HEGYI KLÁRA

A budai vilájet várai és várkatonasága 1570-ig.

MTA doktori értekezés tézisei

Budapest 2003

I. A KUTATÁSI FELADAT

Az 1980-as évek elején, az egri várkonferenciák egyikén fogalmazódott meg az az igény, hogy végre minden lehetséges forrás felhasználásával fel kellene mérni a hódoltságot megszálló oszmán katonaságot. Nem kétséges, hogy a Magyarországra betelepedő törökség többségét ez adta, számáról, összetételéről azonban csak ködös elképzeléseink vannak. Pedig behatóbb ismerete sok kérdésben nélkülözhetetlen, vagy legalábbis hasznos. Hadtörténeti fontossága nyilvánvaló, és az sem igényel körülményes indoklást, hogy a török terület népességének vizsgálatakor sem árt ismerni a nagyságát. Érdemi adatokra van szüksége annak is, aki egy szandzsák vagy megye, egy vidék, egy hajdan erődített hely történetét dolgozza fel. De a várkatonák száma, összetétele, etnikuma és vallása még olyan, mindezektől távolinak látszó téma kutatásában is fontos, amilyen a török központok vallási és kulturális élete. Nem mindegy ugyanis, hogy az adott hely pusztán katonai őrhely volt-e egy századnyi, balkáni eredetű várvédővel és a semminél alig több oszmán kultúrával, vagy a határon álló óriásvárként néhányezer katonája határozta meg arculatát, vagy a hódoltság belsejében fekvő, többfunkciós központ volt, amelyben a minimálisra csökkenthető őrséget muszlim polgárok, iparosok, kereskedők és a kultúra szakemberei ellensúlyozták. Végül az örvendetesen sokasodó és egyre többet feltáró török kori régészek számára sem közömbös, hogy a munkába vett várat mekkora, milyen összetételű, milyen kultúrát képviselő népesség lakta.

Eddig mindenki, aki e témákon dolgozva meg akarta ismerni a hódoltsági várkatonaságot vagy akár egyetlen őrséget, Velics Antal több mint százéves defter-kiadását használta és használja (Velics Antal – Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. I-II. Budapest 1886 és 1890.). Velics a Budáról Bécsbe mentett török anyagot tette közzé kivonatosan. Ebben csak a készpénzzel fizetett várkatonaság listái és zsoldelszámolásai maradtak meg, így munkájából kimaradt a kollektív birtokok jövedelméből, az ún. zsold-tímárokból élők népes tábora. A zsoldlisták Velics által készített kivonatai is elnagyoltak, pontatlanok, sokszor félrevezetnek.

Célom az, hogy elkészítsem a hódoltság hat vilájetjében álló várak és katonaságuk lehető legteljesebb adattárát (a birtokos szpáhikkal nem foglalkozom). A disszertáció e nagyobb munka első fele: a hódoltság időben első tartománya, a budai vilájet várőrségeinek feldolgozása az 1570-es évtized kezdetéig. Ezt az időpontot az 1568-ban megkötött drinápolyi béke és az azt követő gyors rendcsinálás, a katonák korábban nagyon erős mozgásának elcsitulta és a zsold-tímárok tömeges elterjesztése teszi korszakhatárrá. Bár pénzügyigazgatási szempontból a Szerémség és Észak-Szerbia is a budai vilájethez számított, a tartomány várkatonáinak adminisztrálása mindig megállt a Drávánál, ezért a feldolgozás is csak eddig terjed.

II. A FELDOLGOZÁS MÓDSZEREI

Egy ilyen adattárnak – és a rá épülő tanulmánynak – csak akkor van értelme, ha igyekszik minden ismert és eddig ismeretlen török forrást felkutatni, és ezeknek lehetőleg összes adatát hasznosítani. Az első feltételnek azzal igyekszem megfelelni, hogy mindenestől újra feldolgozom a Velics által is használt bécsi zsoldlistákat és zsoldfizetési elszámolásokat, és kiegészítem őket az Isztambulból Káldy-Nagy Gyula által mikrofilmen hazahozott tímár deftereknek, pénztári naplóknak és adóösszeírásoknak a témához nélkülözhetetlen részeivel, illetve azokkal a névsoros listákkal és összesítésekkel, amelyeket én gyűjtöttem szintén Isztambulban. Az adattár elkészítésében az vezet, hogy ennek a mintegy nyolcvan, hosszabb-rövidebb defternek az összes, érdemi közlést hordozó adatát nem oszmanista számára is érthető formában közzétegyem. A listákba szedett, illetve a valóban szolgálatban álló katonák egyszerű megszámolása sem teljesen haszontalan, de a forrásanyag igazi értékét a nevek mellé írt bejegyzések adják a katonák származásáról, vallásáról, családi állapotáról, anyagi helyzetéről, mozgásának indítékairól – röviden a várkatonák életéről. Mindezt közzé szeretném tenni, ami az adattárat töménnyé teszi, de bízom abban, hogy nem használhatatlanná.

III. KUTATÁSI EREDMÉNYEK

A disszertáció első része a forrásokról, a várakról és a várkatonaságról szól.

1. A várkatonák listáiról és a zsoldok elszámolásairól több munka írt már hosszabban-rövidebben, de kevés, általában egy-két zsoldlista alapján, ezért a forrás általános, legegyszerűbb jegyeit és a bennük leggyakrabban előforduló mustrajeleket és bejegyzéseket sorolja fel. Az értekezés első fejezete az összes lehetséges forrást számba veszi, de az adatokban minden másnál gazdagabb zsoldlisták névsoraival és a rájuk írt bejegyzésekkel foglalkozik legrészletesebben. A nevekből viselőik vallása és származási helye, egymást követő névsorok egybevetésével a katonák mozgásának üteme vizsgálható. A cserebejegyzések az őrségekből való kiválás okait és a pótlások sebességét örökítették meg, a mindenféle egyéb beírások pedig a katonák váron kívüli szolgálataira, szabadságolására, családi állapotára, eredeti lakóhelyére, másodfoglalkozásaira stb. tartalmaznak elszórt, de nagyon értékes adatokat, amelyek sok listából kigyűjtve már számosak és értékelhetők. A különféle források lényeges kérdése, hogy valóban az összes katona fellelhető-e bennük. Nagyjából az 1560-as évek végéig mind a részletes zsoldlistákban, mind a zsoldelszámolásokban elsikkad az az évenként és váranként változó nagyságú réteg, amely ténylegesen már szolgálatban állt, de kinevezési okmányára várva még nem kapott zsoldot. Az eltérés csak egymást szorosan követő névsorokkal korrigálható, ilyenek azonban csak három évből maradtak fenn; ezek alapján a hiány 3-5 százalékosra tehető, a létszámok nagyjából ennyi korrekcióra szorulnak. Az 1568. évi lista már jelöli az újoncokat, s ekkor tájtól a jelenlét mustrajele elkezdte valóban a jelenlétet jelölni: a névsoros listákból a teljes zsoldos állomány felmérhető.

2. A törökök az 1580-as évekre építették ki a hódoltság védelmi rendszerét. Alapját a megszerzett kővárak (kalék) adták, a közöttük álló foghíjakat töltötték ki palánkvárakkal (palankák, parkanok). A várépítésekben hármas cél vezette őket. Elsősorban területük határát erősítették meg várak többrétegű vonalával, amely nyugat és észak felé erős volt, a budai vilájet északkeleti-keleti szélén viszont, ahol a temesvári vilájet erődítései vették át a határvédelmet, egyrétegűvé vékonyodott. A magyar végváriak, főképpen a szigetváriak szakadatlan portyái a "határ" fogalmát igencsak viszonylagossá tették. Ezek kényszerítették arra Isztambult és Budát, hogy pl. a Mohács körüli Duna-szakasznak nemcsak a nyugati, hanem a keleti partján is – határnak alig tekinthető vidéken – jellegzetesen határvédő intézkedéseket léptessen életbe. A várépítések másik, világos célja többrétegű védőgyűrűt vont Buda köré, ennek jegyében még a sűrűn álló nógrádi várakat is két új palánkkal egészítették ki. Végül várakkal rakták meg a folyók és a mellettük futó utak mentét. Természetesen a legfontosabb útvonal, a Duna mente kapott napi járóföldenként kis palánkvárakat, de került belőlük a Tisza, a Dráva, az Ipoly és a Balaton partjára is. Az e szempontok alapján kialakított védelmi rendszerben kevés jellegzetes, fővárból és néhány mellékvárból álló, kisebb védelmi körzet fedezhető fel. Inkább az érződik, hogy mind a 16., mind a 17. században az osztrák tartományokra néző övezetekben, elsősorban a Délnyugat-Dunántúlon vonták össze a legnagyobb erőket; e mögött a zóna mögött nagyjából azonos súlyú, közepes és kis várak sorakoztak, amelyek egyenként gyengék voltak, erőt a tömegük jelentett.

3. A várkatonaságról szóló fejezet a csapatnemek részletes leírásával kezdődik. Határozottan megkülönböztetem a gyalogos müsztahfizokat és a Portáról a tartományba kihelyezett janicsárokat, és igyekszem eloszlatni azt a bizonytalanságot is, amely egyes csapatnemek többféle elnevezése miatt a szakirodalmat máig jellemzi. Az öt nagy csapatnem mindegyikéből csak a nagy és a közepes várakba jutott, a legkisebbeket csak néhány tizednyi müsztahfiz és egy-két tüzér védte, az a két csapat, amely az általános védelmet látta el. Nagyságukon kívül az őrségeket a vár fekvése és ebből adódó feladatai is megkülönböztették. A határvárakban a portyázásra és a magyar végváriak beütésének kivédésére rendelt lovasok alkották a védők legerősebb csapatnemét, kiegészítve a határszolgálatot is ellátó martalócokkal; folyóparti helyeken a vízen is szolgáló, gyalogos azabok és a vízpartok és a szállítmányok védelmében is használt martalócok adták a katonák többségét.

4. A budai vilájet várkatonaságának összes számát a források korlátai miatt csak némi bizonytalansággal lehet megállapítani. Az 1560-as évek végéig a zsoldlistákból és -elszámolásokból – ahogy láttuk – kimaradt a zsoldos állomány néhány százaléka; egyáltalán nem jelennek meg bennük azok a teljes őrségek, illetve egy-egy teljes csapatnem, amelyeket nem a kincstárból, hanem ismeretlen helyi bevételekből fizettek; végül az után, hogy a gyalogos csapatokat kollektív szolgálati birtokokra ültették, és emiatt a tímár defterekben tartották nyilván őket, ritkán akad olyan év, amelyikből mind zsoldlistával, mind tímár-defterrel rendelkezünk, amelyeknek létszámadatait nyugodt lélekkel összeadhatjuk. A hiányokat kiegészítve a budai vilájet összes várvédőjét 1545-ben 15-16.000-re, az 1550-es évek nagy területgyarapodása után 13-14.000-re, 1573-ban 15.000-re becsülöm. A zsoldokkal agyonterhelt kincstár gondjainak enyhítésére a szultáni tanács a drinápolyi békekötéssel egy időben azt szorgalmazta, hogy a kihullott katonák pótlásának megszüntetésével a készpénzzel fizetett katonaságot csökkentsék 9000 főre; ezt a számot a zsold-tímárok tömegessé tételével is csak megközelíteni lehetett, elérni nem.

5. A szultáni tanácsnak jó oka volt arra, hogy a várháborúk leállta után apasztani akarja a várvédők számát s vele a kincstár zsoldterheit. Az 1570-es évek végéig csökkenő, de mindig komoly pénzszállítmányokkal kellett a budai kincstárat Isztambulból támogatni. Az 1570-es évtized utolsó éveiben a budai vilájet önellátóvá vált, hogy azután a következő évtized elején a konszolidációs kísérlet végleg összeomoljék (Ágoston Gábor eredményei). A zsoldterhek lefaragását más módszerekkel is megkísérelték. Az adók 1560 és 1580 közötti meredek emelése árán 1570 után a budai kincstár egyre több várkatonát tudott szolgálati birtokokról fizetni úgy, hogy közben a kincstár bevételei sem csökkentek – az már más kérdés, hogy a helységek valóban ki tudták-e fizetni a katona-földesuraknak járó, irreálisan megemelt adókat. A kincstár másik, a puszta számok alapján keveset hozó módszere abban állt, hogy a szpáhikhoz hasonlóan várkatonáknak is elkezdett névleges jövedelmű, királysági falvakat osztani szolgálati birtokokként: hódoltassák be őket katonai erővel. Végül előbb lassan, alig észrevehetően, azután az 1560-as években egyértelműen lefaragta a zsoldokat, amelyek általában napi egy akcséval csökkentek. Ezek az intézkedések mind egyazon irányban hatottak: a szpáhikkal együtt a várkatonaságot is arra szorították, hogy az infláció miatt is értékét vesztő jövedelmét királysági települések hódoltatásával és kirablásával egészítse ki.

E bizonytalan pótjövedelem mellett a katonák biztosabb bevétel után néztek, igyekeztek beépülni a szélesen elterjedt adóbérleti rendszerbe. Másodállású vállalkozóvá elsősorban azok a várvédők tudtak előlépni, akik jobb jövedelmű pénzügyi egységek, mukátaák központjaiban szolgáltak: Buda, Pest, Vác, Szeged, Szolnok, Bátaszék katonái.

6. A török uralom első évtizedeiben nagyon erős volt a várkatonaság mozgása. Ezt részben az okozta, hogy a sokasodó várak őrségeit csak állandó áthelyezésekkel tudták felállítani. Az 1560-as évekig napirenden volt egész századok vagy több tized átvezénylése egy új várba, majd továbbküldése egy harmadikba. Feltűnő, hogy a helyváltoztatás általában megviselte a katonákat, a soron lévő állomásra jó részük nem érkezett meg. De az állomány magától is erősen vándorolt. Az új várakba rendeltek egy része szolgálatba sem állt (ennek kirívó példája Szolnok első őrsége), újabb része sürgősen kilépett. Majd mindenütt nagyjából egy évtizedre volt szükség az őrségek konszolidálódására. A zűrzavaros kezdetekben a kihullók többsége a maga elhatározásából hagyta el a helyét: szó nélkül odébbállt, vagy hivatalosan lemondott a helyéről. Az elvándorlás csak lassan mérséklődött; az 1560-as években a szolgálattól megválók többségét már a természetes halál vagy a háború és a csatározás vitte el. Több évtizeden át összehasonlítható névsorok azt mutatják, hogy durván negyed évszázadonként az őrségeknek gyakorlatilag a teljes állománya kicserélődött. A városi népesség mozgása általában erős volt; a katonákat a harcok is tizedelték, emellett valószínű az is, hogy a zömmel balkáni származású várkatonaság egy része csak ideiglenesen keresett megélhetést a magyarországi hódoltság váraiban.

7. A zsoldlisták között – sajnos csak az 1540-1550-es években – akad néhány olyan, amelynek írnoka a katonák neve alá jegyezte a származási helyüket, vagy ezt még rövid leírással toldotta meg a katona legközelebbi rokonairól és esetleges iszlamizálásáról, ritkán néhány szóban összefoglalta életútját. Ezeknek a kis "káderanyagoknak" a vizsgálata azt az eredményt hozta, hogy a budai vilájet váraiba szegődött katonák több mint kilenctizede balkáni születésű volt. Zömük – s ezzel a magyarországi "törökségnek" a zöme is – a félsziget északnyugati területtömbjéből, Hercegovinából, Boszniából, Észak-Szerbiából és a Dráva-Száva közéről származott; elsősorban bosnyák, másodsorban szerb (egy részük vlah), elhagyott – a martalócok esetében megtartott – vallását tekintve ortodox volt. A bosnyákok közel évszázada tartó, tömeges áttérésének, de a szerbek körében is terjedő valláscserének köszönhetően az újoncok nagyobb része már muszlim családban született, kisebb része maga iszlamizált; nagyjából a fele váras vagy városias helyről, másik fele faluról eredt. 1558-ban a budai vilájet váraiban regisztrált 819 újonc között 27 magyar akadt (kettő keresztény maradt, 25 áttért). A Balkánról származó újoncok katonáskodását a pálya tagadhatatlan vonzereje motiválta, valamint az, hogy a leggyakrabban két fiúgyermeket nevelő családokból az egyik fiú, többnyire a kisebb világgá ment. A nyugati kereszténységből áttértek, így a magyarok között is sok volt az árva és a rab, akiknek a katonáskodás hozta meg az önállósodást, a felszabadulást; családjuk általában keresztény maradt.

8. A Balkán-félszigeten az oszmánok kis-ázsiai és helyi eredetű szabados katonaparaszti szervezetek tömegét állították a hadsereg és a hódítások szolgálatába. E szervezetek közül a müszellemeké, a paraszt-martalócoké és a vlahoké a budai vilájetbe is eljutott. Legkorábban a kisegítő, de tényleges katonáskodásra szánt müszellemek szervezetét hívták életre az ekkor még színmagyar népességű Baranyában azonnal az első összeírások elkészültekor, az 1540-es évek közepén. A rendszer a tőle idegen talajon nem élt sokáig, néhány év alatt zsugorodni kezdett, két évtized után pedig nyoma sem maradt. Meggyökeresedett viszont saját talaján, a tartománynak azokon a déli vidékein, amelyeket balkáni népesség árasztott el. Az 1560-as évektől müszellem, martalóc és vlah jogállású katonaparaszti szervezetek éltek a Duna-Tisza közének teljesen elbalkániasodott, déli sávjában, majd 1580 után Somogyban, később Tolnában és a Duna mentén is, ahova folyamatosan áramlottak a vlah jogállású jövevények. A század végére a szervezetek eltűnni látszanak (a Balkánon is meggyengültek, vezetőikből falusi elöljárók lettek), a balkáni népesség azonban megmaradt, sőt növekedett. Utánpótlással szolgált mindennemű katonáskodáshoz: ha a helyzet úgy kívánta, a hadvezetés a rácokat és a vlahokat katonaként használta, ha nem volt szüksége rájuk, meghagyta őket parasztnak. Sokezressé nőtt tömegük minden szolgálatra, irregulárisra és regulárisra, szabados parasztira és fizetettre egyaránt használható és kapható volt.

A disszertáció második, terjedelmesebb része az adattár. Az a 72 vár került bele, amelyről az 1570-es évek elejéig zsoldlista vagy zsoldelszámolás maradt fenn (így kimaradt belőle pl. az 1570 előtt török kézre került és később nagy fontosságra jutott Segesd, amelynek őrségéről az első évekből nincs forrás). A várak abban a szandzsákban szerepelnek, amelyben feküdtek; a szandzsákon belüli soruk – élen a székhellyel – elfoglalásuk vagy megépítésük időrendjét követi. Azok a palánkok, amelyeket a törökök építettek és "kereszteltek el", török nevükön szerepelnek (pl. Korkmaz), a hely magyar nevére (Adony) a tartalomjegyzék, illetve a majdani helynévmutató utal.

Az aktuális zsoldlista adatait minden várnál és minden évben azonos szempontokat követve foglalom össze. Megjelölöm a forrás fontosabb ismérveit; megadom a listán szereplő, illetve a ténylegesen jelenlévő katonák, valamint az esetleg külső szolgálaton járók, szabadságoltak stb. számát, és mindig figyelmeztetek arra, ha a létszámban vallási alkalmazottak is megbújnak. Ezután röviden összefoglalom az előző forrás éve óta beállt változásokat, majd megnézem, hogy a vizsgált lista évében milyen méretű a katonák mozgása, és ezt mi váltotta ki. Ha vannak ilyenek, megadom a védők pénzügyi vállalkozásaira, származási helyére, családi állapotára stb. vonatkozó számokat is. A balkániak részesedését akkor is kiszámítom, ha erre csak a nevekből lehet következtetni; ilyen esetekben a kideríthető arány jóval alacsonyabb a valóságosnál, de erre is érdemes figyelni. Az egész őrség ilyen összefoglalását a csapatnemek egyenkénti leírása követi. Mindegyiknél feltüntetem a tagolást, a főtisztek nevét, a katonák mozgását, a balkániak részesedését és a napi zsoldokat.

A kincstári elszámolások – mivel nem tartalmaznak névsorokat és bejegyzéseket – csak annak felmérését engedik meg, hogy az előző forrás óta eltelt években esett-e változás az őrség felépítésében és nagyságában. Az elszámolások létszámadatait táblázatokban összesítem.

Állóképet adnak a zsold-tímáros várvédőknek a tímár defterekben fellelhető névsorai is, amelyekre nem vezették rá a változásokat. Ezekből a következő adatok közölhetők: a csapatnem szerkezete, a főtisztek neve, a biztos balkáni eredetű katonák aránya, az egy évre rendelt jövedelmek összege.

Nagyon fontosnak tartom mindig figyelmeztetni a használót arra, ha a forrás csonka, vagy teljes ugyan, de a vár védőinek csak egy részét tartalmazza.

Az a célom, hogy az őrségek szerkezetében, a katonák létszámában és mozgásában beállt változásokat követve minden vár katonaságának összeálljon a története (emiatt van az, hogy az anyagot nem zsoldlistánként, hanem váranként csoportosítom). Korábbi tanulmányokban már feldolgoztam néhány hely teljes anyagát. Ezeket is elvághattam volna 1570-ben, de mutatónak meghagytam őket: ilyennek tervezem a teljes adattárat, az egyes őrségek történetét. A szerencse úgy hozta, hogy ezek a várak egy-egy típust képviselnek, ezért éppen alkalmasak mutatványanyagnak. Szigetvár az osztrák tartományokra néző, kiemelten fontos határszakasz kiemelten fontos vára, amely azonban fekvésénél fogva a második vonalba került, katonasága a tőle nyugatabbra álló várak, majd 1600 után Kanizsa védelmében folyamatosan csökkenthető volt. Mohács és Bátaszék a Dunát és a mellette futó hadiutat őrző palánkok jellegzetes képviselője. A kevés védelmi körzet egyike, a szolnoki szandzsák három vára, Szolnok, Szentmiklós és Csongrád a Buda körüli védőgyűrű legkeletibb pontját vigyázta, egyben folyót is védett; tette mindezt úgy, hogy a vazallus Erdélyre nézett, és a Dunánál kevésbé veszélyeztetett Tiszát védte, ezért őrségeik felépítésében és fenntartásában Buda megengedhetett magának némi eltérést a szabályostól. Együttesük a katonák ide-oda rakosgatásának, az állománnyal való kényszerű, néha nyomorúságos gazdálkodásnak is jó példája. Szigetvár, Mohács, Bátaszék, Szolnok, Szentmiklós és Csongrád teljes adattára bekerült a disszertációba.

IV. A DISSZERTÁCIÓ TÉMAKÖRÉBŐL KÉSZÜLT PUBLIKÁCIÓK

A várak és katonaságuk szerepe a törökök magyarországi berendezkedésében. In: Magyarországi végvárak a XVI-XVII. században. Szerk. Bodó Sándor és Szabó Jolán. Eger 1983 (Studia Agriensia 3), 71-86.

The Ottoman Military Force in Hungary. In: Hungarian-Ottoman Military and Diplomatic Relations in the Age of Süleyman the Magnificent. Ed. Géza Dávid and Pál Fodor. Budapest 1994, 131-148.

Török berendezkedés Magyarországon. Budapest 1995 (História Könyvtár, Monográfiák 7), 81-117.

Török katonaság a magyarországi hódoltságban. Keletkutatás 1995. tavasz, 45-59.

Török katonaság a Jászságban. Jászsági Évkönyv 1995, 24-40.

A déli végek 1541 tavaszáig, Török hadjáratok Magyarországon (1526-1547), Török hadjáratok Magyarországon (1547-1574), Magyar és török várak az 1570-es években c. térképek. In: Magyarország története térképeken elbeszélve. 1. Virágkor és pusztulás. A kezdetektől 1606-ig. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest [1995], 53., 55.

Esztergom török őrsége a XVI-XVII. században. Limes 1996:1-2, 51-62.

Számítások a hódoltsági török várak haderejéről. In: Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században. Szerk. Petercsák Tivadar. Eger 1997 (Studia Agriensia 17), 107-121.

Veszprém török őrségei. In: Veszprém a török korban. Szerk. Tóth G. Péter. Veszprém 1998, 30-41.

Etnikum, vallás, iszlamizáció. A budai vilájet várkatonaságának eredete és utánpótlása. Történelmi Szemle 40(1998):3-4, 229-259.

Pécs török katonasága. In: Pécs a törökkorban. Szerk. Szakály Ferenc. Pécs 1999 (Tanumányok Pécs történetéből 7), 89-105.

Pécs török katonái. Pécsi Szemle 1999. tél, 12-19.

The Ottoman Network of Fortresses in Hungary. In: Ottomans, Hungarians, and Habsburgs in Central Europe. The Military Confines in the Era of Ottoman Conquest. Ed. Géza Dávid and Pál Fodor. Leiden-Boston-Köln 2000, 163-193.

Török hadak a magyarországi hadszíntéren. In: Nagy képes millenniumi hadtörténet. Ezer év a hadak útján. Szerk. Rácz Árpád. Budapest 2000, 115-119.

Az oszmán hatalom berendezkedése és működése. In: Pest megye monográfiája I/2. Főszerk. Kosáry Domokos, szerk. Zsoldos Attila. Budapest 2001, 257-270., 304-315.

Magyar és balkáni katonaparasztok a budai vilájet déli szandzsákjaiban. Századok 135(2001):6, 1255-1311.

Magyar katonaparasztok a török Baranyában. In: Tanulmánykötet Heckenast Gusztáv emlékére. Szerk. Bessenyei József. Miskolc 2001, 36-46.

Török várak Magyarországon. A Történelemtanárok Egyletének honlapja (http.www.tte.hu.), fél ív.

Balkáni katonák és katonaparasztok a budai vilájetben. In: A hódoltság régészeti kutatása. Szerk. Gerelyes Ibolya és Kovács Gyöngyi. Budapest 2002 (Opuscula Hungarica 3), 21-35.

Bulgáriai katonák a magyarországi török várakban. In: Bolgárok és magyarok – 1000 év együtt / Bölgari i ungari – 1000 godini zaedno. Budapest 2002, 232-236.

Törökök és balkániak a hódoltságban, illetve Türkler ve Balkanlilar işgal zamaninda. In: Félhold és kereszt / Hilal ve haç. Budapest 2002, 31-36, 146-148.

Az 1552. évi török hadjárat. Honismeret 2002:5, 3-6.

Török várak és városok Magyarországon a 16-17. században, illetve Macaristan'da 16-17. yüzyilda Osmanli Kaleleri ve Kentleri. Török Füzetek 2002:1, 6-9.

Megjelenés alatt

A szolnoki szandzsák várai: Szolnok, Szentmiklós és Csongrád. Tisicum 2002-2003.

Szigetvár török végvár. In: Szigetvár története.

Mohács török vára. In: Szita László Emlékkönyv.

A 'Balkáni katonák és katonaparasztok a budai vilájetben' c. tanulmány angol nyelvű változata a régészek angol kötetében.