Horváth Sándor

A városi lakosság életformája az ötvenes években

A mindennapok története Sztálinvárosban

PhD értekezés tézisei

Eötvös Lóránd Tudományegyetem
Budapest, 2002

I. KUTATÁSI FELADATOK, ELŐZMÉNYEK

A szocialista városokról kialakult elképzelések alapvetően befolyásolták a második világháborút követő iparosodásról és urbanizációról kialakult képzeteket. Sztálinváros a szocialista városok tipikus példájaként jelent meg, nemcsak a kortársak elbeszéléseiben, hanem az ötvenes évek historiográfiájában is, egyszersmind az állami beavatkozás nyomán létrejött város szimbólumává is vált Magyarországon. Habár a város számos dologban nem felelt meg az „ideális szocialista várossal” szemben támasztott elvárásoknak, térbeli és építészeti szerkezete, akárcsak társadalmának változása a központi tervgazdaság és állami paternalizmus lenyomataként is értelmezhető.

Sokak által elfogadott tétel, hogy a második világháború után Magyarországon az egyik legtömegesebb társadalmi tapasztalat lett a felgyorsult iparosodás és urbanizáció mindennapokra gyakorolt hatásának észlelése. Ennek ellenére a korszak amúgy is hézagos társadalomtörténetén belül az emberek mindennapjaiban lezajlott változások története az egyik legfeltáratlanabb területnek tűnik. A korszakról megjelenő – többségükben politikatörténeti – feldolgozások a társadalmat többnyire homogén, arcnélküli tömegként ábrázolják, vagy megelégszenek a korabeli statisztikák által generált „osztálykategóriákkal”. Az ötvenes évekkel foglalkozó történeti munkák társadalomképére jellemző, hogy a történészek többnyire elfogadták azt a tételt, hogy a totalitárius kormányzatok intézkedései áthatották a társadalmi berendezkedés teljes vetületét, ezért elsősorban a politikai történéseket kell feltárni. Ez pedig mindenekelőtt a külpolitikai összefüggések, az állampárt vezető szerveinek és a politikusok tevékenységének története. Ennek függvényében, kimondva vagy kimondatlanul sokan magukévá tették azt a társadalomról szóló korabeli beszédmódot is, amelynek megfelelően a társadalmat a „munkás-paraszt-értelmiség” háromosztatú vetületeként ábrázolták, még akkor is, ha tudták, hogy sem a „parasztság”, sem a „munkásság”, sem az „értelmiség” nem létezett abban a formában, amilyennek a korabeli iratok azt láttatták. Sőt, kérdéses, hogy ez az egynemű felosztás egyáltalán alkalmas-e arra, hogy kizárólagos használatával a mélyreható társadalomi folyamatok érthetőbbek legyenek

Sztálinváros a politikatörténeti írásokban a társadalmi élet minden vetületét átható totalitárius állam intézkedéseinek példájaként jelent meg. Kivételt képez néhány újabb, társadalomtörténeti ihletettséggel is bíró elemzés, amely a várost az országos településpolitika, munkáspolitika, illetve a makrotársadalmi folyamatok elemzése során érinti. Mindezek ellenére – a helytörténeti és üzemtörténeti írásokat leszámítva – a városi szint alatt keletkezett (helyi, üzemi) források társadalomtörténeti szempontból ez idáig nem kerültek az érdeklődés középpontjába. Ennek egyik oka, hogy makrotörténeti megközelítésben a közigazgatás alacsonyabb fokán keletkezett források jelentős része értelmezhetetlen, illetve nem összehasonlítható más városok hasonló forrásaival, éppen ezek sajátos volta miatt. A korszak társadalomtörténetét kutatók, annak ellenére, hogy úgy tűnik, él bennük az igény a mikrotörténeti megközelítésre, alig-alig fordultak olyan forráscsoportok felé, amelyek lehetővé tennék a nézőpontváltást. Ez talán annak is köszönhető, hogy még a nézőpontváltást szorgalmazók megközelítéseiben is a társadalmi csoportok megkülönböztetése jóval erősebben kötődött a makrotársadalmi kategóriákhoz, mint a mikrotörténeti megközelítéshez.

Az ötvenes években lezajlott társadalmi folyamatok számos elemét nem lehet megérteni az országos statisztikákból vagy az állampárt legfelsőbb szerveinél keletkezett iratokból. Sztálinváros ötvenes évekbeli története – éppen a nagyfokú állami kontroll miatt – sűrítve magában foglal számos olyan, a társadalom történetét jellemző folyamatot, amely meghatározó volt a második világháború után. Ezek többek közt: az urbanizáció, a nagyipari munkássá válás, a nagyarányú intragenerációs társadalmi mobilitás, a migráció, a falusi és városi életforma találkozása („gyökértelenség” vagy „életforma-transzformálás” kérdése), a központi lakáselosztási rendszer és az erre épülő lakásosztályok kialakulása, a családok életében bekövetkezett változások (családi szerepek átalakulása, abortusz és válás tömegessé válása), az állami szociálpolitika kiterjesztése, a nők ipari munkavállalása és a városi szegénység.

Sztálinváros története értelmezhető egy olyan „vegytiszta” település történeteként is, ahol az ötvenes éveket megelőző időszak társadalmának egy része találkozott azokkal az új – javarészt állam által teremtett – körülményekkel, amelyek formálták, változtatták és meghatározták a következő évtizedek társadalmi folyamatait. Természetesen különbséget kell tenni az ötvenes, hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas évek társadalmi folyamatai között, ugyanakkor úgy vélem, hogy azok a társadalmi keretek és konfliktusok, amelyek Sztálinváros társadalmát az ötvenes években jellemezték, magukba foglalják az ötvenes éveket követő évtizedek több fontos társadalmi problémakörét is. Célom, hogy a társadalmat „alulnézetből” vizsgálva olyan kérdéseket és téziseket alkossak Sztálinváros mindennapjainak története alapján, amelyek érthetőbbé teszik a magyar társadalom második világháborút követő történetének ezidáig csak makroszempontból elemzett folyamatait.

II. VIZSGÁLATI MÓDSZEREK, FORRÁSOK

A kutatási módszerek és témák megválasztásában két nagyobb irányzat és azok egyre gyakrabban felbukkanó hazai adaptációi inspiráltak: egyrészt az angolszász „történeti antropológia”, illetve „városantropológia”, másrészt a német társadalomtudományos történetírással (historische Sozialwissenschaft) szemben fellépő Alltagsgeschichte („mindennapok története”) - irányzat. Az ezekbe az irányzatokba sorolható munkák számomra használható megközelítéseire és téziseire az egyes fejezetekben térek ki részletesen, illetve a Sztálinváros mindennapjainak története kapcsán felmerülő kérdéseket és téziseket igyekszem kötni ezen irányzatok problémafelvetéseihez, megelőlegezve ezzel egy a reményeim szerint nem is olyan távoli jövőben történő nemzetközi összehasonlító elemzést, amely a „szocialista városok” mindennapjaival foglalkozik.

A történeti antropológia és városantropológia közötti talán egyik legerősebb kapcsolódást éppen a különböző forrástípusok rendezésének módszertani és elméleti háttere, valamint az ábrázolás módja és műfaja teremti. A történész azonban soha sem lehet a „résztvevő megfigyelő” helyzetében, mivel elsősorban a múltra és annak konstrukciójára figyel. Tovább nehezíti a történész helyzetét, hogy ami a múltból megmarad, azt kisebb-nagyobb mértékben egy adott kor uralmi rendszere generálta. Mégis számos antropológiából vett téma, módszer és modell alkalmazásával a múlt bizonyos vetületei jóval érthetőbben ábrázolhatók.

A helyi, városi szinten keletkezett források egy részét ugyanúgy áthatotta a pártállami ideológia, mint a minisztériumokban vagy a párt vezető szerveiben keletkezett dokumentumokat. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a helyi közigazgatás – éppen adminisztratív szerepköréből következően – nagyon sok esetben a tagjai által „valósnak” vélt problémákkal foglalkozott és minél alacsonyabb szinten keletkezett iratokat vizsgálunk, annál kevesebb nyomát találjuk a sematikus ideológiai vagy tervgazdasági politikát éltető kijelentéseknek. Munkámban elsősorban a helyi szinten (Városi Tanács és osztályai, Vasmű, Párt, Szakszervezet, Városi és Megyei Bíróság, Sztálinvárosi Hírlap, Városi és Megyei Rendőrfőkapitányság) keletkezett forrásokra támaszkodom. Bár a jogi szabályozás alapján könnyen mondhatnánk, hogy a tanácsok osztályainak szakmai irányítását az illetékes minisztériumok végezték, ez a gyakorlatban többnyire az irányelvek kijelölésében merült ki. Ez ugyan hozzájárult a tanácsi osztályok osztályozási elveinek kialakításához (az iratokban tükröződő társadalomképhez), mégis a tanácsi osztályokon dőltek el azok az „apró-cseprőnek” is minősíthető, egyes személyeket érintő ügyek (a lakáskiutalástól kezdve a gyámhatósági eljárásig), amelyek témáim fókuszában állnak. Ahogy sorra készültek az alapjelentésekre épülő egyre magasabb szintű összefoglaló jelentések, megyei majd országos szinten, úgy torzult el a kép és alkalmazkodott egyre jobban a hivatalos elvárásokhoz.

Az elemzés során Sztálinváros történetét 1950 és 1961 között vizsgálom, bár több olyan retrospektív forrást használok, amely 1961 után keletkezett. A város építése hivatalosan 1950 tavaszán kezdődött, 1951. november 7-én kapta Sztálin nevét, és bár 1956 őszén egy ideig a Dunapentele elnevezést használták, a hivatalos neve a városnak 1961. november 25-ig Sztálinváros volt (az már vizsgálati kérdés, hogy pl. az 1957–1958-ban a városban készült családi magánfényképek hátuljára a készítés helyeként Dunapentelét írták). Az időhatár tehát egyrészt szimbolikus, másrészt úgy vélem, hogy ez volt az az időszak a város életében, amikor a vizsgált folyamatok jelentős része elérkezett arra a pontra, hogy történetileg értelmezhetővé vált. Harmadrészt Sztálinváros kiváló vizsgálati terepnek bizonyult abból a szempontból, hogy „mintaváros” szerepköre miatt a helyi hivatalos szervek rengeteg dokumentumot állítottak elő. Azonban pont emiatt – hogy ne vesszünk a források tengerébe – szükség volt egy viszonylag szűk időhatár meghúzására, amit tudatosan nem politikatörténeti korszakhatárhoz (1956-hoz, vagy 1968-hoz) kapcsoltam, ezzel is jelezve, hogy a város társadalmának történetét kívántam érthetőbbé tenni.

III. A DISSZERTÁCIÓ SZERKEZETE

Az első három fejezetben a városról kialakult képzetek (imázs) és a városhoz kapcsolódó identitások kialakulását, valamint az ehhez szorosan hozzátartozó hatalmas mértékű migráció kérdéskörét elemzem. Az első fejezet megírására az a probléma ösztönzött, hogy Sztálinvárosról majdhogynem annyi kép és mítosz élt az emberek fejében illetve a forrásokban, ahány emberrel beszéltem, vagy ahány forráscsoportot vizsgáltam. Úgy vélem, hogy az eltérő megítéléseknek és mítoszoknak komoly hatása volt a város korabeli társadalomtörténetére, hiszen a mítoszok és sztereotípiák ugyanúgy visszahatnak megteremtőikre és befogadóikra, mint ahogy létrehozóik és közönségük hatnak rájuk. Másfelől ezeknek a mítoszoknak és képzeteknek az értelmezésén és azok funkcióinak ábrázolásán keresztül érthetőbbé, átláthatóbbá válik az a beszédmód, amely mind a mai napig áthatja és zavarossá teszi az „ötvenes évek” történetét.

Akár az első bevándorlók a sárban és a pocsolyák között, én is arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a sok mítosz és legenda közt „hol van itt a város”, és végül a képzetekben véltem megtalálni. Miként változott Sztálinváros képe a köztudatban, milyen mítoszok keletkeztek a városról és mi volt ezek funkciója? Milyen kép alakult ki Sztálinvárosról a köztudatban? A „külvilág” felé milyen képet közvetítettek a különböző csatornák? Milyen sztereotípiák éltek Magyarországon a kortársak fejében Sztálinvárosról, azok hogyan befolyásolták a város mindennapjait, a bevándorlók motivációt? Milyen kísérleteket tettek a „sztálinvárosi lokálpatriotizmus” megteremtésére, milyen hatása volt ezeknek a városról kialakult országos kép formálásában? Milyen sztereotípiák alakultak ki a sztálinvárosi bevándorlókról? Ennek a fejezetnek a megírásában többféle forráscsoport segített: a tervpályázatokban megfogalmazott utópiák, a napilapok és a propagandafüzetek, a korabeli Sztálinvárosról is szóló filmek és a róluk szóló kritikák, a hivatalos és a titkos rendőrségi jelentések, diplomatabeszámolók és „nagyhírű írók” visszaemlékezései, akárcsak a „névtelen amatőrírók” novellái és nem utolsósorban a városlakók vagy a város életébe csak egy kis időre bepillantó emberek visszaemlékezései. Ezekben a forrásokban elsősorban azt vizsgáltam, hogy milyen értelmezési keretek, mítoszok és legendák határozták meg a Sztálinvárosról szóló diskurzust.

A második fejezet témája az első fejezetben „keresett” és mítoszaiban megtalált város „részekre” bomlása, vagyis az, hogy milyen kép élt az emberek fejében az egyes városrészekről, és milyen identitások jelenítődtek meg a képzetekben is részekre szakadó városról szóló közbeszédben. A szegregáció nemcsak a foglalkozási, etnikai, életkor és nem szerinti megoszlás disszimilaritásában érhető tetten, hanem a kognitív térképeken is, amelyek a tudatban, a városi terek „megismerése” során jönnek létre. Ehhez a fogalomhoz kapcsolódik a „mentális térképek” fogalma, amelyek a városlakók térhasználatát befolyásoló „szubjektív városolvasatok”. A „mentális térképeket” közvetlenül leginkább a helyi sajtó, vagy az abban megjelenő megnyilatkozások, visszaemlékezések révén lehet vizsgálni. A fejezetben a fontosabb sztálinvárosi lakásosztályok, a városi mikroterek és a mentális térképek keletkezésének bemutatásával arra teszek kísérletet, hogy az egyes sztálinvárosi lakásosztályokba sorolható rétegek diskurzusban megjelenített helyzetét ábrázoljam. Az egyes kerületekről keletkezett képzetek bemutatásán keresztül vizsgálható az a kérdés is, hogy mennyiben tekinthető identitásképező-tényezőnek a szűkebb lakóhely.

A harmadik fejezetben annak a korabeli diskurzusnak az elemzésére teszek kísérletet, amelyben élesen szembeállították a városban a „falusi” és „városi” életformát, amivel megteremtették az alapját annak, hogy Sztálinváros lakónak életformájával kapcsolatban „gyökértelenségről” és / vagy „transzformációról” beszéljenek. A fejezet témáját igyekszem kapcsolni a városantropológiában már a kezdetektől alapkérdésként szereplő migrációkutatáshoz és annak fontosabb modelljeihez. A második világháborút követő urbanizációs és iparosítási hullám következtében a városok lakóinak „származásbeli” összetétele nagymértékben megváltozott. Egy „falura” (Dunapentele) telepített város esetében a „városiasság” kritériumait más (nagymértékben budapesti) példák hatására teremtették meg a város lakói. A falvakból érkező nagyszámú bevándorló és az urbanizált életvitelhez szokott lakosok közötti konfliktust a helyi tanácsi iratok és napilap kiemelt kérdésként kezelték. Ezen vita során jól érzékelhetővé váltak azok a „jellemzők”, amelyek a vita alakítói szerint a városiasság részét képezték. A „város” fogalmát Sztálinvárosban – persze nem egyedülálló módon – a „falu” fogalmával szemben konstruálták meg, amihez nagy segítséget nyújtott azoknak a társadalmi konfliktusoknak a felnagyítása a diskurzusban, amelyeket a „városi”-”falusi” különbségeként lehetett tálalni. A helyi sajtó, a visszaemlékezések, a korabeli levelezések, a közigazgatási és periratok beszédmódjának elemzése során arra keresem a választ, vajon mit tartottak „városinak” és mit „falusinak” az ötvenes években Sztálinvárosban. A kérdés felvetése a „városi-identitás” és a városfogalom megváltozásának vizsgálatához is hozzájárulhat.

A negyediktől a hetedik fejezetig szintén a „gyökértelenség” vagy „transzformált-életforma” kérdéséhez kapcsolódva a sztálinvárosi családok, illetve a róluk kialakult korabeli diskurzus a fő téma. A sztálinvárosi családok kapcsán a családok „szétesése”, „felbomlása” vagy „atomizálódása”, a „vadházasságok”, a „lányanyák” és az abortuszok magas száma szokott igen gyakran az emberek eszébe jutni. Nemcsak a sztereotípiák megtörése és az ötvenes évek családtörténetének érthetőbbé tétele motivált ezen fejezetek megírásában, hanem az is, hogy választ kerestem arra a kérdésre, hogy miért pont ezek a sztereotípiák alakultak ki a sztálinvárosi családokról és mi volt ezek funkciója.

1953–1954 nemcsak a bevándorlók összetételét tekintve volt fordulópont a város életében, hanem a házasságok és családalapítások szempontjából is. Ekkor emelkedett – mondhatni ugrásszerűen – a városban a házasságot kötők, a gyermekek és a gyermekszületések száma. Ekkortól érkeztek nagyobb tömegben családosan a már letelepedni szándékozók, és ekkoriban vált elfogadhatóvá egyre többek számára, hogy Sztálinvárosban ne csak dolgozzanak, hanem letelepedjenek, és családot alapítsanak. A negyedik fejezetben a párválasztási szokások változását vizsgálom. A házassági anyakönyvek elemzése révén vizsgálható az életkor, a korkülönbség, a születési hely és a foglalkozási státusz hatása a párválasztásra. Az 1953-as és az 1958-as házassági és születési anyakönyvek elemzéséből kiderül, hogy a hatalmas mobilitás ellenére, amely az ötvenes éveket és Sztálinvárost jellemezte, rendkívül „zárt” körben kötöttek az emberek házasságot (a foglalkozási státusz alapján „homogénnak” tartott házasságok aránya jóval meghaladta az országos átlagot). A házasságkötési motivációkat annak függvényében vizsgálom, hogy a „vadházasságok” aránya a korabeli hivatalos diskurzus szerint jóval magasabb volt, mint másutt.

Az ötödik fejezetben a gyermekvállalási és „gyermekelhajtási” motivációk alakulását elemzem szoros kapcsolatban az ötvenes években széleskörű vitákat kiváltó abortusz-kérdéssel. Sztálinváros a fogamzásgátlás szempontjából „falusias”, gyermekvállalási kedv szempontjából pedig inkább „városias” településnek számított, ahol ennek következtében az abortusz vált a születésszabályozás szinte kizárólagos eszközévé. Mivel ezen témáról igen korlátozott számban álltak csak rendelkezésemre források, ezért következtetéseim sok esetben megmaradnak a hipotézis szintjén, amivel az a célom, hogy elősegítsem a korabeli családpolitikával kapcsolatban a demográfia és a politikatörténet által generált kérdéseken kívül más kérdések feltételét is.

A hatodik fejezetben a női bérmunka tömegessé válása, a gyermeknevelés, és a „nukleáris család” mítosza kapcsán azt vizsgálom, hogy miként változott az állami beavatkozás hatására a családokon belüli szerepstruktúra (férfi és női szerepek), a „gyermek” és a „rokon” fogalma.

A hetedik fejezetben sztálinvárosi válóperek elemzése révén a válások okait, a bíróság beszédmódját és a válások funkcióját vizsgálom. Az elemzés alapján úgy tűnik, hogy Sztálinvárosban a házasságkötések motivációban még mindig igen erős szerepe volt a gyermekvállalásnak, ugyanakkor a válásokban előadott indokok arra engednek következtetni, hogy a párkapcsolat sikeressége szintén fontos tényezőnek számított a házasságok fennmaradásában. A lakáselosztási rendszer, a férfiak magasabb jövedelme és a gyerekek számos olyan házasságot tartottak össze, melyek más körülmények között valószínűleg megszűntek volna. A családi állapotok felemás volta, az inkongruens családi viszonyok igen gyakoriak voltak Sztálinvárosban, amelyek sajátos – statisztikákban meg nem jelenő – családképződményeket hoztak létre. A házasságbomlás jogi és spontán folyamata közti különbség, a válás és élettársi viszony jogi eljárásokat mellőző, spontán megoldásának tendenciája összefüggésben a nők önálló jövedelmével és az urbanizáltabb viszonyokkal tovább erősödött. A válóperekben konstruált „patriarchális” férji és „túlzottan emancipált” női szerepek ütközése a mindennapokban valószínűleg korántsem volt olyan erőteljes konfliktusokkal terhelt, mint a bíróság által a peres felekre kényszerített beszédmódban.

Végezetül a nyolcadiktól a tizenegyedik fejezetig azokat a jelenségeket vizsgálom, melyeket a „tervezett”, központi akaratra létrejött város mellett spontán módon keletkezett, „nőtt” város jellemzőihez soroltak a korban, és amelyek ennek ellenére hatottak Sztálinváros korabeli imázsára és lakóinak többrétegű, társadalmi identitására. A nyolcadik és a kilencedik fejezetben két olyan sztálinvárosi jelenséget vizsgálok, amelyek azon túl, hogy szervesen kapcsolódnak a migrációhoz és a munkáskutatásokhoz (kocsma, fiatal munkások), ugyanakkor az iratok és a helyi napilap szintjén a hivatalos szervek és a városlakók legsúlyosabb konfliktusait jelenítették meg: ezek a kocsmák és a jampecek. A fejezetekben arra keresem a választ, hogy milyen funkciói voltak az életforma-transzformálásában a sztálinvárosi kocsmáknak, mit jelentettek a fogyasztók, a kortársak, a hivatalos iratok számára ezek az intézmények, illetve hogyan kapcsolódott a jelenséghez a „jampecek” világa, akikben a fiatal, „nyugati” értékrendet követő munkások megtestesítőit vélték felfedezni a kortársak Sztálinvárosban.

A tizedik fejezetben az ötvenes évekbeli városi szegénység sztálinvárosi megjelenési formáit, az állami szociálpolitika és a szegénység kapcsolatát, továbbá a szegénység „funkcióit” vizsgálom: Miért jöttek létre a központi tervezés ellenére barakktáborok Sztálinvárosban és miért élt több ezer család 1950-1965 között ideiglenes szállásként létrehozott barakkokban? Milyen funkciói voltak a barakktáboroknak, mi tartotta őket életben és milyen életkörülmények között éltek ott azok az emberek, akiket a városban egyértelműen szegényeknek tartottak? Kinek állt érdekében a szegénység Sztálinvárosban, és hogyan élték meg a szegénynek és a jómódúnak tartott családok a szegénység évtizedes meglétét a városban? Kit és milyen kritériumok alapján tartottak valakit Sztálinvárosban szegénynek, és hogyan változott a szegénység definiálásának folyamata az állami szociálpolitika hatására?

A tizenegyedik fejezetben elsősorban a rendőrségen keletkezett erkölcsrendészeti iratokon keresztül a prostitúció állami kezelését és azt vizsgálom, milyen funkcióval bírt ez a Sztálinvárosról szóló elképzeléseket nagymértékben meghatározó jelenség a hivatalos közbeszédben. A sztálinvárosiak szabadosabb életéről legendák keringtek a korban, ami hatással volt a sztálinvárosiak identitására is. Hogyan egyeztethető ez össze azzal a képpel, hogy a családi élet egyik legnagyobb ellenségeként ábrázolt prostitúciót hivatalosan nem tűrték meg a városban, mivel a várost a „szocialista erkölcsöket” képviselő mintavárossá akarták tenni?

IV. EREDMÉNYEK

A városokat a bennük élők egymástól eltérő módon észlelik és ábrázolják. Egy várost ugyanúgy jellemezhet tervezőinek szándéka, miként építőinek tervektől eltérő magatartása vagy a benne élők elképzelései lakóhelyükről. Sztálinváros a tervezők szándékaival ellentétben sem a sztálinvárosiak, sem az ország más részein élők szemében sohasem vált a szocializmus mintavárosává, nem lett a létező városok „legjobbika” (mint ahogy a szocializmust sem a létező világok legjobbikaként élte meg a társadalom). Ugyanakkor egészen mást jelentett a város fogalma Sztálinváros kapcsán az értelmiségeiknek, a szakmunkásoknak, a falvakból bevándorlóknak, vagy éppen a propagandisztikus szövegekben. Ugyanígy egészen mást jelentett a különböző társadalmi csoportoknak az a „kultúrateremtési kísérletként” is értelmezhető jelenség, amelyet a hivatalos közbeszédben a szocializmus építéseként vagy a „szocialista embertípus” megteremtéseként emlegettek.

A sztálinvárosi mindennapok történetét a szocialista állam „mikrokozmoszaként” értelmeztem. Mégis, megkerülhetetlennek tűnik az a kérdés, hogy várossá vált-e a település, avagy sem. Ez a kérdés szorosan összefügg azzal, hogy mennyiben tekinthetők a magát szocialistaként meghatározó állam törekvései egy új – interpretatív kulturális és szociálantropológiai értelembe vett – kultúra megteremtésére tett kísérletnek. Ebben a megközelítésben a kultúra nem pusztán tudás, hanem a tények, ismeretek és szabályok (a „valóság”) észlelésének és feldolgozásának gyakorlata, amit nagyban meghatároznak a társadalmi diskurzusok.

Sztálinváros a hagyományos városdefiníciók alapján nem vált várossá egy évtized leforgása alatt, azonban számos jellemzője és a hivatalos diskurzus hatása miatt lakóinak egy része – különösen a falvakból vagy a mezővárosokból bevándorló népesség – városnak tarthatta. A jogi városdefiníció szempontjából közelítve Sztálinváros az 1954-1957 közötti időszakot leszámítva kiváltságos helyként jelent meg, nemcsak az országos településpolitikában vagy a beruházási keretek meghatározásakor, hanem a közvélemény szemében is. Demográfiai szempontból – a környező települések lélekszámához viszonyítva – a sztálinvárosi népességkoncentráció meghaladta azt a mértéket, amely fölött a vidéki városokból és a falvakból érkező bevándorlók számára a település városként jelenhetett meg. Az iparváros definíciójának annyiban felelt meg a település, hogy népességének túlnyomó többsége nem, vagy nem csak mezőgazdasági tevékenységből tartotta fenn magát; továbbá számos olyan sztereotípia (pl. személytelen kapcsolatok, izoláció) és jelenség (pl. láncmigráció) kapcsolódott Sztálinvároshoz, amely az iparvárosokat is jellemezte. Azonban gazdasági, kulturális vagy kereskedelmi központnak legfeljebb a legszűkebb régió lakosai tarthatták a települést, akik ott kaptak munkát, esetleg a távolabbi megyeszékhely helyett oda jártak bevásárolni az időszakonként jobb ellátás miatt. Nem véletlen, hogy nem alakultak ki intenzív kapcsolatok a közeli, hagyományos város imázsának sokkal jobban megfelelő Székesfehérvár és a települések hierarchiájában sajátos helyet betöltő Sztálinváros között.

A politikai elitek régtől fogva használják hatalmuk és a társadalom átalakításáról alkotott elképzeléseik kifejezésére a városalapítást és várostervezést. Sztálinvárost nemcsak azért hozta létre a szocialista állam, hogy konkrét hadigazdasági vagy annak alárendelt társadalompolitikai célok megvalósulhassanak, hanem azért is, hogy demonstrálják az új politikai hatalom erejét. Mitológiai példák óta foglalkoztatja az emberek fantáziáját, hogyan lehet a semmiből várost, a pusztából civilizációt teremteni. Sztálinváros azonban nem, vagy csak korlátozottan felelt meg azoknak az elvárásoknak, amelyeket az emberek egy várossal szemben támaszthattak. Ahhoz, hogy lakói mégis városként kezdjenek el gondolkodni településükről, magának a város fogalmának kellett megváltoznia. Ebben a folyamatban döntő szerepe volt a hivatalos közbeszédnek, amely előszeretettel ábrázolta a város építésének folyamatát a városiak és nem városiak, régebbi analógiákra utalva a civilizáltak és vadak harcaként.

A városról szóló képzeteket, a város imázsát alapvetően meghatározta a politikai rendszer megítélése, mivel a várost elsősorban a rendszer termékének tartották. Még akkor is, ha Sztálinváros – az út- és épülettervek egy részét leszámítva – nem úgy valósult meg, ahogy azt korábban a tervasztalon elképzelték. A korabeli diskurzus szavaival élve a „nőtt” város egy idő után „felfalta” a „tervezett” várost. Az állam korántsem tudta olyan mértékben ellenőrzése alá vonni a városban zajló társadalmi folyamatokat, mint ahogy azt a korban – és az ötvenes évekről szóló történeti irodalomban – elképzelték. Az állam szerepe a város imázsának megteremtésében elsősorban akkor hatott, amikor a propagandában megjelenő idealizált képekkel szemben az informális közvélemény ellenmítoszokat teremtett a városról. Ezek közé tartozott a káosz, az aranyláz, vagy a sztálinvárosi családok hanyatlásának ellenmítosza éppúgy, mint a sztálinvárosi kocsmákról vagy prostituáltakról keletkezett mítoszok. Mindezek funkciója elsődlegesen az volt, hogy ellensúlyozza azt a propaganda által sulykolt képet, miszerint Sztálinváros a társadalmi esélyegyenlőséget, a modern és komfortos lakóházakat és a vágyait valóra váltó „szocialista embertípus” létrejöttét jelenti. Emellett a város hivatalos imázsát azok a korabeli városdefiníciók (jogi-közigazgatási, statisztikai, funkcionális-gazdasági) is meghatározták, amelyek az „ideális városról” a korban éltek.

A város imázsa nagymértékben hatott a városlakók identitására és a városi terek ábrázolására. A sztálinvárosiak számára a kezdetben kiismerhetetlennek tűnő város egyre tagoltabbá vált (kognitív térképek), az egyes kerületek lakóiról alkotott sztereotípiák pedig hatással voltak a városlakók térbeli tájékozódására (mentális térképek). Az egyes városrészekről alkotott sztereotípiák közvetítésében meghatározó szereppel bírt a helyi sajtó, melynek a mindennapok eseményeiről szóló beszámolói a városlakókkal szembeni hivatalos elvárásokat is közvetítették. A belváros, a kolóniaszerű L-épületek, a „prolinegyedként” számontartott Technikum negyed, a barakkvárosok és az ófalu (az egykori Dunapentele) eltérő életformákat jelenítettek meg az emberek fejében. Ennek okai éppúgy megtalálhatók a szocialista lakáselosztási rendszerben, mint abban, hogy az emberek térbeli környezetüket annak átláthatósága érdekében részekre bontják. Ez lehetővé teszi a városon belüli, szűkebb környezethez kötött lakóhelyi identitás és a térhasználati szokások eltérő mintáinak kialakulását. A homogénnak tervezett város a városlakók fejében egymással ellentétes értékeket szimbolizáló részekre bomlott, ami hozzájárult a szocialista városban is végbemenő szegregációhoz.

Azonban nemcsak a város fogalmának megváltozása és a város képzeletbeli részekre bomlása határozta meg a Sztálinvárosról alkotott elképzeléseket és a település lakóinak identitását, hanem az a nagymértékű fluktuáció is, amely a bevándorláshoz és a városi-falusi fogalompár szembeállításához kapcsolódott. A hivatalos közbeszédben a városi életformát úgy állították szembe a falusival, mint ahogy az ipari városok létrejöttekor elkülönítették egymástól a városokban élő, civilizációt képviselő polgárságot a városokba bevándorló vadaktól, a bérmunkát végző tömegektől. A szocialista állam beszédmódja sajátos módon transzformálta azt a régi szembeállítást, amelyet a „városi értékek” megóvására teremtettek. Sztálinváros esetében azonban nem létezett olyan réteg, ami a régi, civilizált, „tősgyökeres” sztálinvárosiakat képviselte volta, mivel a mezőgazdaságból élő dunapenteleieken kívül senki sem élt korábban a környéken. Az új Sztálinvárosban mindenki bevándorló volt, ezért nem létezett olyan korábbi városi értékrend, amelyhez igazodni lehetett vagy kellett volna. Ezért teremtette meg a hivatalos beszédmód a belvárosban civilizáltan, majdan „szocialista emberekké” váló réteg fogalmát, szembeállítva azt a falusias, civilizálatlan, nem ritkán „gyökértelenként” ábrázolt bérmunkásokkal. Persze a bevándorlók Sztálinvárosban sem váltak „gyökértelenné”. Gyökereiket nem vesztették el, hanem transzformálták rokonsági és szomszédsági kapcsolataikban, normáikban és életformájukban. A városi és falusi életformát azért is állították szembe egymással, hogy hangoztassák a szocialista propaganda azon elvi célkitűzését, miszerint meg kell szüntetni a falvak és városok közti különbségeket (nem kis cinizmussal ennek az országokat átívelő célnak Ceaucescu falurombolása volt a legpregnánsabb kifejeződése). A „falusiak” és „városiak” közbeszédbeli szembeállításának másik funkciója az volt, hogy az új városfogalom keretein belül meghatározzák, mi számít városiasnak és mi falusiasnak a szocializmusban, ezzel is éles határt húzva a két fogalom között.

Sztálinváros politikai rendszer megítélésétől függő imázsa és a bevándorlók életformájának átalakulása hangsúlyosabbá tette azokat az iparosodás és városiasodás hatásával kapcsolatos sztereotípiákat, melyek a családok életének átalakulását a családok széthullásaként ábrázolták. A családok hanyatlásának mítoszához a párválasztási szokások megváltozásáról konstruált kép ugyanúgy hozzátartozott, mint annak hangsúlyozása, hogy a „vadházasságok” és „lányanyák” száma nőtt a városban. Ezzel is alátámaszthatónak vélték a sztálinvárosi családok egy részének „erkölcsi romlását”. Ennek egyik funkciója az volt, hogy az állam meghatározza a családok életvitelének kereteit, elhatárolva egymástól a követendő és az elvetendő példákat. A hivatalos elvárásokat tükröző helyi sajtóban úgy tűnt, hogy részben – elsősorban a férfiak családon belüli helyzetével kapcsolatban – megváltoztak a házasulandók kívánalmai. A házassági anyakönyvek elemzéséből kiderült, hogy a párválasztás korántsem vált esetlegessé. A nagy társadalmi mobilitás és fluktuáció ellenére a sztálinvárosiak elsősorban hasonló társadalmi státusúakkal kötöttek házasságot (emellett a férfiak inkább „lefelé”, a nők „felfelé” házasodtak). A nők foglalkozási státusa is hatással volt a párválasztásra, annak ellenére, hogy esetükben a karrier vagy a bérmunka világa továbbra is kevésbé számított identitásképző tényezőnek, mint a férfiaknál. A foglalkozás és születési hely szerint homogén sztálinvárosi házasságok sem számítottak stabilnak, hasonlóan más ipari városokhoz, ami összefüggésben lehet a nagymértékű társadalmi mozgásokkal és az azokból származó instabilitás érzetével. Ezzel összefüggésben a gyermekvállalási kedv is csökkent. Magas volt a jogilag el nem ismert kapcsolatban élők aránya is, annak ellenére, hogy elsősorban a lakáselosztási rendszer miatt Sztálinvárosban a korabeli átlagnál több volt a hivatalosan házasságban élők aránya. A „vadházasságok” (élettársi kapcsolat) és a „lányanyák” (gyermekeiket nem házasságban szülő nők) megbélyegzésének egyik fontos funkciója az volt, hogy az állam növelje a házasságkötési hajlandóságot, mivel úgy vélték, hogy a házasság intézményének jogi szabályozásán keresztül jobban ellenőrzés alá vonható a családok élete.

Ugyanebbe a körbe tartozott az abortusz állami kezelésének kérdése, amely a „Ratkó-gyerekek” mítoszához és az abortusz 1956-os állami liberalizációjához kapcsolódott. Az állam az abortusz szigorításával, majd liberalizálásával alapvetően nem tudta befolyásolni a demográfiai folyamatokat. Sztálinvárosban az abortusz vált a születésszabályozás szinte kizárólagos eszközévé, amelyet a hivatalos közbeszédben szintén a családi élet hanyatlásaként ábrázoltak, még akkor is, ha az abortuszra jelentkező nők többsége férjezett és gyermekes asszony volt. Az abortusz liberalizálásával az állam ellenőrzése alá kívánta vonni az addig titokban végrehajtott abortuszokat, ezen keresztül a születésszabályozást. A liberalizáció ellenére az abortusz továbbra is bűnnek számított a közbeszédben, bár a sztálinvárosi nők körülbelül felének volt terhességmegszakítása, amit a szégyenérzet miatt eltitkolt. Az abortusszal kapcsolatos rendelkezések végrehajtása és az abortuszon átesett nők szégyenérzete (amiatt a beszédmód miatt, amelyben a nők elsődleges feladatává az anyaságot tették) fontos eleme volt a nemek közti hatalmi viszonyrendszernek.

A családok és a szociális intézmények kapcsolatait nagymértékben befolyásolta, hogy a háborút követő évtizedekben – társadalmi csoportonként eltérő módon – mindennapos tapasztalattá vált a női bérmunka, amely a hivatalos közbeszédben is a nőkérdés kulcsproblémájának számított. Sztálinvárosban az első évek építőipari beruházásainak lecsengésével csökkent a nők iránti munkaerőpiaci kereslet, ami érzékelhető női munkanélküliséghez vezetett. Ennek nyomán a bérmunka és a reprodukciós munka éles különválasztása a diskurzusban azt a célt is szolgálta, hogy az állami vállalatok és a nők konfliktusai során a női munkaerő érdekérvényesítési lehetőségeit teljes mértékben megtörjék. A vállalatok a nők elbocsátásakor előszeretettel érveltek azzal, hogy a nők elsődleges feladata az anyaság. A bérmunka női értelmezései csak akkor jelenhettek meg a hivatalos diskurzusban, mikor nagyszámú, képzetlen női bérmunkásra volt szükség. Ahogy változott a beruházási keret és a női munkaerő iránti igény, úgy váltogatták egymást a helyi sajtóban a munkásnőkről vagy éppen a divatosan öltözködő háziasszonyokról szóló cikkek.

Az anyai szerep misztifikálása, vagy a nők emancipációjának hangsúlyozása szorosan összefüggött azokkal a gyermeknevelési elvekkel, amelyek elvárásként jelentek meg a különböző állami intézmények (védőnők, bölcsőde, óvoda, iskola, szülői munkaközösség, úttörőszervezet) beszédmódjában. A hivatalos gyermekkép a gyermeket majdani „szocialista emberként” kezelte, akin keresztül az állam befolyást szerezhet a családok életében is. Az állami intézmények és a családok közötti konfliktusok arra utalnak, hogy a gyermekekkel foglalkozó állami intézmények alapítása és térnyerése a családok életében csak addig számított fontos célkitűzésnek, amíg szükség volt nagyszámú női bérmunkásra. Sztálinvárosban – mint Budapesten és az ipari városokban – a gyermekintézmények kapacitása csekélyebb volt, mint ahányan igénybe szerették volna venni azok szolgáltatásaikat. A nőknek munkát találni és gyermeküket óvodába adni nehezebb volt, mint alkalmazkodni az ötvenes évek közepétől ismét propagált hagyományos női szerepekhez. Emiatt a gyermeknevelési intézmények csak azoknak a családoknak a mindennapjaiba tudtak behatolni, ahol a nők rendszeresen bérmunkát végeztek. Az állami intézmények – társadalmi csoportonként eltérő arányban – csökkentették a rokonság egymásrautaltságát. Ennek ellenére a rokonsági kapcsolatok továbbélése miatt a nők reprodukciós munkája – bár nem került be a munka fogalmába – ugyanolyan, sőt, helyenként nagyobb értékkel bírt, mint bérmunkája.

A családok hanyatlásáról konstruált mítosz miatt Sztálinvárost az „elváltak városának” tartották. Ennek funkciója elsősorban az volt, hogy megbélyegezzék az inkongruens (családi állapottal nem egybevágó) családi viszonyokat. A válások magas száma ellenére a városban élők kimagaslóan nagy hányada házasságban élt, amit egyrészt a lakáselosztási rendszer, másrészt a gyors újraházasodások magyaráznak. A válások jelentős részét újabb házasságkötés követte, ami megváltoztatta a családok házasságról alkotott képét, ugyanakkor nem esett egybe a hivatalos elvárásokkal, amelyek az erkölcsös családi élet letéteményesének továbbra is kizárólag a házasságot tartották. A hatalmas mértékű társadalmi és földrajzi mobilitáson átment sztálinvárosi társadalomban a házasságról hivatalosan alkotott statikus képnek egyre kevésbé felelt meg a családok szerkezete és a családtagok egymás közötti, folytonosan változó, dinamikus viszonya. Az állami újraelosztás rendszere ugyanakkor arra ösztönözte a város lakóit, hogy dinamikusan változó viszonyaikat lakáskéréskor vagy munkahelyükön statikusként ábrázolják.

Az állami intézmények hatására vagy azokkal éppen ellentétes irányban Sztálinvárosban számos olyan, a „nőtt” városhoz sorolt jelenség is kialakult, amelyek lehetővé tették, hogy az ott élők többféle társadalmi identitást alakítsanak ki. Ezek közé a jelenségek közé tartoznak a kocsmák és a jampecek világához kötött szubkultúrák. A városba bevándorlók számára a kocsmák nem pusztán szembenállást jelentettek a hivatalosan is támogatott értékrenddel szemben, hanem életmódbeli alternatívát kínáltak. Még akkor is, ha a hivatalos közbeszédben a kocsmák világát – a „falusi” és „városi” életforma szembeállítására épülő diskurzusban – a „szocialista” és „városi” életformától idegen jelenségként ábrázolták. Másfelől, a nyugati, fogyasztói társadalom által diktált normák követése olyan új – fiatalok körében népszerűbb – identitásokat kínált, melyek a kocsmák köré szerveződő, elsősorban munkásokhoz köthető szabadidő-kultúra átalakulását is okozták. A társasági élet középpontját a „nyugatias” hajviselet, zenék és táncok megjelenésével már nem a kocsma, hanem a táncterem (adott esetben gyakran a kultúrház) vagy a mozi jelentette. Emiatt is vált a fiatalokról szóló sztálinvárosi diskurzus egyik alapelemévé a jampec-jelenség taglalása, amivel hivatalosan a követendő és elvetendő értékrendet is élesen elválasztották egymástól. A „fiatalok városának” tartott Sztálinvárosban a jampecok körében terjedtek el elsőként azok – a hatvanas évektől egyre elfogadottabbá váló – fogyasztói szokások, amelyek nyugati magatartásmintákra épültek. A jampecek elleni harc számos funkciója mellett a szocialista és „kapitalista” értékrend, a kollektivizmus és individualizmus, valamint a fiatalok és idősek társadalmának közbeszédbeli szembeállítására is szolgált. A jampec figurája azonban a fogyasztói szocializmus térhódításával párhuzamosan belesimult abba az értékrendbe, amit a frizsiderszocializmus diktált, így fokozatosan elvesztette lázadó karakterét.

A „nőtt” város jelenségei közül a szegénység és a prostitúció a hivatalos közbeszéd szemszögéből szinte teljesen láthatatlannak számítottak, mivel az állami érvelés szerint a szocializmusban megszűnnek a szegénység és a prostitúció okai, ezért azok nem is léteznek. Ez alapvetően meghatározta mindkét jelenség kezelését és az azokkal foglalkozó intézmények problémakezelési módjait. Az állam a szegénység létezésének tagadásával újradefiniálta a szociális gondoskodásra rászorulók körét, oly módon, hogy kriminalizálta a hivatalos elvárásokkal ellentétes normákat követő személyeket és csoportokat. Ennek a folyamatnak a során a kezdetben csak rövid élettartamra épített – a mintaváros képébe nem illeszkedő – barakktáborok lakóit rendre „deviánsnak” minősítették, és rendőrségi, gyámhatósági vagy bírósági eljárás keretében időről-időre szabályozták azokat a normákat, amelyek alapján megkülönböztették a „tisztes” és a „lumpen” szegénységet egymástól. A barakktáborok nélkül nem állt volna rendelkezésre az a nagytömegű és olcsó munkaerő Sztálinvárosban, amely elengedhetetlen volt az építőipari beruházások megvalósításához. A beruházási keretek ciklikus ingadozása miatt viszont ezt a munkaerőt teljes mértékben alá kellett rendelni az állami vállalatok akaratának, ami érdekérvényesítési lehetőségeik korlátozását jelentette. A barakklakók munkahelyi alárendelése összekapcsolódott azoknak a szociálpolitikai intézményeknek a tevékenységével, amelyek a szegényekkel lakáspolitikai, gyermekvédelmi vagy büntetőjogi problémaként foglalkoztak. A prostitúció állami marginalizása és megtűrése azért válhatott a sztálinvárosiak erkölcsi életéről folytatott korabeli diskurzus egyik központi elemévé, mert az állami intézmények igyekeztek Sztálinvárost erkölcsi értelemben is mintavárossá tenni, ezért az ott élők szexuális életének ellenőrzésére különösen nagy hangsúlyt fektettek.

Sztálinváros azért is válhatott az ötvenes évek egyik szimbólumává, mert a város története nemcsak a pártállami törekvéseket, hanem azok megvalósításának korlátjait is megjelenítette. Az állami intézmények – bár meghatározó szereppel bírtak – még a legerősebben kontrollált városban sem tudták hatalmukat olyan mértékben kiterjeszteni a társadalom tagjaira, ahogy azt a pártállami vezetők elképzelték, vagy miként az megjelenik az ötvenes évekről szóló történeti ábrázolásokban. A mindennapi élet tapasztalatairól is szóló források ellenkeznek a pártvezetőségi iratokkal, annak ellenére, hogy a történelmi folyamatok szempontjából leggyakrabban passzívként ábrázolt egyszerű emberek alig-alig szólalnak meg bennük. Bár igyekeztem minél gyakrabban megszólaltatni a hatalmon kívüli, az uralmi viszonyokat mégis befolyásoló hétköznapi embereket, a források többségében mégis valaki más – leggyakrabban a hatalom oldalán álló, „irattermelő” személy – beszélt a nevükben. A fapados vonaton Sztálinvárosba érkező emberek felvillanó arcai mögött a tömeg arctalan marad a történeti forrásokban, még akkor is, ha mindennapjaik történéseinek elemzésével érthetőbbé tehető, hogy mi történt a magyar társadalom egy részével az ötvenes években.

Sztálinváros építészeti megjelenésén és sajátos társadalmi összetételén kívül elsősorban abban különbözött a többi magyarországi várostól, hogy lakói egy kultúrateremtési kísérlet befogadóiként és résztvevőiként másként észlelték, olvasták, dolgozták fel, vagyis másként élték meg városukat. Ez abba a folyamatba illeszkedett, amelynek során a szocialista állam által meghatározott uralmi rend („szocializmus”) és a mellette létrejött, sajátos értelemmel bíró egyéni nézetek és törekvések („önfejűség”) megváltoztatták az egyének és a társadalmi csoportok azon tevékenységét, amelynek során észlelték és meghatározták önnön helyüket a társadalomban.

VI. A SZERZŐ TÉMÁHOZ KAPCSOLÓDÓ PUBLIKÁCIÓI

Tanulmányok:

Mentális térképek Sztálinvárosban. In: A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Szerk.: Bódy Zsombor, Mátay Mónika, Tóth Árpád. Bp., Osiris, 2000. 450–478.

A parasztság életmódváltozása Sztálinvárosban. Mozgó Világ, 2000/6. 30–40.

Párkapcsolatok Sztálinvárosban. „Itt nálunk Sztálin felé fúj a szél”. Mozgó Világ, 2001. 5. sz. 69–87.

A magyar társadalom életformája a fordulat éveiben, 1945–1949. In: Fordulat a világban és Magyarországon. 1947–1949. Szerk.: Feitl István, Izsák Lajos, Székely Gábor. Bp., Napvilág, 2000. 347–367.

A Késdobáló és a jampecek. Szubkultúrák Sztálinvárosban. Korall, 2000 / nyár. 119–136.

Városi szegénység, bűn és bűnhődés Sztálinvárosban. Fons, 2000 / 3. 405–458.

Falusiból városi, parasztból városlakó. In: Paraszti múlt és jelen az ezredfodulón. Szerk.: Cseri Miklós – Kósa László – T. Bereczki Ibolya. Szentendre, Magyar Néprajzi Társaság. 2000. 377–392.

Everyday Life of Workers in the First Hungarian Socialist Town. In: 3 rd International Conference of PhD Students. Humanities. Miskolc, Miskolci Egyetem, 2001. 45–50.

Munkások Magyarországon, 1948–1956. Könyvbírálat. Buksz, 2001. 4. sz. 383–389.

Gyermekvállalás, abortusz, születésszabályozás Sztálinvárosban. Levelek egy „megesett” asszonynak. Fons, 2001. 3. sz. 361–395.

Munkahelyi zaklatás és a lányanyák helyzete a Sztálin Vasműben. Archivnet, A Magyar Országos Levéltár Online Folyóirata, 2001. 1. sz.

1956 történetírása a rendszerváltás óta. Századvég, 2001 / 4. 107–120. (megjelent 2002-ben, utánközlés: In: Évkönyv 2002. Magyarország a jelenkorban. Bp., 1956-os Intézet, 2002. 215–224.)

Sztálinvárosi felhőkarcolók. Archivnet, A Magyar Országos Levéltár Online Folyóirata, 2002. 4. sz.

Der Ungarische Stachanow. Imre Muszka. In: Sozialistische Helden. Eine Kulturgeschichte von Propagandafiguren in Osteuropa und der DDR. Szerk.: Rainer Gries – Silke Satjukow. Berlin, Links, 2002. 214–219.

Öffentliche Räume und das Bild der Einwohner einer „sozialistischen Stadt” in Ungarn. In: Atelier Geschichte. Szerk.: Hans-Peter Hye. Bécs, megjelenés alatt.

Alltag in Sztálinváros. ‚Zivilisierten‘ und ‚Wilden‘ in der ersten sozialistischen Stadt in Ungarn. In: „Sozialgeschichtliche Kommunismusforschung”. Christiane Brenner et al. (szerk.) München, Collegium Carolinum, 2003. megjelenés alatt.

Abortusz és válás a „szocialista mintavárosban”. In: Rainer M. János et al. (szerk.): „A hatvanas évek”. Bp., 1956-os Intézet, 2003. megjelenés alatt.

Continuities and Discontinuities in Kádár's Hungary: Everyday Life in a Socialist Town. In: Kádár’s Hungary – Kekkonen’s Suomi. Hungarologische Beiträge 14. Szerk.: Anssi Halmesvirta. Jyväskylä, University of Jyväskylä, 2002. 191–200.

Szegénység Sztálinvárosban. História, 2002. 4. sz.

„Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég”. In: Mérlegen a XX. századi magyar történelem.Értelmezések és értékelések. Debrecen, 1956-os Intézet – Debreceni Egyetem, 2002. 345–358.

Urbanizáció és társadalmi integráció a hatvanas években. In: Évkönyv 2002. Magyarország a jelenkorban. Bp., 1956-os Intézet, 2002. 36–51.

Munkástörténet és munkásantropológia. Szerk.: Horváth Sándor – Pethő László – Tóth Eszter Zsófia. Bp., Napvilág Kiadó, 2003.

„Mi nem vagyunk ám proliváros”. Sztálinváros képe és mítoszai. In: Munkástörténet és munkásantropológia. Szerk.: Horváth Sándor – Pethő László – Tóth Eszter Zsófia. Bp., Napvilág Kiadó, 2003. 170–188.

Sztálinvárosi felhőkarcolók. In: Közel-múlt. Húsz történet a 20. századból. Szerk.: Majtényi György – Ring Orsolya. Bp., Magyar Országos Levéltár, 2002. 127–134.

Előadások:

2003. április. „Everyday Life in the First Hungarian Socialist City”. Everyday Socialism, The Open University, London, Anglia

2002. november. „Kerestem hol van itt a város”. Levéltári nap. Nógrád Megyei Levéltár, Salgótarján

2002. november. Alltag in Sztálinváros. Sozialgeschichtliche Kommunismusforschung. Jahrestagung des Collegium Carolinum (München), Bad Wiessee, Németország

2002. szeptember. Város és vidéke. Városiasodás, migráció, szegénység a hatvanas években. „Új irányzatok a magyar társadalomtörténet-írásban. A hatvanas évek, mint kutatási probléma”. Politikatörténeti Intézet, Budapest

2002. szeptember. Pubs and „Delinquent Boys” in a Socialist City: Public Sphere and Youth in Stalintown – Sixth International Conference on Urban History: Power, Knowledge and Society in the City, Session: European Cities, Public Sphere and Youth in the 20 th Century, European Association of Urban Historians, Edinburgh, Nagy-Britannia

2002. augusztus. Continuities and Discontinuities in Kádár's Hungary: Everyday Life in a Socialist Town – „Kádár’s Hungary – Kekkonen’s Suomi. Two political cultures”, Tampere, Finnország

2002. augusztus. Veszedelmes viszonyok. Szex Sztálinvárosban – Hajnal István Kör Konferenciája, Nyíregyháza

2002. március. Everyday Life in Stalintown – Fourth European Social Science History Conference, International Institute of Social History, Hága, Hollandia

2002. február. Öffentliche Räume in Sztálinváros – Labour History and Anthropology, ELTE, Budapest

2001. november. Öffentliche Räume in einer „sozialistischen Stadt” – „Atelier Geschichte”, Österreichische Akademie der Wissenschaften, Historische Kommission, Payerbach, Ausztria

2001. augusztus. Sztálinvárosi gyerekek – „Gyermek a történelemben”. Hajnal István Kör, Gyula

2001. augusztus. Everyday Life of Workers in the First Hungarian Socialist Town – „3 rd International Conference of PhD Students”, Miskolci Egyetem, Miskolc

2000. szeptember. A parasztság életmódváltozása Sztálinvárosban – „Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón”, Magyar Néprajzi Társaság, Szentendre