állások adományozását „belépési pénz” megfizetéséhez kötötte. A beszedett összegek nagysága a századfordulón és még sokáig azután – törvényi szabályozás híján – erősen ingadozott, és elsősorban a pályázó személy anyagi helyzetéhez igazodott. A pénz zöme a szultán zsebébe vándorolt, kisebbik része pedig a nagyvezírnek jutott. Az ily módon kikövetelt pénz egy részét biztosan felélték, de a nagyja egyfajta tartalékot vagy biztosítékot képezett, amelyhez rendkívüli helyzetben nyúlni lehetett. Amikor a katonák lázongtak és az államkincstár kongott az ürességtől, akkor a zsoldot sokszor a szultáni magánkincstár kölcsönéből, vagy a nagyvezír magánvagyonából fizették ki. A belépési pénz ebben az értelemben a nagyvezír kárpótlásaként, költségtérítéseként vagy fizetés-kiegészítéseként is felfogható.

A belépési pénz bevezetése, rendszeresítése mellett az 1580-as évektől az előkelőket egyre többször kényszerítették vállalkozásokba, vagyis arra, hogy a hivatalukkal járó katonai-bürokratikus feladatkörök mellett vagy helyett kincstári jövedelmek behajtóiként működjenek. Példáimból az derül ki, hogy a rendszer valószínűleg közel-keleti minták alapján, keletről terjedt nyugat felé. Először a határ menti vilájetekben vert gyökeret, majd Anatólia középső és nyugati részein bukkant fel, s úgy tűnik, csak később, a századforduló után kezdte „meghódítani” Ruméliát is. Az új módszerek egyik következménye az lett, hogy a legfelső vezetés az előkelők elmozdításában hovatovább vonzó és igen jövedelmező bevételi forrást látott, és a korábbiaknál is sűrűbben kezdte cserélgetni őket. A kinevezés elődleges szempontja a belépési pénz és a jelölt által felkínált előleg (pesin) nagysága volt. Ez a magyarázata annak a furcsa jelenségnek is, hogy miért szavazott annyiszor bizalmat az udvar levitézlett adóbehajtóknak és közönséges tolvajoknak.

Az adóbérlő előkelők a kinevezés érdekében többnyire esztelenül túlterhelték magukat. Rendszerint hiteleket vettek fel, amikor egy-egy nagyobb posztért harcba indultak, s pályájukat nem ritkán szakította meg rövidebb-hosszabb raboskodás a Jenihiszárban vagy a Jedikulében. A bizonytalan anyagi háttér, illetve a túlvállalás borzasztó következményeit az előkelők joghatósága alá került nép viselte. A tartományi adóbérletek piramisszerűen épültek egymásra, s mindegyik szint azonnal a következőre hárította át a felülről érkező követeléseket. Az előkelők népes kíséretük tagjainak is alvállalkozói megbízásokat adtak, s a végén az összes teher a legalsó szintre, az adófizető rájákra nehezedett.

Az előkelők állásvásárlása és adóbérlővé válása komoly átrendeződésekhez vezetett az eliten belül. A század végéhez közeledve a hagyományos, „csak” katonáskodni képes pályázók esélyei alaposan megcsappantak azokéval szemben, akik katonának kevésbé, ám a pénzügyek irányítására annál rátermettebbnek tűntek. Az utóbbiak egyre merészebbek lettek, és kormányzói posztokra is szemet vetettek. Az új helyzetben annak, aki érvényesülni akart, mindenképpen szövetkeznie kellett. „Politikai családoknak” vagy „politikai háztartásoknak” nevezett csoportosulások korábban is léteztek, de a század végére a jelentőségük szemmel láthatóan megnőtt, ami alaposan hozzájárult ahhoz, hogy az elit korábbi homogenitása, összetartása meglazuljon, és erős frakciók alakuljanak ki. Az állásokért folytatott kiélezett küzdelem a belső stabilitásnak sem tett jót, olykor szinte megbénította az állam irányítását.

A változások az oszmán hadszervezetet sem hagyták érintetlenül. Az adóbehajtó beglerbégek és szandzsákbégek nemcsak nem szerettek katonáskodni, de sokszor nem is tudtak. Vagy azért, mert nem értettek hozzá, vagy azért, mert feladataik ebben megakadályozták őket. A vállalkozó előkelők gyakran a hadba vonulási kötelezettség alóli felmentéssel kapták hivatalukat, s ez – mivel a tartományi haderő zömét a bégek és kíséreteik adták – súlyosan gyengítette a birodalom hagyományos, könnyűpáncélos lovasságát. Mindezek alaposan belejátszottak abba, hogy a tizenöt éves háborúban az oszmán fegyverek már nem csillogtak olyan fényesen, mint a korábbi évtizedekben.

b) Az állam nemcsak a főhivataloknál, hanem a „közönséges” adóbérleteknél is támogatta a vállalkozási formák terjedését, vagy a ma divatos kifejezéssel élve, az adóbehajtás privatizálását. E stratégia jegyében korlátozta az ún. emáneteket és előnyben részesítette az iltizámokat, és szívesen vette, ha az adóbérleti rendszer egyes szereplői, akik korábban csupán adminisztratív feladatokat láttak el, csatlakoztak a vállalkozók köréhez. Egyesek az erre irányuló kísérletek dacára megmaradtak a régi keretek között (mint például a felügyelők, a müfettisek), mások viszont fokozatosan valódi adóbérlőkké váltak. Kiváltképp igaz ez az ellenőrökre (názirokra), majd őket követően a jövedelembehajtókra (muhasszilokra), akik növekvő területekre terjesztették ki ellenőrzésüket. Így a régi struktúrák mellett a 17. században nagy kiterjedésű nezáretek és muhasszillikok jöttek létre, számottevő belső önállósággal. Mivel egyre többet vontak magukhoz azokból a hatáskörökből és erőforrásokból, amelyekkel azelőtt közvetlenül a szandzsákbégek rendelkeztek, pár évtized alatt nagy rést ütöttek a hagyományos közigazgatási szervezeten. A názirok és a muhasszilok felemelkedése ugyanúgy a birodalmi közigazgatás és intézményrendszer gazdasági jellegét erősítette a katonaival szemben, mint az, hogy a kormányzókat vállalkozói tevékenységre kényszerítették. Ezeket a változásokat, ha egyáltalán tudomásul veszi, a kutatás általában a 17. századra teszi, de vizsgálataim azt mutatják, hogy az alapokat a 16. század végén lerakták, a későbbi struktúra alapvonalai már ekkor kitapinthatók.

Az adóbérletek terén élesedő verseny és a kockázatok növekedése a 16. század utolsó harmadában a tisztségek növekvő mértékű kiárusításához vezetett. Az adóbérlők kezében a vételi ajánlatok fejében kikövetelt posztok sora lett az a tartalék, garanciális alap, amelyből – ha tetemes hátralékok gyűltek fel vagy beköszöntött a csőd – fizetési kötelezettségeiket legalább részben teljesíthették. A megoldást az állam is elfogadta, mert a tragikus pénzhiány közepette csak azzal tudott „kereskedni”, amivel ténylegesen rendelkezett. Ezért egyfajta cserealapként kezelte a közigazgatás és főleg az udvari zsoldosok álláshelyeit, s megengedte, hogy olyan elemek kezére kerüljenek, akik a vállalkozók tartozásait ki tudták fizetni, függetlenül attól, hogy alkalmasak voltak-e poszt betöltésére.

3. A század végén a szultáni hatalom újfajta pénzszerzési módszerei között fokozott jelentőségre tett szert a vagyonelkobzás. A konfiskáció fogalmát a muszlim vallásjog ugyan nem ismeri, de a despotikus oszmán uralkodókat ez nem tartotta vissza, hiszen az államapparátus vezetőit – többnyire joggal – saját rabszolgáiknak tekintették, akikkel azt tehettek, amit akartak. Így – főleg III. Murád (1574–1595) idején – szinte intézményesült az előkelők fosztogatása, az általuk felhalmozott gazdagság állami megsarcolása.

A fenyegetettség növekedése az előkelőket arra késztette, hogy hihetetlen elszántsággal és kíméletlenséggel próbálják vagyonukat megtartani, menteni, alkalomadtán pedig növelni. Javaik egy részét vallási alapítványokba fektették, vagy „elajándékozták” kiterjedt rokonságuknak és kíséretüknek, készpénzük javát pedig – s hosszú távon ez lett az egyik legnagyobb baj – tezaurálták, értéktárgyakba, drágakövekbe, luxuscikkekbe fektették, vagy egyszerűen elrejtették, elásták. Ezek a törekvések igencsak ellentmondásos következményekkel jártak. A leghatalmasabb, vékony réteg kezén pályája fénykorában szinte felfoghatatlan gazdagság halmozódott fel. Ugyanakkor az előkelők „rendje” egészében véve láthatóan szegényedett; tagjai óriási adósságokkal küszködtek, sokan mentek csődbe, s előfordult, hogy a hadba vonulás költségeinek fedezésére a kincstártól kellett kölcsönt felvenniük.

A változások nem hagyták érintetlenül a politikai struktúrát sem. A vagyonért folyó harc – mikét a tisztségek vásárlása – bomlasztotta a csúcselit hagyományos összetartását, és olyan rendszert alakított ki, amelyben csak azok tudták hathatósabban képviselni érdekeiket, akik mögött nagyra duzzadt, az állam legkülönbözőbb szféráiba beszivárgott udvartartások, valamint az utóbbiakból és a hárem befolyásos köreiből létrejött szélesebb koalíciók álltak. A frakciók hatalmi játszmái azonban végeredményben alig, legfeljebb átmenetileg tudták elvenni az uralkodók konfiskációs étvágyát. Az előkelők belterjes életének az az ellentmondása, hogy társadalmi bázis hiányában csak attól remélhettek védelmet, akivel szemben védelmet kerestek, az időnkénti zúgolódások ellenére teljes mértékben kiszolgáltatta őket a dinasztia mohóságának.

4. A kormányzat a „rögzített összegű hász” (idzsmállü hász) és az új típusú „éves juttatás” (száljáne) intézményével is próbálta a ki ncstá r javára és az előkelők kárára átcsoportosítani az elosztható javakat.

Az első lényege az volt, hogy míg korábban a tartományi kormányzók fizetése hullámzott (egyesek többet, mások kevesebbet kaptak), addig az 1580-as évektől a javadalmak sorra „befagytak”, és évtizedeken keresztül a tisztség minden birtokosának ugyanakkora összegű szolgálati birtokot utaltak ki, függetlenül előmenetelétől és rangjától. Az átállás azt jelentette, hogy a kormányzók és a defterdárok – legalábbis hivatalosan – számottevő jövedelemcsökkenést szenvedtek el, amit csak tetézett az állandó infláció. A szandzsákbégek hász-birtokai hasonlóképpen megmerevedtek, a meglóduló inflációval az ő fizetésük sem tartott lépést. A hász-birtokok részesedése az előkelők javadalmazásában lassanként annyira visszaszorult, hogy a 17. századi kinevezési nyilvántartások sokszor fel sem tüntették fel azok összegét.

A másik módszer az „éves juttatás” gyakorlatának kiterjesztése volt. Ezt eredetileg csak jól behatárolt esetekben alkalmazták. Azokban a tartományokban, ahol nem vagy csak részlegesen vezették be a timár-rendszert, a beglerbég, a szandzsákbégek, a hivatalnokok és a katonák a kincstártól évi fix fizetést húztak javadalom helyett (ilyet kaptak egyes vallástudósok és udvari emberek is). A 16. század végén viszont a száljáne egy sor olyan helyen is feltűnik, ahol az a timár-rendszer megléte miatt nem volna indokolt. Elterjedésének nyilvánvalóan takarékossági okai voltak. A II. Mehmed-féle kánunnáméban az áll, hogy a fődefterdárnak 600.000 akcsés hász-birtok jár, de ha száljánéval, a kincstárból veszi fel bérét, akkor 150.000–240.000 akcsére számíthat. Még tetemesebb a különbség a vezírek hászainak és száljánéinak értékei között: 1.200.000-rel szemben csak 240.000–350.000 akcse. De nemcsak elvi, konkrét példa is van arra, mekkorát eshetett a beglerbég jövedelme a száljáne alkalmazásával: a karamáni beglerbég 1608-ban 805.118 akcsés hásszal rendelkezett, 1648-ban viszont már száljánét kapott, amelynek összege csupán 81.000 akcsét tett ki. Mindezek alapján okkal tehető fel, hogy a központi kincstár az idzsmállü hászt és a száljánét a 16. század végétől az előkelők fizetésének csökkentésére szolgáló eszközként használta, amivel számottevő megtakarításokat érhetett el.

5. A központi és a tartományi kincstárak rendszeresen éltek a kölcsönfelvétel eszközével, amely lehetett önkéntes és kikényszerített, bár a kettőt sokszor nehéz egymástól elválasztani. Az előkelők jelentős része állami-társadalmi rangjának megőrzése érdekében rákényszerült arra, hogy visszatérően hitelezzen kisebb-nagyobb összegeket az államnak. A pénz visszaszerzéséig azonban hosszú, bonyolult alkudozásokkal tarkított út vezetett, mert az állam betegesen ódzkodott attól, hogy a rendelkezésére álló keretekből közvetlenül engedélyezzen kincstári kifizetéseket. Ehelyett előszeretettel utalta ki adóhátralékokból és ehhez hasonló, bizonytalan, még be nem folyt jövedelmekből a hitelezők járandóságait. Mivel a kölcsönök után nem fizetett kamatot, az államnak történő kölcsönzés vagy hitelezés aligha számított vonzó befektetésnek, és bizonyos értelemben a közvetett adóztatás egyik fajtájának is felfogható.

6. a) A 16. század utolsó évtizedeiben a birodalom oszlopainak tartott timár-birtokos szpáhik bevételei annyira elértéktelenedtek, hogy számottevő részük nem vagy csak kínkeservesen tudta előteremteni a hadba vonulás költségeit. Az elszegényedés és a katonáskodásból való kiesés főleg a kisjavadalmasokat fenyegette, azokat, akiket a hivatalos iratokban általában „gyenge” vagy „szerény helyzetű”-eknek neveznek. Mivel az oszmán állam egyik fontos alapelve volt, hogy a timár-jellegű javadalom (dirlik) hadkötelezettséggel jár, s aki nem teljesíti, attól váltságdíjat lehet követelni, az ilyenek katonai szolgálatáról egyre gyakrabban mondtak le, és helyette adót vagy váltságot (bedel) fizettettek velük. Ez a szokás minden jel szerint az 1578–1590-es iráni háború idején alakult ki, annak is inkább a második felében. A bedel elérhette a timárosok éves jövedelmének összegét, de a legtöbb ismert esetben annak 60%-a körül mozgott.

A bedel alkalmazása valószínűleg a birodalom keleti felében kezdődött, később aztán Ruméliára is kiterjesztették. Európai háborúk idején a szegényebb anatóliaiakat, keleti hadjáratok idején pedig ruméliai bajtársaikat volt szokás otthon hagyni. A szpáhik a bedelt olykor fizikai munkával voltak kénytelenek leróni.

A bedel intézménye tovább rontotta a timár-birtokos szpáhik hadrafoghatóságát. Ha ugyanis a bevonulók száma kritikus szintre süllyedt, akkor a szandzsák szpáhijai közül már senkit sem volt érdemes mozgósítani. A kevesebb katona nagyobb veszélynek volt kitéve az utazás alatt, s az együtt gyakorló, összeszokott csapatok megritkulása, olykor teljes szétesése harci értéküket is aláásta. Nem csoda hát, ha a 17. század első évtizedeiben a bedel egyre inkább adó jelleget öltött (amit ha nem is folyamatosan, de visszatérően szedtek), a század közepére pedig fontos, rendszeres bevételi forrássá vált.

b) A kincstár a várkatonák fizetségén is igyekezett spórolni. Ehhez a következő módszereket vetette be: 1. eltérő, a katonák számára kedvezőtlen árfolyam alkalmazása a kifizetéseknél; 2. zsoldlevonás; 3. a zsold csökkentése, illetve változatlanul hagyása (az infláció ellenére); 4. új alkalmazáskor a zsold egy részének visszatartása a kincstárban.

Az oszmán határvidékeken mindig nagy számban éltek olyan emberek, akik szerettek volna bekerülni a hadszervezetbe. Sokan voltak közöttük önkéntesek, akik első alkalmazásukra vártak, és majdnem annyian olyanok, akik korábban már tagjai voltak egyik-másik szervezetnek, de valamilyen okból kiestek onnan. Az ilyen elemek katonai erejét a kormányzat rendszeresen igénybe vette, és – ha sokszor csak átmenetileg is – sűrűn merített belőlük az emberveszteségek pótlására vagy az új szerzemények megszállására is. A századfordulón ezt az embertartalékot nemcsak katonailag, hanem gazdaságilag is igyekezett jobban hasznosítani. Kihasználva ráutaltságukat, alkalomadtán, fizetési nehézségek idején, megpróbálta adóztatni őket, hogy egy-egy tartomány költségvetési lyukait a tőlük beszedett összegekkel tömje be. Az önkéntesek és a rendszerbe visszatérni igyekvők tehát nemcsak fizetség nélkül kockáztatták életüket egy reménybeli, felettébb bizonytalan állásért, de ezen felül anyagilag is hozzá kellett járulniuk a végek költségeinek előteremtéséhez.

7. Az oszmánok a háborús költségek fedezésére legkésőbb a 14. század második felében bevezették a „rendkívüli hadiadó”-t (avariz). A 15. század első felében aztán az adóköteles (telekkel, házzal vagy önálló megélhetéssel rendelkező) népesség egészére kiterjesztették, és komplex rendszerré alakították át, amely pénzadó, természetbeni és munkajáradék vagy katonai szolgálat formáját egyaránt ölthette, s amelyben az egyes elemek olykor válthatták, helyettesíthették egymást. A rendkívüli hadiadót külön adóegység, az avarizháne szerint vetette ki a közönséges rájákra.

Az 1580–90-es évek fordulóján az isztambuli kormányzat felelős vezetői úgy döntöttek, hogy a krónikus pénzhiány mérséklése érdekében állandósítják a hadiadókat. Ebből a komplexumból az „avariz-pénz” és a vele szorosan összekapcsolódó (vele behelyettesíthető) „evezősváltság” a birodalom magterületein és Szíriában az 1590-es évek elejére nagyjából állandó pénzkivetéssé vált. A tizenöt éves háború idején a „nüzül-váltság” mint pénzadó ugyancsak a gyakran szedett adók közé került, s az 1610-es években megindult az állandósulás útján. A folyamatot elősegítette és gyorsította, hogy gyakran a dzsizjével összekapcsolva szedték be, ami egyébként az avarizzal is sűrűn előfordult. Az avarizháne új formáját, vagyis azt, hogy vagyoni helyzete alapján rendszerint változó számú adózó alkotott egy adóegységet, minden valószínűség szerint 1613 körül fejlesztették összbirodalmi rendszerré. A következő két évben az adóegységre eső avariz-adó Boszniában 400 akcséban állapodott meg, ami jóval magasabb annál a 335 akcsénál, amely a 17. század negyvenes éveinek tipikus avariz-összege lesz. Mindez azt jelenti, hogy az áttérés a rendkívüli hadiadók reguláris felhasználására az avariz(-pénz) esetében jóval, más fajtáknál valamivel korábban ment végbe, mint azt a kutatás eddig feltételezte. Bár ez a változás a századfordulón egyelőre nem hozta magával a regularizált hadiadók (átlag 10%-os) részarányának növekedését a központi költségvetésben (ez 1613–14 után ível majd fel meredeken), azzal, hogy folyamatosan, a szükségletek szerint lehetett kivetni és behajtani őket, felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a válságban lévő államkincstárnak.

8. a) Az oszmán állam egyik legfontosabb bevételi forrását a fejadó (dzsizje vagy harács) alkotta. Ez az iszlám uralma alá került nem muszlimok adója, amelyet meghódolásuk jeleként fizettek, s amelynek fejében a muszlim állam biztosította számukra az élet- és a vagyonbiztonságot. A 16. század második felétől a központi kincstár – a rendkívüli adók szaporodó kivetése mellett – a korábbinál is gyakrabban emelte a fejadót, hogy ellensúlyozza valamiképpen a deficit rohamos növekedését. Ezt – nem alaptalanul – többször indokolta azzal, hogy a pénz romlása és az infláció miatt a dzsizje összege erősen elmaradt a vallásjog által előírt szinttől. A növekedés ugyanakkor nem egyenletes ütemben, s területenként jelentős eltérésekkel következett be.

Nagy kérdés, hogy mindez az adóalap változatlanul hagyása vagy átalakítása mellett ment-e végbe. A válasznak két szempontból van különleges jelentősége. Ha a növekvő összegeket a régi adóegységek fizették, akkor az adózók terheinek és a kincstár bevételeinek ugrásszerűen növekedniük kellett. Az utóbbi azonban egyelőre kevéssé igazolható, hiszen a dzsizje aránya a 17. századi büdzsékben nagyjából a 16. századiaknak felel meg. Ha az adóalap változott, mégpedig olyan irányban, mint az avariznál (s erre vannak jelek), akkor a növekedés viszonylagos, s az állam inkább csak inflációs veszteségeit igyekezett pótolni. A háne fogalmának változása azonban olyan kérdés, amelyre a kutatás mindmáig nem tudott megnyugtató válaszokkal szolgálni. Egyetértek többekkel abban, hogy a háne-számok 17. századi nagy esését minden bizonnyal nem az adózók pusztulásának (eltűnésének), hanem az adóegység megváltozásának kell tulajdonítanunk. A magyarországi adatok egyértelműen emellett, s egy viszonylag korai (az 1610-es évek végére tehető) átállás mellett szólnak. Ugyanakkor az is valószínű, hogy az új adóegységeket lassan, fokozatosan, területenként eltérő tempóban szervezték meg a korábban önálló adózók összevonásával, így az is kétséges, hogy a 17. században beszélhetünk-e egyáltalán egységes rendszerről.

A századforduló körüli adóztatás további érdekes vonása, hogy több ízben pót-vagy különadók hozzácsapásával emelték meg a fejadó összegét, miközben az alapösszeghez látszólag nem nyúltak. Eme „álságos” adóemelések mindegyikéről ma sem rendelkezünk kielégítő információkkal, de még a jobban ismertek bevezetésének idejéről és hátteréről is ellentmondásos elképzelésekkel találkozunk. A vonatkozó fejezetben ebből a komplexumból a „bor-váltság” vagy „újbor-illeték” (bedel-i hamr, hamr-i hádisz mukátaaszi) és a vele szorosan összekapcsolódó „dzsizje-többlet” (zijáde-i dzsizje), valamint az új típusú „juhadó” (ádet-agnám) és a „juhszállítók váltsága” (dzselebkesán bedeli) bevezetésének körülményeit és időpontját vizsgáltam. A „bor-váltság” Kara Üvejsz defterdár idején (1586. március 31. és 1587. március 7. között), a többi pedig a következő másfél évtizedben kapcsolódott – sorban egymás után – a fejadóhoz.

A 17. században gyökeresen megváltozott az állam felfogása a dzsizjéről. Korábban ezt a vallási alapokon nyugvó adót szorosan az ellenőrzése alatt tartotta, és a legritkább esetben engedte át közvetlenül magánszemélynek vagy közösségeknek. A behajtásáról maga gondoskodott, és a kincstárba bevételezett pénzt a szükségletek szerint fordította ilyen vagy olyan célokra. A 17. században azonban a dzsizje is osztozott azoknak a jövedelmeknek a sorsában, amelyeket az állam közvetlenül juttatott egyedi vagy közösségi felhasználóknak, s tetemes része lassanként ilyen testületi javadalmak, sőt adóbérletek részévé vált. Ráadásul a század folyamán sokan fizették átalányban, ami kétélű fegyvernek bizonyult. Ha a lakosság gyarapodott, az átlagos teher csökkent, de ha fordítva történt, a helyben maradóknak helyt kellett állniuk a hiányzókért. Egészében véve úgy tűnik, hogy a dzsizje és tartozékainak növekedése reálértéken kevéssel haladta meg az infláció mértékét, így az állami költségvetésben jelentkező hiányt csak mérsékelten csökkenthette (ezt támasztja alá, hogy az 1660-as években a büdzséből nagyjából ugyanannyival részesedett, mint a 16. században), ami persze önmagában sem lebecsülendő eredmény. Ám azzal, hogy a dzsizje alkotóelemeinek belső arányát és a felhasználás módját alaposan megváltoztatta, az állam elérte, hogy a szükséges, de nem vállalt még nagyobb adóemelés mintegy illegálisan, a behajtók/felhasználók és a parasztok közötti egyenlőtlen közdelem eredményeként valósuljon meg.

b) A dzsizje emelése és kiegészítése mellett a századfordulón a pótadók és az alkalmi kivetések is elburjánzottak. Egy részük állami kezdeményezésre vagy jóváhagyással honosodott meg, a többit viszont a tartományi szervezetek, méltóságok a maguk szakállára, illegálisan kezdték szedni. Az előbbihez tartoztak például a főváros és a központi államapparátus húsellátását szolgáló adók, a különféle váltságok vagy megváltások (élelem-váltság, kard-pénz, janicsárújonc-váltság, puskás-váltság stb.), az utóbbiakhoz a kiszállások, ajándékok stb.

Az ilyen adók egy része a nagy külső és belső háborúk utáni konszolidációval és a pénzügyigazgatás átalakulásával eltűnt, mások viszont gyökeret eresztettek és újakkal egészültek ki. A pótkivetések módszerének legfontosabb következménye hosszabb távon az lett, hogy romboló mintát adott az államapparátus minden rendű és rangú tagjának. Minden csoport hozzálátott, hogy maga gondoskodjék a megélhetéséhez szükséges összegek előteremtéséről. A 17. századi Oszmán Birodalomban páratlan változatosságban tűnnek elénk az adók, amelyeknek sokszor a számba vétele is nehéz, nemhogy az egzakt leírása, s amelyeket a központi hatalom utóbb, kénytelen-kelletlen legálisnak ismert el. A századforduló e tekintetben kétségtelenül hagyományt (oszmán szójárással „régi szokást”) teremtett, amihez a katonai rend tagjai tömegestől igyekeztek tartani magukat.

9. A századforduló változásai közül a legnagyobb horderejű az volt, hogy a központi kormányzat véglegesen szakított az újraelosztó rendszer egyik legfőbb eszközével, a tahrir-rendszerrel. 1590–91-ben birodalomszerte összeírások kezdődtek, hogy feltárják, központosítsák, s az udvar és a központi zsoldosok és a határvidéki várkatonaság javára és a timár-birtokosok kárára csoportosítsák át a rendszerben még meglévő tartalékokat. Az udvart egyedül az a mohó vágy vezette, hogy mindenáron forrásokat teremtsen elviselhetetlen költségeinek fedezésére.

Az összeírás azonban 1591 nyarára általános társadalmi nyugtalanságot váltott ki. A timár-birtokosok, különösen a határvidékeken, úgy érezték, hogy az összeírás már-már létükben fenyegeti őket. Az udvar is csalódott, mert a példátlan erőszakosság dacára igen csekély többletet mutattak ki a felmérők. Ezért 1591 augusztusától kezdve lassanként felhagytak a munkálatokkal. A „klasszikus” tahrir-rendszer nem magától és nem a bürokrácia szétesésének következtében szűnt meg, mint ahogy azt a szakirodalom sokáig gondolta. Az oszmán vezetés tudatosan, a szultáni tanács erről szóló döntései alapján számolta fel, mégpedig három szakaszban, nagyjából 1590–98 között. Az első és a döntő lépést 1591 augusztusában tette meg, amikor a „belső tartományokban” végleg leállította a munkát. A másodikra 1592–93-ban került sor, amikor a határvidékeken elkészült defterek alapján nem rendelte el a javadalmak újraosztását, vagy ha ezt megtette is, a hász-birtokoktól eltekintve mindent hagyott a régiben. A harmadik, utolsó szakasz az 1594–98-as évekre tehető. Ekkor az adminisztráció befejezett, kiegészített vagy nagy ritkán újonnan elkészített néhány olyan felmérést, amely 1591–92-ben félbe- vagy elmaradt. Az utolsó szakaszban összeállított defterek döntő többségükben nem új, független összeírás termékei, hanem arra szolgáltak, hogy lezárják, rendszerezzék az 1590-es évek elején indított nagy felmérés anyagait.

Annak a tételnek, hogy az 1590-es évek után a tahrir-rendszer régi formájában megszűnt létezni, s hogy a 17. században kivételes alkalmaktól (hódítás, katasztrófa stb.) eltekintve nem készültek eredeti adatfelvételen alapuló, „klasszikus” szandzsákösszeírások, leginkább az a defter-sorozat látszik ellentmondani, amelyik 1613–14-ből maradt ránk. Ezeket az összeírásokat sorra megnézve az derült ki, hogy egytől-egyig az 1590-es években készült felmérések másolatai, vagyis a látszat ellenére 1613-ban és a következő években szó sem volt a tahrirok felújításáról, a régi rendszerhez történő visszatérésről. A 17. század folyamán többször is lemásolták az utolsó, eredeti deftereket, mivel ezekben a birodalom alapvető gazdasági, igazgatási és település-földrajzi információi voltak lefektetve, amelyek az újfajta adók megállapításához és kivetéséhez is nélkülözhetetlenek voltak. Ugyanakkor lassanként megszűnt a javadalmak periodikus újraosztása, ami a 16. század vége előtt az államigazgatás egyik legfontosabb feladatát képezte, s amihez újra és újra el kellett készíteni vagy fel kellett frissíteni a szandzsákösszeírásokat.

Mivel a tahrir- és a timár-rendszer szorosan összefüggött, a hagyományos összeírások elhagyása a timár-rendszer, valamint az udvar és a timáros szpáhik kapcsolatának alapvető változásait jelzi. Az udvar örülve annak, hogy a maga szerény plusz bevételeit megszerezhette (vagy éppen elkeseredve attól, hogy semmit sem talált), a nagyobb bajok elkerülése érdekében lemondott arról, hogy – a timárosoktól „kényszerűen” konfiskált javakon túl – belenyúljon a szpáhik éppen fennálló birtok- és jövedelmi viszonyaiba. Ez azt jelenti, hogy eltekintve azoktól a forrásoktól, amelyekből többleteket sajtoltak ki, vagy amelyekből új hászokat szerveztek, az összeírók többnyire a megelőző összeírásokban szereplő gazdasági adatokat másolták át. A vezetés az 1591–92-ben befejezett osztásoknál általában úgy rendelkezett, hogy a ziámet- és timár-birtokosok az összeírás előtt élvezett javadalmaikat tartsák meg. Mindezek fényében kijelenthető: a tahrir felfüggesztésével és megszüntetésével az udvar azt adta tudtul, hogy szándékai szerint kivonulna a timár-rendszer folyamatos ellenőrzéséből, felügyeletéből, a javadalmak ismétlődő felméréséből és annak társadalmi zavarok közepette történő újrafelosztásából. Úgy döntött, hogy a fennálló helyzetet alapul véve magára hagyja a timárosokat, és engedi, hogy saját erejükből küzdjenek meg a vetélytárs társadalmi csoportokkal, közéjük értve most már magát, az udvart is.

Az udvar kivonulása nemcsak a birtokos szpáhik helyzetét változtatta meg, hanem lassanként becsukta a kaput az önkéntesek, a földjüket elhagyó ráják, a letettek, egyszóval a rendszerbe a megszokott, „törvényes” úton be- vagy oda visszajutni igyekvők előtt is. A tahrirok és a periodikus újraosztás megszűnése ugyanis már viszonylag rövid távon azzal járt, hogy a timár-birtokok fokozatosan öröklődővé váltak, a magukat tartani tudó szpáhik pedig jóval zártabb renddé alakultak, mint a 16. század nagy részében voltak. A timár-birtokosok kisebb, alkalmazkodásra képes része a változásokkal sokat nyert. A szpáhi-„rend” mint egész azonban hosszú távon vesztésre volt ítélve. Az állami védelem megszűnte ugyanis a kisjövedelműek tömegét (a szpáhi-társadalom nagyobbik része ide tartozott) kiszolgáltatta az egyre mohóbbá váló, adóbérlő beglerbégeknek, a helyi potentátoknak, az isztambuli állami és palotaszemélyzet nagyhatalmú embereinek. Miért engedett utat a központi hatalom a nagyprebendálisoknak a timárok kisajátítására, miért tette maga is ugyanezt egyre nagyobb léptékben, ha az előző századokban a birodalom egész közigazgatása és pénzügyigazgatása arra szolgált, hogy a szpáhi-hadsereg és a hozzá kötődő hivatalok létfeltételeit biztosítsa? A válasz egyszerű: mert a timáros hadsereg többé nem tudta betölteni feladatait. A könnyűlovas szpáhik sem fegyverzetben, sem taktikában nem tudtak alkalmazkodni a hadügyi forradalom korának változásaihoz. A válság lassanként az egész rendszerre kiterjedt, és annak felső szintjeit is elérte, s a tartományi vezetői posztokat lassanként a szeráj neveltjei vették át. Mindez pontosan tükrözte a központi hatalom értékítéletét: az udvari zsoldosok mellett elsősorban azokra a gazdag, adóbehajtásra képes, vállalkozó típusú kormányzókra (főleg beglerbégekre) kívánt támaszkodni, akik hatalmas vagyonukból minden körülmények között ki tudták állítani a számukra előírt (vagy annál nagyobb) katonai alakulatokat, s többé nem óhajtott bajlódni az ezer sebtől vérző, bizonytalan jövedelmű és harcértékű tartományi lovassággal, amelynek adóalanyaihoz az új típusú pénzadókkal amúgy is jól hozzáfért. A tahrir-rendszer 1590-es évekbeli felszámolása végső soron (hosszú távon) a szpáhi-rendszer szándékos feladását is jelentette. Az udvar 1590 körül belátta, hogy a prebendalizmus tartalékai mind anyagi, mind katonai értelemben kimerültek, és ezért a szandzsákösszeírások megszüntetésével és a timár-rendszer sorsára hagyásával kifejezésre juttatta, hogy a jövőjét azokra az új pénzügyi módszerekre és hadszervezeti megoldásokra kívánja alapozni, amelyek – kínkeservesen ugyan, de – lehetővé tették a túlélést.

A timár-rendszer lehanyatlása a birodalom közigazgatási „térképét” is megváltoztatta. Mivel a tartományi hadseregnek egyre nagyobb hányadát tették ki a szandzsák-, majd a beglerbégek kíséretének tagjai és az általuk felfogadott zsoldos puskások, a központi hatalom új és új kormányzóságokat hozott létre (mégpedig különös előszeretettel a határvidékeken), hogy az azokban kiadott hászokkal és adóbérletekkel anyagilag is megtámogassa a bégeket, akiknek katonai erejére sokkal biztosabban számíthatott, mint az ingatag szpáhikéra. Ez és nem a birodalom növekedése a magyarázata annak, hogy a 16. század utolsó harmadában ugrásszerűen megemelkedett a vilájetek száma.

10. a) A hatalmi elit reáljövedelmeinek csökkenése bizonyos határon túl az állam cselekvőképességét is korlátozta. Egyfelől ismétlődő lázadásokhoz, belső nyugtalansághoz vezetett, másfelől erősen csökkentette az elit hadrafoghatóságát, katonai értékét. Ezért az állam – a megszorításokkal párhuzamosan – kénytelen volt kiegészítő jövedelmek juttatásával némi anyagi kárpótlást nyújtani azoknak a csoportoknak, amelyek katonai erejére a továbbiakban kiváltképp számított, vagy amelyek ezt a támogatást képesek voltak kikényszeríteni tőle.

A vallástudósok és a főbb udvari méltóságok mellett a századfordulótól a beglerbégeknek is juttattak ún. takarmány-pénzt (árpalikot). Ez annyit jelent, hogy valamely szandzsák jövedelmeit kapták meg arra az időre, míg nem jutottak rangjukhoz méltó kinevezéshez. A rendszer létrejöttében óriási szerepet játszott a tizenöt éves háború. A folyamatos harckészültség és hadjárás ijesztően megcsappantotta vagy egyenesen kimerítette a kormányzók tartartalékait, s a központ, ha azt akarta, hogy bevonuljanak és kellő számban hozzanak magukkal katonákat, arra kényszerült, hogy anyagilag megtámogassa őket. Az árpalikok terjedése ugyanazt bizonyítja, mint a vilájetek számának növekedése: azt, hogy az udvar a 16. század utolsó harmadától egyre leplezetlenebbül a beglerbégeket tekintette szövetségesének, s a tartományokban az ő katonai erejükre kívánt támaszkodni a timárosoké és a szandzsákbégeké helyett. A tizenöt éves háború – úgy, ahogy az avariz vagy az odzsaklik-szisztéma esetében – az árpalik-rendszer beglerbégekre történő kiterjesztésében is fordulópontnak tekinthető, tehát ez a fontos intézményi változás is korábban következett be, mint ahogy azt gondolták.

b) A másik nagy csoport, amely számíthatott a központi hatalom támogatására, az udvari zsoldosokból, kiváltképpen a hat lovas alakulat tagjaiból állt. Az udvari lovasok a hadjáratok közötti időkben már a 15–16. században is gyakran töltöttek be pénzügyi feladatokat. Legtöbbször őket bízták meg a dzsizje és a juhadó behajtásával, ezenkívül piaci pénzek, hagyatékok, rendkívüli adók beszedésére is szívesen alkalmazták őket. Az ilyen megbízásokat szolgálatnak (hizmet) nevezték.

A 16. század végétől egyre többen próbáltak „szolgálathoz” jutni, hogy kiegészíthessék elértéktelenedő illetményüket. A tülekedés mindent elárasztó korrupcióba torkollott. Kialakult a hizmet-defterekkel való kereskedés, sokan szabályos árveréseken szerezték meg egy-egy adó beszedésének jogát. Mindez az illegális adóztatás ugrásszerű növekedését eredményezte, hiszen a pénzen vett állás költségeit mindenki a rájákkal igyekezett megtéríttetni. A lovasoknak azonban nemcsak egymással, hanem egyéb versenytársakkal is meg kellett küzdeniük, hiszen a szeráj és a hatalmi elit más köreiből szintén sokan pályáztak ezekre a zsíros megbízásokra. 1600 tavaszán fellázadtak, véresen leszámoltak vetélytársaikkal, és elérték, hogy a szultán az összes hizmetet ismét a lovas alakulatok tagjai között ossza szét. A következő három-négy évtizedben aztán valósággal terrorizálták a mindenkori vezetést, mígnem a század közepére úgy-ahogy sikerült megregulázni őket.

Noha a hizmet intézményének kiterjesztése bő fél évszázadon át hathatósan segítette az udvari zsoldosokat abban, hogy kompenzálhassák anyagi veszteségeiket, katonai értékükre igen rombolóan hatott. Gazdasági elfoglaltságuk miatt nem maradt idő a fegyverforgatásra, így a hatalmas létszámban egyre kevesebb hadra fogható harcos akadt – az udvari zsoldosság lényegében élősködő vízfejjé duzzadt. Aligha véletlen, hogy Kocsi bég az udvari szpáhik és a szerájbeliek elhatalmasodásának tulajdonította az oszmán állam legfőbb bajait, így a timár-rendszer szétzüllesztését, az árpalikok és a háremhölgyeknek juttatott „papucspénzek” (pasmaklik) diadalútját.

c) Azoknak az udvari zsoldosoknak, akik a nagy tülekedésben nem fértek hozzá a busásan fizető hizmetekhez, az ún. „alkalmazás” intézménye kínált jövedelemkiegészítő vagy szimpla megélhetési lehetőséget. Alkalmazásban (der isztihdám, isztihdámda) állni azt jelentette, hogy a szpáhik, janicsárok stb. a díván engedélyével elhagyták az udvart, és tartományi szolgálatba léptek, ahol közreműködtek az adóbérleti jövedelmek behajtásában, segítették a kormányzók vagy még gyakrabban a defterdárok és más tartományi kincstári vezetők munkáját, olykor pedig hosszabb-rövidebb ideig várőrzői feladatokat láttak el. Ez a megoldás azért volt előnyös a központnak, mert ilyenkor a katonák zsoldja a tartományi kincstárat terhelte. Másfelől az isztihdám intézménye, miközben segítette a túlélést a nehéz időkben, ugyanúgy az udvari zsoldosok katonai értékének drasztikus csökkenését eredményezte, mint a hizmet és a többi gazdasági jellegű tevékenység.

11. A tahrir-rendszer felszámolása mellett a jövedelemgazdálkodást érintő másik meghatározó jelentőségű változás az ún. odzsaklik-rendszer bevezetése, majd gyors és széleskörű elterjesztése lett, különösen a birodalom határterületein. Magyarul ezt az intézményt testületi birtoklásnak vagy testületi haszonélvezetnek nevezhetjük. Általánosan megfogalmazva az odzsaklik-rendszer azt jelenti, hogy a központi kormányzat valamelyik rendelkezésére álló bevételi forrást hosszú távra átengedi valamelyik állami- és palotaintézmény, katonai egység és egyéb közfunkciót betöltő személy (csoport) fizetésére vagy a működéséhez szükséges nyersanyagok, élelem stb. biztosítására avagy azok költségeinek fedezésére. Teszi ezt oly módon, hogy legtöbbször, de nem mindig, a javadalmazottak testületére ruházza át a neki juttatott bevételek behajtásának, szétosztásának és elszámolásának feladatát, miközben megfelelő ellenőrzést gyakorol eme tevékenysége felett. A rendszer lényege tehát az, hogy az állam közvetlen kapcsolatot teremt felhasználó és forrás között, a lehetséges mértékig kivonul a kettő közötti közvetítésből, a bevételek beszedéséből és újraelosztásából, és ennek nyűgét a javadalmazottakra hárítja át.

A rendszer különféle elemekből, fokozatosan alakult ki (a keleti jurdluk–odzsaklik szandzsákok eltérő szintű autonómiáiból, a boszniai tartós birtoklásból, amely az 1590-es évek elején a központ részéről az odzsaklik timárok elvi elismeréséhez vezetett, az adóbérletek kezelésében a feltételezhetően 1575 táján kialakult gyakorlatból, amely szerint a bevételeket egymással össze nem keverhető két részre, a „kincstár” és a „várak” rovatra osztották fel, s végül az egyes bevételi források tartós lekötéséből valamelyik katonai alakulat fizetségére), és végső soron három korábbi intézmény sajátosságait ötvözte. Először is az adóbérlet egy fajtájának tekinthető, ahol a javadalmazott testület korlátokkal ugyan, de mégis adóbérlőként állt szemben a neki juttatott rájákkal. Az a szakirodalomban széltében vallott nézet, hogy a 17. század az adóbérletek robbanásszerű elterjedésének időszaka, úgy módosítandó, hogy az egész mögött valójában az odzsaklik, e speciális adóbérlet terjeszkedése áll. Ennek része az, hogy az avariz- és dzsizje-adók, amelyeket az állam a 16. század vége előtt csak vonakodva engedett ki a kezéből, a 17. században sorra az odzsaklikok haszonélvezőinek adóbérletévé vagy átalányává (maktu) lettek. Az odzsaklik ugyanakkor a klasszikus kori zsold-timár folytatásának, némileg eltérő válfajának is felfogható. A zsold-timárt ugyanúgy egy csoport, testület (többnyire egy-egy alegységnyi katona) kapta, akik a birtok jövedelmét közösen hajtották be és osztották fel egymás között. Abban is hasonlított az odzsaklikra, hogy általában kevesebbet jövedelmezett, mint amennyi napi illetménye alapján a javadalmazottnak járt volna. A legfontosabb különbség az volt, hogy a zsold-timár használatáról a katonáknak nem kellett elszámolniuk. S végül az odzsaklik igen közel állt az ún. örökletes timárhoz (odzsaklik timári) is, amelynek karrierje szintén a 16. század végétől indult.

Vitathatatlanul létezett és lépten-nyomon megnyilvánult az a szándék, hogy az adományozottak sok-sok éven, sőt évtizedeken át lehetőleg ugyanazokat a bevételeket élvezzék. A kormányzat ugyanakkor a hosszú távra szóló adományokat igen szoros és gyakori ellenőrzésnek vetette alá. Az odzsaklik második fő jellemzője az volt, hogy birtokosaiknak évente számot kellett adniuk a jövedelmek behajtásról és felhasználásáról. Az odzsaklik harmadik fontos jegye, hogy a javadalmazottaknak a 17. században évtizedeken át változatlan összegű juttatásokkal kellett beérniük, tekintet nélkül a pénzromlásra, az inflációra és az árak esetleges emelkedésére. Az odzsaklikok tetemes része maktuvá, rögzített összegű bevétellé vagy átalánnyá változott.

Az odzsaklik végső mérlegét úgy vonhatjuk meg, hogy olyan módszer volt, amely minden hiányosságával együtt kitűnően bevált az állam katasztrofális pénzügyi/költségvetési helyzetének konszolidálására, s amelyet jóval hamarabb kezdtek alkalmazni, mint ahogy azt eddig feltételezték (az 1610-es évek közepére a birodalom mindkét felében elterjedt). Az adófizető oszmán társadalom azonban nagy árat fizetett érte, és hosszú távon magára a központi hatalomra is visszaütött. Az odzsaklikok bevételei ugyanis hiányosak, bizonytalanok és igen gyakran vitatottak voltak. A testületi birtokosok és a tartományi igazgatás vezetői közötti rivalizálás végigkíséri az egész 17. századot. Jóllehet elvben állandóságra törekedtek, az odzsaklikokat mégis gyakran rendezték át, ami újabb tápot adott a hatásköri villongásoknak. Ezek a körülmények magyarázzák – ha nem is mindig mentik – a katonák kíméletlen viselkedését. Fontos leszögezni, hogy ez nem a rendszer működési hibája, hanem logikus, elkerülhetetlen velejárója volt, amelynek kockázatát a központi hatalom tudatosan bekalkulálta és vállalta. Annál is inkább, mert maga is hasonlóképpen cselekedett, amikor a ráják nagy tömegeit a piactól elzárva arra kényszerítette, hogy rendkívül nyomott áron neki adja be vagy számára vegye meg az odzsaklikként ráterhelt termékeket és nyersanyagokat. Ezért mondhatjuk, hogy az odzsaklik a szabadrablás intézménye volt, amely éppen ezzel járult hozzá döntő mértékben ahhoz, hogy az oszmán állam- és hadszervezet nem omlott össze és talpon tudott maradni a 17. századra kialakult, kilátástalan pénzügyi helyzetben.

12. Az állandósuló hiány miatt a kormányzat a 16. század végén nem volt többé képes az állam valamennyi szervét és alkalmazottját a régi módon ellátni, ezért át kellett alakítania a jövedelembehajtás és –felhasználás egész rendszerét. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, szélesítenie kellett pénzügyi mozgásterét és a források feletti rendelkezési jogát, hogy aztán a kedvezményezettek javára csoportosíthassa át a jövedelmeket. Ezért az 1580-as évek közepétől–végétől egyrészt változatos taktikákkal hozzálátott a jövedelemgazdálkodás további központosításához, eleinte még azoknak a csoportoknak a létfeltételeit is számottevően rontva, akik a végén nyertesei lettek a változásoknak. Az új módszerek egy része arra szolgált, hogy az elit is kivegye részét a terhek viseléséből, másik része pedig arra, hogy veszteségeiért valaminő kárpótlásban részesüljön. A kormányzat ezzel párhuzamosan, a lehetőségekhez és az új igényekhez igazodva átszabta a birodalom adózási rendjét, hogy a rájákra háríthassa át azokat a plusz költségeket, amelyeket a jövedelemelosztás átszervezésével sem tudott kigazdálkodni. Értekezésemben megpróbáltam bizonyítani, hogy a pénzügyigazgatási rendszer átállítása sokkal korábban elkezdődött, mint ahogy azt feltételezik, és hogy az új igazgatási szisztéma főbb elemei (a vojvodalikokat kivéve) a századfordulóra, közelebbről az 1610-es évek közepére nagyjából kialakultak. E változást olyan fontosnak tartom, hogy a szakirodalomtól eltérően, amely hol 1600-nál, hol 1650–60 táján húz meg korszakhatárokat, indokoltnak tartanám 1613-ra vagy 1615-re tenni a klasszikus korszak végét és az átmeneti korszak kezdetét.

Az új rendszer legnagyobb vesztesei a timár-birtokos szpáhik lettek. A hadügyi szükségletek és egyéb megfontolások miatt a központ elsősorban az ő anyagi alapjaikat nyirbálta meg és adta át az elit más csoportjainak. A legnagyobb nyertesek közé tartoztak a központi hatalom egyes körei (hárem, udvari zsoldosok), a tartományokba települt kulok és a várkatonák, akik az odzsaklik-rendszerből fakadó gazdasági és társadalmi lehetőségekkel élve sok tekintetben a timár-birtokosok helyébe léptek.

A jövedelmek átcsoportosítása magával hozta a birodalom irányítási rendszerének átalakítását is. A tahrir-rendszer felszámolása az oszmán történelem egyik legnagyobb horderejű változása, ami a legszorosabban összefüggött a timár-rendszer megingásával. Miután ezek ugyanannak a rendszernek két, egymástól elválaszthatatlan oldalát alkották, az egyik bukása elkerülhetetlenül maga után vonta a másikét. A tahrir-rendszer megszűnése és a többi, fentebb tárgyalt intézményi változás (avariz és odzsaklik adminisztrációja stb.) nem a birodalmi igazgatás züllésének vagy szétesésének a jele, hanem a kormányzat tudatos politikájának eredménye.

A 17. századi tartományi igazgatás a centralizáció és a decentralizáció sajátos vegyüléke. A szultáni hatalom törekvéseinek lényegét talán úgy lehetne összefoglalni, hogy a központi szervek helyett inkább az egyes állami alkalmazottakra vagy azok különböző csoportjaira hárította át az adóbehajtás nyűgét, s hogy a felhasználók és a források között a korábbiaknál szorosabb kapcsolatot teremtett. Bármennyire felforgatták is e változtatások az elit és az adózók életét, nem állítható, hogy az oszmán társadalomban valamiféle modernizációt hajtottak volna végre. Mindabból, amiről értekezésemben szó esett, az derül ki, hogy a „reformok”, bármilyen fontosak voltak is, nem terjedtek túl a politikai-gazdaságirányítási rendszer belső átrendezésén, s változatlanul hagyták a világbirodalom alapjait: a kisparaszti termelést, a mezőgazdaság, a provizionizmus és a fiskalizmus primátusát. Sőt, az odzsaklik-rendszer egyfajta visszakanyarodás a naturális gazdálkodáshoz, amelyben a piacival teljesen ellenkező (a rájáknak nagyon előnytelen) árviszonyok érvényesültek, s amelyben előtérbe kerültek a természetbeni szolgáltatások. Miközben alaposan módosultak az állami elsajátítás és jövedelemgazdálkodás formái, miközben újabb igazgatási-felhasználói szintek épültek a rája és az állam közé, az oszmán társadalom nagyobbik, hatalmon kívüli fele lényegileg keveset változott. Az elemzett reformok summáját ezért úgy vonhatnánk meg, hogy államigazgatási modernizáció zajlott le társadalmi modernizáció nélkül. Minden maradt ugyanabban a körben, és a reformokból soha nem született strukturális változás. A változások jelentőségét ennek ellenére sem szabad alábecsülni, mert lehetővé tették, hogy az állam némileg meggyengülve is uralja a terepet, s megszerezze mindazt, amire önmaga fenntartásához és hosszabb távú fennmaradásához szüksége volt.

IV. AZ ÉRTEKEZÉS TÉMAKÖRÉBŐL KÉSZÜLT ÍRÁSOK

Magyar vonatkozású török államiratok a tizenöt éves háború korából I–II. In: Hadtörténelmi Közlemények 30:2 (1983) 278–296, 30:3 (1983) 451–467 (Dávid Gézával közösen).

Szultán, birodalmi tanács, nagyvezír (változások az oszmán hatalmi elitben és a nagyvezíri előterjesztés kialakulása). In: Történelmi Szemle 34:1–2 (1992) 17–34.

Korrupció az Oszmán Birodalomban (Egy irathamisítási eset 1590–ből). In: A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, 1993, 97–102.

Between Two Continental Wars: the Ottoman Naval Preparations in 1590–1592. In: Armağan. Festschrift für Andreas Tietze. Hrsg. von Ingeborg Baldauf und Suraiya Faroqhi unter Mitwirkung von Rudolf Veselý. Praha, 1994, 89–111.

Reformok és reformideológiák az Oszmán Birodalomban. In: Korunk 1996/6, 18–31.

Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán-zsidó kapcsolatokban. In: Századok 131:4 (1997) 895–922.

The Grand Vizieral telhis. A Study in the Ottoman Central Administration 1566–1656. In: Archivum Ottomanicum 15 (1997) 137–188.

Egy nagy háború előjátéka (Megjegyzések az 1591–1593 közötti oszmán politikáról). In: Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Főszerk. Hanák Péter. Szerk. Nagy Mariann. Pécs, 1997, 77–82.

Állandóság és változás az oszmán történelemben. In: R. Várkonyi Ágnes emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk. Tusor Péter – Rihmer Zoltán – Thoroczkay Gábor. Budapest, ELTE BTK, 1998, 165–175.

Az oszmán pénzrendszer 16. századi válságáról (megjegyzések az 1585/89. évi leértékelésről). In: Aetas 1999/4, 27–40.

The Organisation of Defence in the Eastern Mediterranean (End of the 16th Century). In: The Kapudan Pasha. His Office and His Domain. Ed. by Elisabeth Zachariadou. Rethymnon, 2002, 86–94.

The Impact of the Sixteenth–Century Ottoman–Persian Wars on Ottoman Policy in Central Europe. In: Irano-Turkic Cultural Contacts in the 11th–17th Centuries. Ed. by Éva M. Jeremiás. Piliscsaba [2002]2003, 41–51.

Üvejsz pasa hagyatéka. Pénzügypolitika, vagyonelkobzás és az oszmán hatalmi elit a 16. század végén. Történelmi Szemle 44:3–4 (2002 [2004]) 209–253.

„Hivatásos törökök – „született törökök”. Hatalmi elit és társadalom a 15–17. századi Oszmán Birodalomban. Századok 138:4 (2004) 773–791.