HORVÁTH RICHÁRD

Várak és politika a középkori Veszprém megyében

PhD értekezés tézisei

Debrecen, 2002

I.

Napjainkban már nem számít újnak a megállapítás: a hazai történeti várkutatás korunkra jelentős szakmai tartozásokat halmozott fel. Ennek legfőbb jelei a mindezidáig elmaradt egyedi vagy regionális, főleg írott forrásokon alapuló, összefüggő vár-, birtok-, és politikatörténeti kutatások elmaradásában ragadhatóak meg. Természetesen bizonyos előmunkálatok létét feltétlenül meg kell említenünk. A régészettudomány az elmúlt harmad évszázadban példaértékű önszerveződést követően sorra produkálja a várkutatások terén a friss eredményeket. Ezzel szemben a história klasszikus művelői közül – különös tekintettel a középkortudományra – mindössze egy-két személy (pl. Engel Pál megkerülhetetlen arcontológiája, Kubinyi András végvárrendszer-kutatásai) folytatott szélesebb körű forrásfeltárást erősségeinkkel összefüggésben.

Jelen értekezés e hiányok csökkentésére vállalkozott. Témaválasztásában a szerző vár- és politikatörténeti érdeklődésén túlmenően a közelmúltban megkezdődött, Veszprém megye történetét feltárni igyekvő kutatások aktualitása is szerepet játszott. Ennek megfelelően céljaként Veszprém vár és város kivételével a történeti Veszprém megye összes, az írott forrásokból ismert várának birtoklástörténetének föltárását és az ennek felvázolásához feltétlenül szükséges politikatörténeti háttér bemutatását tűzte ki. E két szempont együttes tárgyalását különösen az indokolja, hogy tökéletes különválasztásuk és külön tárgyalásuk a kor sajátosságai folytán amúgy sem oldható meg: a középkorban a vár és annak birtoklása a mindennapi politika alapvető eleme volt, ekként vár-birtoklástörténet a politikatörténet művelése nélkül jószerével elképzelhetetlen.

A középkori Veszprém vármegyéből okleveles forrásainkból 14 várat ismerünk: Bátorkő, Csesznek, Devecser, Döbrente, Enying, Essegvár, Hölgykő, Öskü, Palota, Pápa, Somló, Ugod, Vázsony, Zádor. Történetük feltárásához birtokosaik számunkra szerencsés módon alakult csoportjai is segítségünkre voltak. A fentebb említett 14 váruradalomból nyolc (Bátorkő, Csesznek, Essegvár, Öskü, Palota, Pápa, Somló, Ugod) részben vagy egészben ugyanis két, az országos politikában meghatározó szerepet betöltő család kezén tűnik föl kútfőinkben, illetőleg szerveződik azonos sorsú birtoktömbbé. E két család: az Újlaki és a Garai, illetőleg később az őket a várak birtokában részben követő Szapolyai volt. A fennmaradó hat várból négy (Zádor, Enying, Hölgykő, Devecser) csekély szerepet játszott a megye és a fenti családok históriájában, míg a fennmaradó két erősség (Vázsony és Döbrente) voltaképpen korszakunk vége felé épült, s csak időlegesen jutott komolyabb szerephez. Mindezek fényében szinte kínálkozott a lehetőség, hogy e várak történetét alapvetően két birtoktömb köré (Újlaki és Garai-Szapolyai) csoportosítottan tárjuk föl és mutassuk be. Lényegében tehát az értekezés szerkezete az egykor volt birtokstruktúrához próbál igazodni, ami a várak történetében többször szerepet játszott események és személyek – az olvasást nehézkessé tévő – ismétlésétől is megkímélte a szerzőt s az olvasót egyaránt.

II.

Az értekezés első harmada az ún. Újlaki birtoktömb várait (Bátorkő-Öskü-Essegvár-Palota) tárgyalja. A rendelkezésre álló nyomtatott és kéziratos forrásanyagra támaszkodva – ahol az feltárható volt – külön-külön ismerteti az egyes erősségek építésének körülményeit és Árpád-kori birtoklásuk adatait. E szakasz kétségtelenül legfontosabb, s legtöbb újdonságot tartalmazó eleme Essegvár és az onnan nevezett család történetének bemutatása Újlaki Miklós essegvári birtokszerzésének első ismert időpontjáig (1462-ig). Az Essegváriak története azonban korántsem csak a vár szempontjából tarthat számot érdeklődésre. A XV. század elejétől ugyanis Zsigmond király rendelkezéséből fakadóan a Rozgonyiak is birtokosok lettek a várban, ennélfogva az Essegvári-Újlaki-Rozgonyi családok várbéli együttes jelenlétének, illetőleg az 1440-1458 közötti időszak zavaros politikai-hatalmi és birtokviszonyainak részleges rendezése e fejezetben kapott helyet. E kérdések vizsgálatakor azonban természetesen nem lehetett megmaradni a megyehatárok által kijelölt, e témakör tárgyalásához szükséges kereteken belül. Eszerint az 1444-1445 táján a Rozgonyiakkal házassági kapcsolatot kiépítő Újlaki Miklós rokoni kapcsolatait felhasználva több Rozgonyi-várban is föltűnik, s ekkor nyert birtokrészt Essegvárban is. Ezenfölül a helyzetet bonyolította a Rozgonyi család három ágának a jelek szerint eltérő politikai állásfoglalása az I. Ulászló király és Erzsébet királyné közötti polgárháborúban. E zűrzavaros helyzet részleges tisztázásához tehát elengedhetetlenül fontos volt az 1440-1458 közötti időszak legalább néhány fontosabb politikai eseményének érintőleges tárgyalása, amelyek jobb érthetőségét kronológiai, archontológiai és leszármazási táblák is segítik.

A dolgozat a továbbiakban részletesen bemutatja a Kont-Újlaki család birtokszerzéseit a fenti várakban, s azok sorsát Újlaki Miklós és fia, Lőrinc herceg kezén. Tisztázza a XV. század közepén Újlaki hatalmi támaszpontjának számító Palota építésének pontos idejét (az épület 1444-re készülhetett el), viszonylag pontos adatokkal szolgál a szakirodalomban eleddig alig ismert ösküi vadászkastéllyal és annak használatával összefüggésben. A későközépkorral foglalkozó politikatörténeti munkák szinte mindegyikéből hiányzó, jószerivel csupán Kubinyi András legfrisseb kortörténeti összefoglalójának kronológiai adattárában fellelhető, 1494-1495 fordulóján a király által Újlaki Lőrinc ellen vezetett hadjárat egynémely részletével, s annak a herceg Veszprém megyei birtokaira gyakorolt hatásával is megismerkedhet az olvasó. Hasonlóképpen érinti a dolgozat Miksa császár 1490-91. évi hadjáratát, s Palota e hadműveletek során betöltött, az oklevelek tükrében kirajzolódó "ideiglenes főhadiszállás" szerepét. A fejezetet Újlaki Lőrinc 1524-es halálát követően a Palotán berendezkedő Podmaniczkyak birtokba kerülésének bemutatása zárja. E szakasz azzal nem titkolt céllal készült, hogy némi módszertani érdekességként felhívja a figyelmet arra a fontos tényre, hogy Mohács utáni forrásokból nagy számú esetben módunkban áll következtetéseket levonni többek közt későközépkori birtokszerkezeti és politikai viszonyokra, mivel e források alkalmazása a későközépkor kutatásában mindezidáig – egy-egy elszigetelt esettől eltekintve – jószerével ismeretlen megoldás. Az 1526-os korszakhatáron való áthaladás hasonló metodikai és kutatási célzattal másutt is tetten érhető az értekezésben.

III.

A második nagy fejezet a Garai család Veszprém megyei birtoktömbjének kialakulását vette górcső alá. Az előző fejezethez hasonlóan ehelyütt is az Árpád- és kora Anjou-kori előzmények bemutatásával találkozhatunk. Ezután Garai I. és II. Miklós nádorok egymást követő megyebéli birtokszerzéseit tárgyalja időrendben. A Zsigmond-kor virágzását és viszonylagos nyugalmát e birtoktömb esetében is az 1440-től kezdődő polgárháború eseményei követik. Ekkor ismét a Rozgonyi család lesz az, amelyik ráteszi a kezét Garai itteni javainak egy részére (Somlót szállják meg 1442 táján), így e család további tevékenységének vizsgálatára kellett sort keríteni. Ennek eredményeképpen egyfelől képet alkothatunk Garai László hatalmának visszaszorulásáról, fogságáról az 1440-es években, másfelől pedig – ha nem is teljes egészében, de – részleteiben kirajzolódik előttünk a kor egyik legfontosabb politikai szereplőinek: a Rozgonyiaknak összetett politikai szerepvállalása. Világossá válik az egyes ágak hovatartozása: a János-fiak egyértelmű Habsburg szimpátiája, s családjuk másik ágának rovására folytatott küzdelmük azok birtokaiért.

Mátyás trónra kerültével új politikai helyzet alakult ki, amelynek egyes, a dolgozatban tárgyalt részei túlmutatnak Veszprém megye határain. Ekkoriban ugyanis a Garai családnak egészen új helyzethez kellett alkalmazkodnia. Igaz ez részben a családnak kijutott korábbi Habsburg-hű tevékenységéből fakadó – és az ekkor még élő László nádornak –látványos mellőzés tekintetében, de igaz a felemelkedő új elit rovásukra megnyilvánuló hatalmi törekvéseire is. László nádort hamar az új király ellen szövetkező Újlaki és Szilágy oldalán láthatjuk viszont, ami – köztudomásúan – teljes sikertelenséggel járt a Mátyás ellen szervezkedők szemszögéből, az eközben meghalt Garai nádor családjának pedig a majdnem teljes „politikai feledést” juttatta osztályrészül. Az új elit hatalmi törekvéseit pedig Veszprém megyében – de az ország politikai életében is– az 1460-as években feltűnő Szapolyai család képviselte. Ismert volt a korábbi kutatásokból – elsősorban Kubinyi Andráséból –, hogy a Szapolyaiak a megye, ezáltal a Dunántúl történetében az évtized végén tűntek föl, egykori Garai birtokokban. Ennek mindezidáig a Garai család 1481-es kihalása kiváló magyarázatul szolgált: a Szapolyaiak az arisztokrata család javainak egy részét vette át a király kedvezéséből. A jelen dolgozat azonban igyekszik bemutatni, hogy ezt mintegy nyolc-tíz évvel megelőzően már aktív kapcsolatban állott a két família. Az utolsó Garai, Jób feltehetően a frissiben felemelkedett, s a királlyal köztudomásúan remek kapcsolatban álló Szapolyai-testvéreken keresztül próbálkozott az udvari körökbe visszakerülni, s a jelek szerint ennek eléréséhez birtokainak – jelen tudomásunk szerint épp Veszprém megyei birtokainak – a Szapolyaiaknak való átadásától, elzálogosításától sem riadt vissza. E folyamat sajnos csak közvetett, ugyanakkor mindezidáig kevéssé föltárt elemeit az értekezés részletesen tárgyalja. Ekként az 1460-as évek második felére a Szapolyai család legalább két váruradalommal (Pápa és Ugod) rendelkezett a megyében, az ezzel együtt járó egyre terebélyesedő familiárisi hálózatról már nem is szólva. Kapcsolatuk erősségét tovább bizonyítandó előttünk áll a tény: Garai Jób halálát követően a összes egykor volt Veszprém megyei Garai-jószág a Szapolyaiak (előzményként 1472-1494 között Somló Kinizsi Pál kezében volt) kezébe kerül vagy közvetítésük által nyert új birtokost. A fejezetet a Szapolyai kézen lévő uradalmak későközépkori históriájának összefoglalása, s Pápa vár 1526 utáni izgalmas Thurzó-Enyingi Török birtokosváltásának bemutatása zárja le.

IV.

Az értekezés utolsó része az ún. „Egyéb birtokosok várai” címet viseli. E címválasztás egyrészt igyekszik kifejezésre juttatni az előző két tömbben tárgyalt várak és uraik megyebéli szerepének fontosságát, másfelől az itt bemutatott erősségekből lényegében kettő: Vázsony és Döbrönte játszott bárminemű történelmi, politikai szerepet a középkor századaiban. Devecser, Enying és Hölgykő esetében a várak rövid történetének ismert, s néhány eddig ismeretlen adatának foglalata olvasható. Döbrönte esetében némileg már más a helyzet. Itt a vár építtetőjétől: Himfi Benedektől Döbrentei Tamás püspök birtokperein át egészen az utolsó Döbenteiig: Imréig kísérhetjük nyomon a család és az erősség históriáját. Benedek bán várépítésétől követhetjük nyomon a családot, amíg végül az utolsó sarj, Imre Szapolyai István nádor famíliájában fejezi be karrierjét, s jószágait fiúsított leánya kezével a másik jelentős megyebéli Szapolyai familiáris: Essegvári Ferenc veszi át.

Vázsony történetének bemutatása sem mentes új elemektől. Fontos leszögeznünk: az egyik legismertebb magyarországi vár tudományos igénnyel megírt középkori története mindezidáig nem készült el. De nem csupán erről kell megemlékeznünk. A vonatkozó szakasz bevezető részében tisztázódik a szakirodalomban (Éri I., Zsiray L.) is félrevezetően tárgyalt Vezsenyi és Vázsonyi családok kapcsolata: az értekezésben szereplő adatok fényében bizonyíthatónak látszik, hogy e két család közt semmiféle rokoni-vérségi összefüggés nem mutatható ki. A továbbiak: Kinizsi, majd özvegye: Magyar Balázs leánya, Benigna további két férjének birtoklását már eddig is ismerte a kutatás, de sikerült fellelni az 1472-vel kihaltnak vélt Vezsenyi család egy – vélhetőleg leányági – túlélő ágát, akik az 1490-es évek közepén, Kinizsi halálát követően pert indítottak a vár visszaszerzése céljából, illetőleg egy alkalommal az esetleges új birtokosok körében találkozhatunk a megye szinte minden egyes váránál feltűnő Szapolyaiakkal is. Az értekezés Benignának és férjeinek a vár megtartása érdekében folytatott küzdelmeit is részletesen tárgyalja. Ennek eredménye a következőkben foglalható össze: Benignának sikerült – nem csekély mennyiségű másutt fekvő (egykori Tisza-menti Vezsenyi-tulajdon) birtokot feláldozva – megtartania Vázsonyt, azonban harmadik férje: Kereki Gergely 1520 körüli meggyilkolásával királyi ítéletből fakadóan Benigna elveszített a várat. E lehetőséget Benigna második férjének rokonai, a Kamicsáci család használta fel, hogy a várhoz fűződő jogigényüket érvényesítsék. Ezt végezetül Bodó Ferenc, Csoron András és Enyingi Török Bálint a várat is érintő harcait követően, s a Mohács után kialakuló polgárháború csitulását követően sikerült is elérniük.

V.

Az értekezést tartalmából és szerkezetéből fakadóan néhány függelék egészíti ki, s próbálja a további kutatások számára használhatóbbá tenni:

1. Mivel az egyes várak históriájának feltárása közben szükségszerűen számos alig vagy egyáltalán nem ismert politika- és társadalomtörténeti kérdést kellett érinteni, az ezek feltárása közben összegyűlt megfigyeléseket, kérdéseket az Utószó módszertani jellegű sorai tartalmazzák.

2. Az értekezés birtoktömbökre tagolt szerkezeténél fogva egy-egy vár története csak részletekben, korszakolva, sokszor egymástól több tucat oldal eltéréssel követhető nyomon. E nehézség kiküszöbölése céljából, s a dolgozatnak a várak történetét érintő új eredményeit összefoglalandó az értekezés végén betűrendbe szedve megtalálható mindegyik tárgyalt vár történetének erősen rövidített (néhány soros), jegyzetek nélküli, lexikon-szócikk formájú foglalata.

3. Minthogy a dolgozatban várakról és azok birtokosairól esett szó elengedhetetlen volt egy várnagyi-alvárnagyi-udvarbírói archontológiának az értekezéshez kapcsolása. Ezen archontológia Engel Pál már említett, 1996-ban megjelent, s az 1301-1458 közötti időszakot felölelő adattárát tekintette mintának. Évköre a kezdetektől 1539-ig terjed, tehát az Engel Pál által kiadott adatsorokat is tartalmazza, néhol kisebb kiegészítésekkel. A fenti archontológiához képest azonban újításnak számít, hogy minden várnál szerepel az abból a várból ismert összes keltezés adata is. Így egyfelől – ha több ehhez hasonló adattárral rendelkezünk majd –az egyazon birtokos kezében lévő várak közötti preferenciákat áll majd módunkban kimutatni. Másfelől pedig ezek az adatsorok arisztokratáink itineráriumának is törzsét képezik, s az itineráriumok a politikatörténeti kutatások egyik gerincét alkotják, reményeink szerint az értekezés ezen része a későközépkori magyar politikatörténet kutatásához is adalékokkal szolgálhat.

4. Az dolgozat zömében kéziratos levéltári forrásokon alapszik. E források teljes körű nyomtatott közzététele, bármily indokolt is lenne, jelen műben megoldhatatlan volt. Egynémelyik közülük azonban oly fontosságú vagy szokatlan információt hordoz, ami miatt a függelékben egy kisebb oklevélközlés kapott helyet. E forrásközlés érdekességét jelenti továbbá az a tény is, hogy benne Magyarországon a középkortörténeti kutatások alapját képező ún. DL-DF gyűjteményben el nem érhető, Bécsben őrzött ún. Erdődy-galgóci levéltár néhány oklevelének szövege is megtalálható.

5. A függelékek sorát II. Ulászló király itineráriumának eddig publikálatlan 1494 végi–1495 eleji részlete zárja. Közlésének célja az ekkor lezajlott Újlaki Lőrinc elleni hadjárat körülményeinek és az uralkodó abban játszott szerepének pontosabb megvilágítása volt.

Az értekezés szerzőjének Veszprém megyével és középkori várainkkal kapcsolatos publikációi:

Veszprém megye tisztségviselői a későközépkorban (1458-1526). Fons 7. (2000) 249-266.

Egy kevéssé ismert püspöki vár: Várkesző 1592-ben. Levéltári Szemle 51. (2001) 51-59.

Adalékok a Szapolyaiak északkelet-magyarországi felemelkedéséhez. Analecta Mediaevalia I. (A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Medievisztika Tanszékének kiadványsorozata) Tanulmányok a középkorról. Szerk.: Neumann Tibor. [H.n.], 2001. 99-112.

Romantikus história vagy tudományos várkutatás? Szatlóczki Gábor: A rezi vár históriája. (A rezi váruradalom története) [könyvismertetés] Fons 8. (2001) 413-422.