KOVÁCS ÉVA

A magyar közoktatásügy története 1945 és 1956 között

(A magyar közoktatás-politika ideológiai változásai)

PhD-disszertáció tézise

Témavezető: Dr. Kardos József, a tört. tud. doktora, egy. tanár

ELTE Bölcsészettudományi Kar
2003

I. Az értekezés előzményei és célkitűzései

A magyar közoktatás története több oldalról közelíthető meg. Jelen értekezésem kifejezetten történeti, oktatástörténeti nézőpontú, s így a közoktatás-politika változásaira koncentrál, és erről az oldalról (vagyis nem pedagógiatörténeti, didaktikai, szociológiai stb. szempontból) vizsgálja a fenti korszak oktatásügyének alapvető változásait. Az 1945–56 közötti időszak köz-, politika-, ill. társadalomtörténetével – a történész alapvető forrásanyagait és forráskritikájának módszereit használva – igyekszik összekapcsolni a neveléstörténetben rögzített tényeket és a mindennapi iskolai élet jelenségeit.

Tizenegy év a közoktatás történetében látszólag nagyon rövid idő. Tizenegy év, amelyben benne foglaltatik egy hatalomváltás és a személyi kultusz teljes irracionalitása, hosszú időszakra meghatározhatja a tendenciákat. Az 1945–56 közötti korszak a hazai oktatás történetében az egypólusú oktatásirányítás, az állami oktatási monopólium kialakítását, az iskolai élet átpolitizálódását, az ideologikus vonások felerősödését hozta magával, és évtizedekre meghatározta a hazai közoktatásügy mozgásterét.

1956-ban – természetesen – nem ér végett a hazai közoktatás-politika története. Ez az időbeli megosztás a dolgozat terjedelmi okaival magyarázható elsősorban, és mint minden, erősen vitatható. Jelen értekezésemben arra teszek kísérletet, hogy a hozzáférhetővé vált levéltári források felhasználásával nyomon kövessem az 1945–48 közötti, oktatásban végbemenő hatalomváltás, hatalomkiépítés lépcsőfokait, majd ábrázoljam az ezt követő „oktatáspolitika” fontosabb fordulópontjait, a „harcban”, vitákban résztvevők belső mozgatóerőit.

Dolgozatom az 1996-ban summa cum laude megvédett bölcsészdoktori értekezésemre (A magyar közoktatásügy története 1945–1948 között) épül, amit szerkezetében átdolgoztam, az új források és a megjelent szakirodalom alapján kiegészítettem és kibővítettem 1956-ig. A szakirodalom mellett munkámban elsősorban a vallás- és közoktatásügyi minisztérium iratanyagára támaszkodtam, melyet ma a Magyar Országos Levéltár gondoz. Felhasználtam emellett a Politikatörténeti Intézet Archívumában, ill. mára már a Magyar Országos Levéltár (MOL) anyagában fellelhető pártdokumentumokat, az egyházi levéltárak hozzáférhető, a témám szempontjából fontosabb anyagait, a korabeli napi- és szaksajtóban megjelent cikkeket, a nemzetgyűlési majd Országgyűlési Napló köteteit, a hivatalos közlönyöket, törvénytárakat, a Budapest Főváros levéltárában őrzött, a nemzeti bizottságok oktatási ügyekkel kapcsolatos iratanyagát, ill. korábbi munkahelyem, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum 1973. évi, ún. államosítási pályázatára beküldött visszaemlékezéseket és a hozzájuk csatolt iratokat. A korszak oktatástörténeti jellegű feldolgozásának hiányai késztettek arra, hogy munkámban fontos szerepet szántam a feltárt – de kutatásaim idején, 1990–95, 2000–02 között még részben rendezetlen – levéltári források, dokumentumok ismertetésének.

Dolgozatom írásakor azt is fontosnak tartottam, hogy az eddig kevésbé kutatott egyházi iskoláztatás történeti múltjára is adatokat keressek – az államosítás idején folyó harc ismert tényén túl is. Hiszen vitathatatlan, hogy 1948-ig a nem állami fenntartású iskolák, már csak számukból adódóan is közoktatási feladatkört láttak el. Az államosítás után pedig a velük történtek magukban rejtik az ún. „ötvenes évek” szinte minden elnyomó/korlátozó jellegzetességét. Az adatok ezen a területen nehezebben hozzáférhetőek, gyakran az érintett egyházak sem tárták még fel történészi szinten iskoláik múltját ebben az időszakban, így természetesen az általam festett kép még újabb kutatásokra, árnyalásra, pontosításra szorul. Miként a másik, véleményem szerint a korszak közoktatás-történetében fontos és eddig kevésbé feltárt és elemzett tény, a közoktatás irányításában 1948/49-ben lezajlott változás nyomon követése is. Külön feladatot jelent ennek a kialakuló új irányítási szisztémának a jellegzetességeit feltárni és hatásait ábrázolni. (Alább vázlatosan, fejezetenként összefoglalom értekezésem legfontosabb megállapításait, következtetéseit.)

II. Újrakezdés a második világháború után

Értekezésem első fejezetében az oktatásirányítás, az iskolai élet megindulásának újjászervezését, az általános iskola létrehozásának körülményeit és politikai hátterét, a földreform miatt anyagi bázisukat részben elvesztő felekezeti iskolák helyzetét, valamint a napi politika korai iskolai megjelenését (tankönyvek és taneszközök felülvizsgálata, tanári átképzési tanfolyamok stb.) veszem górcső alá. Források: egyházi és állami levéltárak, sajtó, közlönyök, szakirodalom.

a) 1945-ben az iskolai reformelképzelések közös pontja volt egy nyolcosztályos, általánosan kötelező alapoktatás elrendelése. Az oktatásügy fejlesztésével foglalkozó tervek korántsem voltak azonban egységesek. Az általános alapiskola teljesen új rendszerét az MKP képviselte, szorosan együttműködve a szintén kommunista irányítású Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetével (MPSZSZ). Ez utóbbi szervezet a kérdés szakmai vita jellegét erőteljesen a mozgalom jelleg felé tolta el. S hamarosan a reakciósság, ill. a haladás mértékévé vált, ki mennyire támogatja vagy ellenzi az általános iskola kiépülését. A kommunista köznevelési program alapja az esélyegyenlőség megteremtése az iskolarendszer átszervezése és az alapiskoláztatás egységesítése által. Tehát a 6–14 éves korig kötelező, ingyenes és egységes általános iskola közös alapműveltséget adva segít a vagyonosok műveltségi monopóliumának felszámolásában. Egyúttal megszüntetésre ítéli e vagyonosok vagy kevésbé vagyonosok polgári iskoláit és a gimnáziumok alsó 4 osztályát.

A kutató utólag megállapíthatja, hogy az iskolaszerkezetet alapjaiban érintő döntés (az 1945. augusztus 18-án kiadott 6650/45. sz. miniszterelnöki rendelet) teljesen előkészítetlen volt. A 8 osztályos kötelező általános iskola (tehát egy új iskolatípus és nem a hatosztályos népiskola továbbfejlesztése) megszervezéséről szemmel láthatóan hirtelen, úgy tűnik, még a minisztériumi apparátus egy része számára is váratlanul döntöttek. Miközben megszüntették a régi népiskola V–VIII. osztályait, a polgári iskolát, és a 8 osztályos gimnázium I–IV. osztályát, nem gondoskodtak a háborús pusztítás miatt leromlott anyagi állapotban lévő iskolákról, az intézkedés nyomán akuttá váló tanító/tanárhiányról, a városi és falusi iskolák közötti óriási szakadék csökkentéséről.

A fentiek miatt az „egységes” általános iskola a valóságban 3, egymástól minőségileg nagyon eltérő típust jelentett és áthidalhatatlan különbségeket okozott az, hogy az adott általános iskola polgáriból, netán gimnáziumi tanárok átvételével, vagy osztatlan népiskolából állította ki az V. osztály tanítóit és diákjait.

b) Földbirtokainak elvesztése miatt az egyházak iskolái (melyek a közoktatás területén közel 60%-os arányt képviseltek) fokozottan az állam anyagi támogatására szorultak. (Ehhez hozzájárult, hogy a földreform az állami kezelésű katolikus vallási és katolikus tanulmányi alapot, valamint a közalapítványi birtokok egy részét is érintette.) Az iskolai vagyon elvesztésével és a kárpótlás elmaradásával azonban előállt az a helyzet, hogy az iskolák dologi kiadásaikat, ill. a fenntartó által kinevezett tanárok illetményeiket akár teljes egészében államsegélyből kapták. Ez anyagilag kiszolgáltatottá tette az intézményeket és fenntartóikat.

Az iskolák fenntartásának nehézségeit fokozta, hogy kötelezővé tették minden fenntartó számára a 8 osztályos általános iskola kiépítését. Erre a hatalmas méretű fejlesztésre (tanulólétszám, szakos tanárok a felső tagozaton, tantermek számának növelése, új tanterv és tankönyvek készítése, tanárok kiképzése erre az iskolafokozatra) a felekezeti iskolák képtelenek voltak.

1946 tavaszától kezdve a katolikus iskolák fokozott támadás célpontjaivá váltak, ugyanis számos, állítólagosan „fasiszta” diákszervezkedést lepleztek le, melyek mindegyike valamilyen módon katolikus iskolához kötődött. Az iskolák sorsáért való aggodalom az egyház köreiben összekapcsolódott a hitoktatás kötelező szinten való megtartásának igényével.

c) A fegyverszüneti egyezmény 16. paragrafusa értelmében a magyar közoktatásügyi irányítás köteles volt gondoskodni a tankönyvek felülvizsgálatáról, el kellett távolítani belőlük a jobboldali, „fasiszta”, ill. szovjetellenes részeket. A rendelkezés egyrészt tág teret adott, de egyben – a megítélés szempontjainak homályossága miatt – felelősséget is jelentett a tantestületek számára. Másrészt a vallás- és közoktatásügyi minisztérium (VKM) csak részben rendelkezhetett az egyházi hatóság alatt álló iskolák tekintetében. A két körülmény a SZEB hatóságainak kritikáját és egyre erősebb elégedetlenségét váltotta ki. A betiltott tankönyvek oktatásból való teljes kivonását – az óriási tankönyvhiány ellenére – 1946-ban a SZEB különböző ellenőrző körútjai és a főleg egyházi iskolákat érintő zaklatásai által érték el.

A tankönyvek felülvizsgálatával párhuzamosan zajlott a fegyverszüneti szerződés, ill. a kormány 530/45. sz. rendelete alapján a „fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek az iskolák tanítói, tanári, ifjúsági és egyesületi könyvtáraiból, valamint a VKM hatósága alá tartozó egyéb könyvtárakból való eltávolítása”. Mindez már ekkor a napi politikai harcok mezejévé változtatta az iskolák osztálytermeit.

d) Ugyanezt a jelenséget erősítették az 1945 nyarán meginduló pedagógus átképzési tanfolyamok, amelyek kezdetben az új tantárgyak, illetve tananyagrészek korszerű tanításához adtak segítséget, később azonban egyre inkább a pedagógusok politikai „átgyúrását”, baloldali elkötelezettségét kívánták ezzel az eszközzel is elérni. E törekvés gyökerét abban fedezhetjük fel, hogy a kommunista párt tagjai kezdetektől gyanakvással kísérték az értelmiség, jelen esetben a „Horthy-korszakot kiszolgáló” tanítók, és különösen a tanárok tevékenységét. Már ekkor megjelent az a nézet, hogy az iskolákban tanítók kötelesek egyfajta véleményt hangoztatni nemcsak szakmai, hanem politikai kérdésekben is.

A szakmai tekintélyek érdekes és színvonalas előadásait nagy érdeklődés kísérte, de ezzel szemben a politikai manipulációt és minősítéseket nehezen fogadta el a hallgatóság. Néhány tanfolyam sikeres megszervezése után a döntő szerepet az ideológiai átképzés vette át. Ez együtt járt azzal, hogy a továbbképzések, átképzések területén erősen érdekelt szakszervezetek igyekeztek minél nagyobb beleszólást szerezni a tanfolyamok szervezésébe, ill. az ott előadást tartók kiválasztásába, politikai megbízhatóságának megítélésébe.

III. Pártpolitika az iskolákban

Az értekezés következő fejezetében az 1945–47 közötti időszak oktatáspolitikáját az iskolákban teret nyerő pártpolitika oldaláról közelítem meg. Ennek eszközei többek között a tanulók párt- és ifjúsági mozgalmi szervezkedésének problémája az iskolákon belül, a „megbízható” értelmiség nevelésére szolgáló dolgozók iskoláinak jelensége, a B-lista lezajlása az oktatásügyben, illetve a miniszterek szerepe a párttörekvések megvalósítása szempontjából. Források: levéltárak, sajtó, szakirodalom, visszaemlékezések.

a) A 19–20. században Magyarország modern kori történetében a pártpolitika gyakran beszűrődött a mindennapi élet területére is. 1945-ben a megszállás, a hatalmi viszonyok erőteljes átrendeződése, új hatalmi elit kialakulása, valamint a háborús pusztítás miatt mindez fokozottan érvényesült. A VKM-en belül érvényesülő két világháború közötti középosztályi értékrend kezdetben még nem engedte meg, hogy a pártpolitika az iskolákban meghatározóvá váljék. Míg az iskolákon kívül egyre inkább a nyílt pártpolitikai érdekek érvényesültek, addig az iskolák pedagógusai többségükben igyekeztek mindent megtenni, hogy kizárják a durva politikai agitációt az iskolák falai közül. Ebben támogatásra találtak a VKM szakapparátusában.

b) Látszólag iskolaszervezeti, alapjaiban azonban politikai reformnak minősíthető az ún. „dolgozók” iskoláinak létrehozása. A háború a diákok tanulmányi munkáját, iskolavégzését is gyakran durván megszakította. Egyrészt természetes volt a törekvés: lehetőséget adni azoknak, akik valamilyen ok miatt nem tudták folytatni vagy befejezni iskoláikat, hogy esetleg rövidebb idő alatt megszerezhessék a megfelelő bizonyítványt. Másrészt a népi baloldal ismert értelmiségi tagjaiban már a két világháború között élénken élt az a vágy, hogy a tehetséges, de hátrányos családi, egzisztenciális, környezeti stb. helyzetű, főként vidéki gyermekek, fiatal felnőttek számára meg kell teremteni – esetleg munka mellett is – a szellemi továbbfejlődés, a magasabb iskolai fokozat elérésének lehetőségét. E kettő – hangsúlyozottan a valós helyzetből adódó és tisztességes – törekvés mellé az 1945 után kialakult hatalmi-politikai helyzetben fokozatosan kapcsolódott egy újabb is, nevezetesen: a baloldali elkötelezettségű értelmiség kinevelésének pártszempontja.

Ezt szolgálta többek között az ún. dolgozók iskoláinak létrehozása. Az elképzelés arra épült, hogy a dolgozó felnőttek számára ezen iskolatípus létrehozásával olyan alap-, közép- majd felsőfokú tanulmányok elvégzésére biztosítsanak lehetőséget, ahol számos kedvezményt élvezve, többségüknek szinte biztossá válik az iskola sikeres befejezése. Ilyen kedvezmények voltak: a rövidebb szorgalmi idő, a különleges, az alap- (nappali) iskolától eltérő, rövidített tanterv és óraterv, kollégiumi elhelyezés, könnyített felvételi vizsga, valamint a pártszervek és a szakszervezetek bekapcsolása a felvételi rendszerébe.

c) A II. világháborút követő igazolási eljárás, majd 1946-ban a közszolgálati alkalmazottak létszámcsökkentése, az ún. B-lista a politikai kontraszelekciót szolgálták, ill. az FKGP választási győzelmét akarták ezzel baloldalról ellensúlyozni. Mindez szintén a politika „betörését” eredményezte az iskolák életében. A baloldali pártokból létrejött bizottságok, melyek közvetlen pártutasítás alatt álltak a „megfélemlítve megnyerni” módszerét alkalmazták az állásukat, egzisztenciájukat féltőkkel szemben. A „reakciós”-nak tartott középosztály megtizedelését jelentő akció a közoktatásügy területén is zavarokat okozott. A VKM vezetői már 1946 kora tavaszától küzdelmet folytattak a létszámcsökkentés arányának a lehető legkisebb mértékre való korlátozása érdekében.

d) A VKM élén álló miniszter politikai párt jelöltjeként került posztjára – így természetesen pozíciójának szilárdsága és munkájának értékelése politikai csatározások függvénye volt. A VKM munkatársai és első minisztere, Teleki Géza (Teleki Pál Horthy-korszakbeli miniszterelnök fia) már a kezdetektől a baloldali pártok kritikájának kereszttüzében álltak. A meggondolatlanul, gyorsan, kényszer hatására meghozott intézkedések (általános iskola létrehozása, dolgozók iskolái stb.) mögött konkrét politikai érdekek és pártok álltak, melyek hátráltató tényezőknek tekintették a minisztérium „régimódi”, lassú szakmai bürokráciáját”, a mindenkori törvényességet és alkotmányosságot betartani igyekvő hivatalnokokat.

1945 nyarán a baloldali sajtó hadjáratot indított Teleki Géza, s ezzel összefüggésben a VKM mint a „reakció fészke” ellen. A pártok nem a szaktudás hiányosságait, hanem a politikai elkötelezettséget hiányolták.

Az utód a Nemzeti Parasztpárt színeiben, Keresztury Dezső lett, aki hivatalosan 1945. november 15-től 1947. március 14-ig viselte e tisztséget. Ő sem teljesítette azonban az MKP–SZDP elvárásait, s már a kezdetektől ütköztek elképzelései a baloldali pártokéval. 1946 végétől ő is állandó támadások kereszttüzébe került. Elképzelései, a parasztszármazású tanulók fokozottabb támogatása, az egyházi iskolák autonómiájának tisztelete, sőt az 1946 során ellenük meginduló támadások kapcsán a lehetőségekhez képest védelmük, az ifjúság és a pártok iskolán belüli kapcsolatának megakadályozása, a tankönyvkiadás teljes monopóliumának elutasítása, végül a fakultatív hitoktatás bevezetésének kérdésében ellenvélemény hangoztatása – odavezetett, hogy 1947 tavaszán – előzőleg már többször bejelentve visszalépési szándékát – szinte botrányos körülmények között távozott posztjáról. Székét Ortutay Gyula foglalta el, aki hivatalosan az FKGP ún. „balszárnyához” tartozva igen közel állt az MKP-hez.

IV. Általános iskola – vita az iskolaszerkezeti reformról

Az értekezés 4. fejezetében az általános iskola létrehozása után rövid idővel (1946–47-ben) felmerülő legfontosabb problémákat és az arról meginduló vitákat szedem csokorba, külön kitérve a sajtóban leírt, ill. a nemzetgyűlésben, a költségvetési vitában elhangzott érvekre. Források: nemzetgyűlési napló, sajtó.

a) Az 1945/46-os tanévben tervezett 1476 általános iskolából – a rendkívüli erőfeszítések ellenére „papíron” is – csak 816 valósult meg (ebből 286 állami, 111 községi és 419 felekezeti fenntartású volt). Az elmaradás okát mind a tanárok, mind az oktatási adminisztráció az anyagi és személyi feltételek hiányosságaival magyarázta. Ezen iskolatípus létrehozása azonban politikai tett volt, és megvalósítását is politikai eszközökkel kívánták biztosítani. Az általános iskola ellenzői a terv időzítését, előkészítését és a végrehajtás ütemezését bírálták. Szerintük a legfőbb akadály a „papiros-rendelet” végrehajtása előtt az, hogy nem számol a települések és az iskolák közötti regionális különbségekkel, tipikusan „városi”, Budapest központú rendelkezés, s az egységesítés sokak számára alacsonyabb színvonalú oktatást eredményez

b) A magasabb színvonalú munka gátját az általános iskola hívei az iskolafenntartók eltérő voltában találták meg. A kisközségek iskoláinak összeolvadását ugyanis az eltérő fenntartói érdekek hátráltatják. A VKM 70 000/1946. sz. rendelete időzített bombát rejtett az egyházi fenntartású, anyagi gondokkal küzdő kisiskolák számára. E rendelet ugyanis megpróbálja egységesíteni az általános iskola 3 típusát (gimnáziumból, polgáriból, ill. népiskolából alakultak), és kooperálásra szólítja fel a fenntartókat, ha egyedül nincs erejük, vagy egyszerűen gazdaságilag nem éri meg teljesen kiépíteni az általános iskolát.

Az 1947. évi 90 000. (IV. ü. o.) rendelet az eddig „csak” ajánlott kooperációt bizonyos tanulólétszámokhoz kötve kötelezően rendeli el. Ezután a szülő köteles lenne a gyermeke tanulásához a lakóhelyi általános iskolát választani – ami kifejezetten sérti a szabad iskolaválasztási jogot csakúgy, mint az egyházak által fenntartott kollégiumok, internátusok érdekeit. Az általános iskolák párhuzamos osztályokat csak akkor nyithatnak, ha az adott település valamennyi általános iskolájában az osztálylétszám elérte a 40 főt. Az általános iskola igazgatói kinevezését VKM-megbízáshoz kötik, s kijelentik, hogy egy már „megszervezett” (azaz legalább papíron létező) általános iskolát népiskolává visszafejleszteni nem lehet. A rendelkezés – érthető módon – az egyházak egyöntetű tiltakozását váltotta ki.

A (református megfogalmazás szerint) „csak játsszák az általános iskolát” típusú iskolák létrehozását erősítette az a rendelkezés is, amely az osztatlan és részben osztott népiskolákban, ill. az általános iskolai fiókiskolákban kötelezővé teszi az általános iskola tantervének alkalmazását.

Az általános iskolák egységét ezen érvcsoport szerint gátolja az a „körülmény”, hogy több iskolafenntartó rendelkezik vele. A reform végrehajtásának késése így kitűnő érvet szolgáltatott az (egyházi) iskolafenntartók ellen, s közvetetten az állami fenntartás elfogadtatását segítette elő. Nyilvánvalóvá vált: az általános iskola gyors létrehozásához – legalábbis papíron, a statisztika szintjén – az iskolafenntartás állami kézbe való koncentrálása szükséges. Ez volt a célja a felekezeti iskolákkal, azok együttműködést elhárító magatartásával foglalkozó újságcikkeknek, miként valószínűleg ez volt az oka a felekezeti fenntartók elzárkózásának, nehézkességének is. Tudhatták, hogy itt sokkal többről van szó, mint iskolaszerkezeti modernizációról.

Az egységes alapiskola-típus tehát magával hozza az egységes iskolafenntartás kialakításának gondolatát is, s egyben megkönnyítheti a tömeges oktatás totális ellenőrzését, s korlátozhatja a szülők azon jogát, hogy többféle iskolatípus/fenntartó közül választhassanak.

c) Szintén a reformot védők főérve: csak a színvonal számlájára tett engedménnyel – ha tetszik, ezen az áron – tudnak olcsón, nagy tömeget képezni. Így tűnik, ez a valódi mozgató ereje a terveknek, míg a publicisztikában, beszédekben domináló egyenlőségi elvek megvalósítását maguk a megfogalmazók is a távoli jövőbe helyezik.

d) Végül az egységes általános iskola létrehozásának fontos politikai indoka az is, hogy könnyebben teremt lehetőséget osztályszempontú előnyök, preferenciák megjelenésére a közoktatás területén – az egyenlőség jelszava mögött.

V. Harc a Közoktatási jogokért

A következő fejezet az iskolák államosítását közvetlenül megelőző időszak (1947–1948 első fele) egyre durvuló hatalmi harcát mutatja be, amely az iskolafenntartói jogok címén valójában az egyházak autonómiájának megszüntetését, társadalmi beágyazottságuk felszámolását, szerepük csökkentését tűzte ki célul. Az irányítás teljes mértékben az MKP kezébe kerül. (A küzdelem lépcsőfokai: a fakultatív hitoktatás bevezetésének terve, a tankönyvkiadás állami monopolizálásának terve, az államosítás előkészítésének megalapozása a propaganda szintjén.) Források: egyházi és állami levéltárak, sajtó, szakirodalom.

a) Az iskolák megtartásáért folytatott küzdelemben döntő fontosságú év volt az egyházak számára 1947. Noha látszólag győzelmet aratnak a fakultatív hitoktatás bevezetésének megakadályozásával, azonban az is egyértelművé válik: az iskolafenntartó felekezetek megoszthatók, s egymás ellen jól kijátszhatók, belső életük, hatalmi viszonyaik „kívülről” is (többé-kevésbé) befolyásolhatók. Az egyházak mozgásterének leszűkítését az állam és az egyházak közötti kapcsolatrendszer újjáalakításáról, az állam és az egyházak egymástól való elválasztásáról megalkotott ideológia teremtette meg.

A békés együttműködés megfogalmazásával a protestáns egyházak vezetése elutasította azt a politikai szerepet, amelyet a katolikus egyházi vezetés felvállalt az állammal folytatott vitában. Ez már ekkor eltérő tárgyalási pozíciókat vetített előre, egyelőre még azonban – a fakultatív vallásoktatás kapcsán – rövid időre megvalósul a katolikus és a protestáns egyházak egységes fellépése egy állami tervvel kapcsolatban. 1947. március–április folyamán a katolikus egyház kezdeményezésére az egyházak országos tiltakozó mozgalmat indítottak a terv ellen. Legfontosabb eszközeik a szülői szövetségek tiltakozó levelei, a templomlátogatók megszavaztatása, felvonulások szervezése, képviselői interpellációk voltak. A fakultatív hitoktatás megvalósítása ellen felvonultatott ideológiai érvek a szülői jogra alapozódtak. A fakultatív vallásoktatás elleni mozgalom egyik legnagyobb méretű eseménye volt a március 19–21-én Szegeden történt diáktüntetés.

b) A tankönyvkiadás átszervezésének legfontosabb indoka: az új politikai helyzetnek megfelelő demokratikus tankönyvek gyors megjelentetése, a tankönyvek árának leszállítása és nem utolsósorban a tankönyv-előállításból fakadó haszon állami kézbe vétele voltak. Emellett az általános iskola megfelelő működtetésének érve is felmerül: azaz az egységes alapiskola „azonos korú tanulók számára” azonos tankönyvet igényel.

Az MKP és az SZDP propagandája az állami tankönyvkiadástól várta a tankönyvek árának csökkenését. Szerintük a tankönyvkiadásban részt vevő magáncégek saját érdekeiket követve magánhasznukat tekintik elsődlegesnek. Az áldatlan tankönyvhiányt és drágaságot ezért csakis kötelező, államilag kiadott és egységes tankönyvek megjelentetésével lehetne megszüntetni.

Ne feledjük azonban, hogy a tankönyvkiadás kérdése érzékeny gazdasági kérdés is volt pl. az egyházi nyomdák számára. A tankönyv-felülvizsgálat, az általános papírhiány, ill. a papír központi, ellenőrzött elosztása lehetetlen helyzetbe hozta a „nemkívánatos” nyomdákat.

A tankönyvkiadás monopolizálását, az iskolák államosítása után, az 1948. november 12-én minisztertanácsi határozattal létrehozott Tankönyvkiadó Nemzeti Vállalat tette teljessé. A Gazdasági Főtanács 2511/48. sz. (1948. okt. 21.) határozata alapján az új nemzeti vállalat átvette az Egyetemi Nyomda kiadói üzletágának a tankönyvkiadással foglalkozó részét, valamint az addig a Pedagógusok Szakszervezetének tulajdonában lévő Kalász Könyvkiadó Rt. államosításával annak kiadói szervezetét.

c) Az iskolaügy nagy hatással van a politikai életre, hiszen a jövő nemzedékek nevelése nem lehet közömbös az állam számára. Az MKP vezetése 1947 végétől már úgy vélte, a demokrácia „fejlődése” eljutott addig a pontig, hogy nem engedhet „kétféle” nevelést iskoláiban. Mindez az állam oktatásban betöltött szerepének megnövekedésével, majd kizárólagosságával fog járni.

Szakmai oldalról a kisiskolák színvonaltalansága és életképtelensége miatt indult erőteljes támadás az iskolafenntartó egyházak ellen. Az államosítást támogató érvek között fontos helyet kapott, hogy az államosított iskolák esetében egységesebbé tehető a tantermek, tanerők, taneszközök – központi – elosztása.

Miközben a háttérben szorgosan készültek a párttervezetek, a sajtó és a közvélemény nyilvánossága előtt az állam és az egyházak kapcsolatainak rendezése érdekében tárgyalások indultak a kormány (VKM), ill. valójában az MKP vezetése (Rákosi kiemelt szerepet játszott az informális megbeszéléseken) és az egyházak között.

A protestáns egyházak „megdolgozása” már 1948 tavaszán elkezdődött, és az eszköztár kísértetiesen hasonló mindegyiküknél: a nagy tekintéllyel rendelkező, ill. az iskolákhoz való ragaszkodást hangsúlyozó egyházi vezetők leváltásának elérése, kompromittálása, nemegyszer megzsarolása, olyan tárgyalópartnerek kiválasztása egyházon belül (és a politikai élet azonos vallású szereplői közül), akikkel könnyen elérhető a pártállami akarat szerinti megegyezés, esetleg még akkor is, ha az adott egyház meghatalmazott demokratikus fórumai (zsinat, zsinati tanács, a zsinat által felhatalmazott tárgyalók) ehhez nem járultak egyértelműen hozzá. Nagy terep nyílt ekkor az informális tárgyalásoknak, nyomásgyakorlásnak, amely területen maga Rákosi Mátyás képviseltette magát rendkívüli ügyességgel. Mindezek ellenére meg kell állapítanunk, hogy nem sikerült elérni a protestánsokkal való megegyezés aláírását az államosítási törvény meghozataláig. Más kérdés, hogy ez nem zavarta a párt- és állami vezetőket abban, hogy jóval a megegyezések létrehozása előtt nyilvánosan többször is bejelentsék azok sikeres létrejöttét.

A helyzetéből adódóan „nehezen kezelhető” katolikus egyház leválasztása érdekében – s egyben megakadályozandó az egyházak összefogását is – az MKP (MDP) 1948 májusától kifejezetten a katolikusokra koncentráló, durva hangú sajtókampányt indított. Az iskolák államosításával kapcsolatban a pártpropagandának sikerült elhitetnie, hogy az egyetlen akadályt már csak a katolikus egyház ellenállása jelenti. Az MKP egyik fő ideológusa (Révai József) a fenyegetettség és a gyűlölködés érzését elmélyítve az egyházi „reakciót” olyan hatalomként jelenítette meg, amely a nagybirtokkal, a nagytőkével és a külföldi imperializmussal szövetkezve harcol a demokrácia ellen. A tárgyalások sikertelenségéért Mindszentyt tette felelőssé. Hangsúlyozta, hogy az iskolaállamosítás eredetileg polgári demokratikus törekvés, Magyarország történelmi megkésettsége miatt vetődik fel most e probléma.

d) Az iskolaállamosítás törvényjavaslatának rendkívül gondos előkészítésében részt vettek az MKP különböző szervei, apparátusa a Politikai Bizottságtól, az Értelmiségi Osztálytól kezdve, a Köznevelési, Szervezési, majd a külön létrehozott ún. Államosítási Bizottságon keresztül egészen a legalsó pártszervezetek is. Az előkészítésben bevonták még a kormányzati-államigazgatási szerveket, a belügyminisztérium apparátusát, valamint a helyi közigazgatási szervezeteket (nemzeti bizottságok, törvényhatósági bizottságok, helyi képviselő-testületek stb.). A közigazgatás területén kulcsszerepet szántak a jegyzőknek, akiket véleményük nyilvántartásba vételével, kifejezetten egzisztenciálisan is fenyegetve bírtak rá az államosítást támogató vélemények helyi szinten való kicsikarására. Ebben a helyzetben teremtett remek propagandahelyzetet a Pócspetriben történt sajnálatos baleset.

VI. PÓCSPETRI UTÁN. AZ ISKOLÁK ÁLLAMOSÍTÁSA

Ez a fejezet a pócspetri rendőrbaleset és az iskolaállamosítás propagandájának összekapcsolódását elemzi, majd kitér az államosítás parlamenti tárgyalására, a törvény és végrehajtási utasítása elemzésére és az államosítás fogadtatására. Források: sajtó, országgyűlési napló, közlönyök, levéltári források, szakirodalom.

a) Az előző fejezetben ismertetett államosítási kampány küzdelmei során, 1948. június 3-án Szabolcs megye egyik apró településén, Pócspetriben jóvátehetetlen dolog történt: zavaros körülmények között meghalt a községházán posztoló rendőrök egyike. Ember Judit néhány évtized múlva az érintettekkel készített dokumentumfilmje mára már világossá tette, hogy véletlen, tragikus balesetről és nem kitervelt gyilkosságról volt szó. Az adott időszakban azonban ez az eset kiváló alkalmat nyújtott a megfélemlítésre, példa statuálására, s az iskolák államosítását körülölelő hisztéria felfokozására. Példaként kínálkozik ez az eset a konstruált perek mechanizmusának megismerésére is.

Az államosítási kampányt folytatva ugyanis az MDP (MKP) igyekezett kihasználni a Pócspetri kapcsán felmerülő újabb propagandalehetőségeket. Az államosítási törvényjavaslat országgyűlésen való benyújtását megelőző napok a pócspetri rendőrgyilkosság perétől és hírétől voltak hangosak. Pócspetri tragédiája nemcsak arra szolgált ürügyül, hogy érzelmileg befolyásolja, az iskolaállamosítás mellé állítsa az embereket, hanem jó volt arra is, hogy megakadályozza a fakultatív hitoktatás bevezetésének terve idején jól funkcionáló egyházi ellenállás kialakulását. Hiszen minden gyűlés, megbeszélés, egyházi agitáció provokációnak volt minősíthető és beláthatatlan következményekkel járt a résztvevők számára.

b) Az államosítási törvényjavaslat országgyűlési vitájára 1948. június 16-án került sor. A parlamenti vita érvkészlete a kor oktatáspolitikájában, az oktatás területén folytatott harcban mind szakmai, mind politikai szempontból csúcspontot jelent. Emellett kiemelésre érdemes, hogy a mai olvasó ebben a vitában még hellyel-közzel felfedezheti a demokrácia csíráit – már ami a szólásszabadság korlátozott megjelenését illeti –, de egyben bepillanthat a megfélemlítés, fenyegetettség légkörébe, miként megmutatkozik a hatalomra kerültek önbizalma és kérlelhetetlensége is.

A döntő mozzanat – véleményem szerint – a javaslat politikai akció jellege. Hiszen a koalíció nem pusztán egy oktatási-szervezeti modernizációt, esetleg pusztán egy oktatásfinanszírozási változást kívánt bevezetni, hanem ennek ürügyén az egyházak társadalmi életben betöltött szerepét, közösségszervező és -befolyásoló tevékenységét akarta a legminimálisabb szintre csökkenteni. Kiiktatva azok autonóm jogait, érdekeit és érdek-képviseleti lehetőségeit. Mindehhez bőségesen – és a helyzetből adódóan sikeresen – alkalmazták a kényszerítés, fenyegetés, megfélemlítés, de a csábítás, ígérgetés eszközeit is.

A szónokok érveinek egyik legnagyobb és legjellegzetesebb csoportját a történeti érvek alkotják. Mind az ellenző, mind a támogató felszólalók történeti háttérül 1848-at választották, kiemelten Eötvös József, illetve Kossuth Lajos gondolatainak idézésével.

Az érvek következő nagy csoportja a javaslat politikai jellegét kívánta tompítani azzal, hogy az iskolaügy fejlesztésének, modernizációjának kérdéseként állította be az államosítás problémáját. Kétségtelen, hogy a korszak iskolaügye nagyon igényelte a fejlesztést, különösen az általános iskola létrejötte mint szervezeti reform után, amely rendkívüli finanszírozási feltételeket igényelt volna. Egy elszegényedett, utolsó tartalékait felélő rendszer azonban nem lesz fejlettebb pusztán az államosítás aktusával, és a finanszírozási többletet a közoktatás területe ezután is csak egy-egy hullámban, felemás módon, az ismert maradékelv érvényesítésével kaphatta meg.

Fontos érv volt mindkét oldalon a nép akaratára való hivatkozás is (de a népszavazás egyértelmű baloldali elutasításával). A vitázó felek egymást okolják a feszült hangulatért, és kölcsönösen kétségbe vonják egymás, gyakran hasonló eszközeit, amelyeket a nyomásgyakorlás érdekében alkalmaznak (aláírásgyűjtés, gyűlések, támogató vagy ellenző levelek küldése stb.).

c) Az országgyűlés június 16-án elfogadja az 1948. évi XXXIII. tc.-et a „nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonba vétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában”. Közel 5000 iskola és óvoda kerül át állami kezelésbe, ez majdnem 2/3-d résszel növeli az addig állami kézben levő intézmények arányát. 18 ezer pedagógust vesznek át az „áhított” állami státuszba. A katolikus püspöki kar tiltása miatt ezek között ekkor csupán 15 szerzetestanár van. A közoktatásügy tehát azonnal tanárhiánnyal, tankönyvhiánnyal és általános forráshiánnyal szembesül.

Az iskoláztatást modernizálni szándékozó reformokra egy olyan történeti korszakban került sor, amikor ez a modernizáció egybeesett az iskola – s ezzel együtt az emberek mindennapjainak – átpolitizálódásával, az egypólusú politikai hatalom kiépülésével.

VII. EGYHÁZI ISKOLÁK AZ ÁLLAMOSÍTÁS UTÁN

A fejezetben végigkövetem a protestáns és a katolikus iskolafenntartó egyházakkal (ill. érintőlegesen a kisebb, az iskoláztatásban kevésbé érdekelt egyházakkal) kötött egyezmények létrejöttének fázisait, valamint kitekintek az egyezmények alapján megmaradó egyházi középiskolák életére az ötvenes években. Források: egyházi és állami levéltárak, szakirodalom, visszaemlékezések, közlönyök.

a) A református egyház volt az, amellyel a legközelebb kerültek a megegyezéshez a hatalom képviselői az államosítási törvényhozás sürgető időpontjában. A tárgyalások középpontjában a reformátusok részéről a kollégiumi rendszer további fenntartásának kiharcolása állt, azaz a meghagyott történelmi iskoláikat kollégiumi rendszerben (saját egyházi általános iskolájukra alapozó középiskola, líceum, szakiskola vagy tanítóképző egymásra épülésében) kívánták megőrizni. Informálisan ugyan Rákosi megígérte ezt a tárgyalóküldöttségnek, de nyilvánvaló volt, hogy ezen ígéret ellentmond a párt- és kormányzati törekvéseknek, amelyek szerint a 14 éves korig terjedő alapiskoláztatást, vagyis az általános iskolát csakis állami kézben tudják elképzelni. A református tárgyalóküldöttség – az államosítás országgyűlési jóváhagyása után – jogosan érezhette becsapottnak magát, mivel a minisztertanács nem járult hozzá néhány általános iskola református kézen való meghagyásához sem. Az „egyezményt” (az unitáriusokkal együtt) október 7-én kötik meg.

b) Az iskolaállamosítás parlamenti elfogadása után a kormányzat azonban nyílt és durva támadás indított az ellenálló evangélikus vezetőkkel szemben, őket téve felelőssé a megegyezés elmaradásáért. Miután 1948. augusztus 24-én a gazdasági rendőrség az egyház külföldi segélyeinek kezelése ügyében nyomozást indított az evangélikusokkal szemben, s másnap hajnalban házkutatást tartottak Ordass Lajos evang. püspök lakásán, ill. letartóztatták Radvánszky Albert egyetemes felügyelőt és Vargha Sándor egy. főtitkárt, egyértelművé vált, hogy a kormányzat kíméletlenül megszabadul azoktól, akik az iskolák megtartása érdekében ellent mertek mondani. Végül az összeülő evangélikus egyetemes zsinat december 8-án „szótöbbséggel” elfogadta az egyezmény tervezetét, s felhatalmazást adott aláírására. Erre azonban „csak” december 14-én került sor.

c) A protestáns egyházakkal kötött egyezmény egyik sarkalatos pontja volt a kötelező hitoktatás megtartásának kérdése. A források azonban azt bizonyítják, az MDP vezetői nem vették komolyan az ez ügyben tett ígéreteiket sem, és a hitoktatás fakultatívvá tételét összekapcsolták a klerikális reakció elleni küzdelem kampányával. 1949. szeptember 5-én az Elnöki Tanács törvényerejű rendelettel törölte el az iskolákban a kötelező vallásoktatást és tette a hittant fakultatív, ún. rendkívüli tárggyá az iskolákban. A manipulált statisztika is alátámasztja azonban, hogy a vallásoktatás háttérbe szorítása nem volt olyan sikeres, mint várták. (Nem kis gondot okozott pl. az MDP vezetői számára, hogy a párttagok, sőt a párttisztségviselők között sem volt egyértelműen pozitív fogadtatása az intézkedésnek.)

A hitoktatás ellenpólusaként a nép „természettudományos világnézeti átnevelésének” oktatáspolitikai programja jelenik meg..

d) Az iskolaállamosítási törvény és végrehajtási utasítása alapján azok az iskolák, amelyeket a VKM előterjesztése alapján nem vettek ki kivételként a rendelkezés hatálya alól, államosításra kerültek. Egyezmény hiányában idetartoztak a korábban katolikus fenntartásúak. Az államosítás gyakorlati végrehajtói az ún. államosítási bizottságok voltak (az iskolák vagyonát már a törvény elfogadása előtt zár alá vették). Ezek voltak a felelősek a végrehajtási utasításban részletesen kifejtett iskolai vagyon hiánytalan átvételéért. A gyakran a templomokkal, rendházakkal, kollégiumokkal és egyéb egyházi intézményekkel egybeépült iskolák vagyonának, sőt magának az ingatlannak az elválasztása azonban nem csekély gondot okozott mindkét félnek. (Ez a probléma egyébként jelentkezett az egyezményt megkötött egyházaknál is.) Külön támadási felületet teremtett az, ha az államosított iskolával egybeépült rendházakból hitoktatásra átjártak a szerzetesek az iskolákba. Korábbról már ismerős vádakat fogalmazott meg a hatalom rájuk vonatkozóan: a klerikális reakció vádját.

A hazai szerzetesrendek léte elleni közvetlen támadás előkészítése, amely végső soron a működési engedélyük megvonásához is elvezetett, már 1950. március–áprilisban megkezdődött, mégpedig az iskolaügyhöz szorosan kapcsolódva a vallás- és közoktatásügyi minisztériumon, illetve az MDP különböző oktatással foglalkozó bizottságain keresztül. Remek lehetőséget jelentett ugyanis az iskolák államosítása után kialakult gyakran tisztázatlan vagyonjogi helyzet, amely az államosított szerzetesi iskolákban keletkezett.

A halogatott tárgyalások megindulását egyházi részről a szerzetesek rendházaikból való elhurcolásának megkezdése tette elodázhatatlanná. Ugyanis a Belügyminisztérium 1950. június 7-én és 9-én bizalmas rendelkezésében a 8310/1939. évi rendeletre (azaz egy háborús helyzetben hozott intézkedésre!) hivatkozva „közrendészeti és biztonsági” okokból elrendeli a déli határhoz közel eső rendházakból a szerzetesek elhurcolását, távolabbi rendházakba való összezsúfolását és a házi zárlatot. Indoklásuk szerint a déli határsávban a jugoszláv „imperializmus veszélyezteti a szocializmust építő magyar népet, és a szerzetesek az imperialistáknak kémkednek”. (Az első kitelepítés június 9–10-én éjjel történt, és összesen 894 szerzetest érintett.) A kitelepítések folytatása a VKM igényeire rímelt: Budapestről és a nagyobb városokból telepítettek ki 1074 szerzetest kollégiumi és középiskolai helyek nyerése érdekében.

A katolikus egyház és a kormány tárgyalásain 1950. augusztus 29-ig összesen hét fordulóban döntenek a szerzetesrendek és ezzel együtt a katolikus iskolák sorsáról is. (A tárgyalások közben sem függesztik fel a kifejezetten éjszakára időzített kitelepítéseket.)

e) A megmaradó egyházi középiskolák felügyeletével megbízott tanácsi oktatási osztályok az ötvenes években szorgosan végezték ellenőrző munkájukat. A látogatásokra általában havonta egyszer került sor, az oktatási osztály képviselője mellett a szakfelügyelő vett tagként részt benne. Általában felmérték a diákok számát, ellenőrizték, hogy a tanítószemélyzet azonos-e a VKM által nyilvántartott és jóváhagyott adatokkal, emellett bele kellett tekintenie a bizottságnak a tanulók dolgozataiba, kérdést kellett feltenniük a tanulóknak aktuálpolitikai témákról, ellenőrizniük kellett a tanmenetet. Mindezekről a hivatalos iratok mellett néhány visszaemlékező is igen hangulatosan tudósít.

VIII. A KÖZOKTATÁS ÉS AZ ÁLLAMI OKTATÁSIRÁNYÍTÁS HELYZETE
1949–1956 KÖZÖTT

A fejezetben végigkövetem az oktatás pártirányítási rendszerének létrejöttét (a VKM ellen folytatott hatalmi harcot) és legfőbb jellegzetességeit. Emellett összefoglalom az általános iskolák, ill. a középiskolák helyzetét, a feléjük irányuló oktatáspolitikai elképzelések jellemzőit 1949–53 és 1953–56 között. Források: levéltárak (különösen a Rákosi Titkárság és az MDP PB iratai), forráskiadványok, szakirodalom.

a) A vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1945–48. között végzett oktatásirányítási, -szervezési, törvény- és rendelet-előkészítési tevékenységét a baloldali pártok részéről folyamatos bírálat kísérte. A helyzetéből adódóan nehézkesen „mozdítható” oktatásügy, a tapasztalt és emiatt is óvatos minisztériumi tisztviselők minden gondja-baja, a „lassúság”, a minisztérium számlájára íródott, és állandóan kormányzati elégedetlenség forrása volt. Az iskolák államosításának „levezénylése” után, azaz a teljes állami oktatási monopólium létrejöttével, a VKM óriási, eddig nem tapasztalt problématömeget, terhet kapott a vállára. A bírálat még inkább felerősödött, s megnyílt a terep arra, hogy az irányítás nyíltan és teljes mértékben átkerüljön az MDP vezető szerveihez, s élet-halál urai lehessenek ezen a területen is. Ehhez azonban „le kellett számolni” a kormányzati szintű irányítást végző minisztériummal, annak tisztviselőivel. Ez történt meg 1948 ősze és 1950 tavasza között. Új elemként jelentkezik, hogy a VKM mellé felsorakozik az országos Neveléstudományi intézet is mint „szabotázst végző” intézmény. Nem is titkoltan azt vetik a szemére, hogy át kívánta venni az irányítást a pártszervektől. Ez is azt erősíti meg, hogy az egész ügy folyamán egy tulajdonképpeni hatásköri és hatalmi harcról van szó, amely a pártapparátus és a minisztériumi (ill. a szakmai) apparátus között zajlott.

A VKM-et „sújtó” több pártvizsgálat és az 1950. március 29-i KV-határozat nyomán rohamtempóban indult meg a VKM átszervezése. (Ortutayt is ez a vizsgálat mozdította el pozíciójából.) Az új miniszter (Darvas József) mellé ellenőrzési és sajtóosztály szerveződik, előbbi „felső” ellenőrzési terv alapján rendszeresen és éberen „kémpróbaszerűen” ellenőrzi a minisztérium különböző részlegeit, utóbbi a propagandaügyeket intézi. Az egyházi reakció „féken tartására” létrejön egy ún. Vallásügyi Osztály is. Az Állami Egyházügyi Hivatal felállítása után 1951 májusában kialakított Közoktatásügyi Minisztérium (KM) továbbra is a pártellenőrzés, ill. a folyamatos átszervezés állapotában volt. (A legfontosabb pozíciókat érintő változásokról a függelékben összeállítást közlök.)

b) A frissen államosított általános iskolákat a beiskolázás nehézségei, a tanterem-, tankönyv- és szaktanárhiány, illetve a már meglévő iskolák leromlott, korszerűtlen állapota sújtotta. Volt tehát mit finanszírozni és fejleszteni. Annál is inkább, mivel még az általános iskola hálózata sem épült ki teljesen az államosítás idejére. Az általános iskolák színvonalbeli elmaradottságát jelzi a hatalmas lemorzsolódási arány is.

Mi volt az oka annak, hogy az általános iskola (s általában az oktatás) fejlesztése ilyen nagymértékben lemaradt az ígéretekhez képest? A legfontosabb tényezők a közoktatás irányítói (és ez érvényes mind a pártbeli, mind pedig a miniszteriális irányítókra), valamint a gazdasági csúcsszervek (Országos Tervhivatal, Pénzügyminisztérium, Népgazdasági Tanács) közötti ellentétek, az oktatás igényeinek a később is ismert maradványelv alapján való kielégítése. Például 1951 novemberében a közoktatás „felemelt” ötéves terve csökkenti az általános iskolákra szánt forrásokat. Az a paradox helyzet áll elő, hogy az 1949-ben indult „eredeti” ötéves terv 4,12%-os köznevelési beruházást tartalmazott, míg az 1951-ben felemelt csupán 2,84%-os ilyen típusú beruházást hagyott jóvá. És a nagy vesztes ezúttal is az általános iskola lett. Megállíthatatlannak tűnt az iskolák állapotának folyamatos romlása.

Az általános iskola fejlesztési forrásainak hiányát az alacsony színvonal állandósulását különböző kampányokkal igyekeztek elfedni. Közéjük tartozott az egész időszakon végighúzódó, minden iskolafokozaton érvényesülő, ún. „lemorzsolódás” elleni harc. Az MDP KV 1950. március 29-i határozata az általános iskolai oktatás területén tapasztalható nagyszámú kimaradás okát a tömegek között végzett kulturális felvilágosító munka gyengeségére és a hatóságok közönyére vezette vissza. Kézen fekvő emellett, hogy a bukásokért a tankönyvek hiányát és a tanárok túlzott követelményrendszerét hibáztassák. A munkaerőre szoruló ipari és mezőgazdasági üzemek, ill. az általános iskola között a lemorzsolódások és hiányzások miatt elkerülhetetlen volt az összeütközés. Égető gondként jelentkezett a tanteremhiány, melyet a beiskolázási számarányok erőszakos növelési vágya csak tovább erősített (az 1951-es beruházási tervnek csupán 65%-a teljesült – papíron). A megoldási javaslat: az „Építsük-szépítsük iskoláinkat” mozgalom fejlesztése, ismét csak elfedte a valóságot.

c) Az 1945 augusztusában miniszterelnöki rendelettel létrehozott általános iskola első nyolcadik osztályosai 1949-ben végeztek, időközben, 1948 nyarán, államosították az iskolák nagy többségét. E két körülmény, illetve az általános iskolák létrehozásakor keletkezett rendezetlen és főként egyenlőtlenségeket okozó szervezeti körülmények (hol elemiből, hol polgáriból, hol gimnáziumból alakult meg az általános iskola) mind azt sugallták a közoktatási kormányzat számára, hogy szükség van egy új, a középiskolák szervezetére vonatkozó rendelkezésre. A reform legfontosabb elvi alapja végig azonos maradt: az egységesség mellett a reformot „össze kell hangolni a szocialista gazdaság kifejlődésének szükségleteivel”. E ponton találkozunk a problémák tömegével is: a gazdaság „fejlődésének” a vágyottól a valóságig nehezen mérhető szükségleteivel, s az egyszerre magas szinten szakképző és általános műveltséget is nyújtó középiskola lehetetlenségével. Emellett az oktatás területét a politika teljesen alárendeli a gazdasági tervszámok bűvöletében élő tervezőknek. Az egységesség mellett fontos vonás az eltúlzott szakosítás is, amely később e korszak karikatúraszámba menő jellegzetes vonásává válik.

Az 1949-ben induló ötéves tervben a középiskolák esetében kirívóan hatalmas számokkal, óriási arányú fejlesztési tervekkel találkozunk. A középiskolák tanulóinak létszámát 78 600-ról csaknem duplájára, 146 000-re kívánták növelni, 1952-ben, a felemelt ötéves tervnél már 56 ezer első osztályossal számoltak. Ezt az óriási mennyiségű tanulólétszámot azonban bizonyos preferált, előnyben részesített rétegekből kellett az oktatásügynek „előteremtenie”. A hátteret a származási arány meghatározása adta, amelyben a munkás, illetve a szegényparaszti családi háttér jelenthetett az iskola és a diák számára megfelelő „jó pontokat”. Az évente többször is elkészített beiskolázási tervekben 1948 után a fő szempont az ilyen származásúak arányának növelése volt a középiskolákon belül. Ennek megvalósulása a statisztikában kezdetben általában „sikeresen” kimutatható. A mindenáron elérni kívánt, előre megadott beiskolázási arányszámokat azonban egyre inkább csak a tanulók eddigi tanulmányi eredménye, sőt vágyaik figyelmen kívül hagyásával tudták csak elérni. A felemelt ötéves terv a középfokú oktatás területén is „feszített” tevékenységet, a valóságtól teljesen leszakadó arányszámokat, és a lehetőségektől rendkívül távol eső, előírt létszámnövekedést jelent, miközben az infrastruktúra fejlesztése mindezt nem követte. (Újra előkerült az Eötvös József óta ismerős oktatási nehézség: a tanulók puszta leültetése is gondokat okoz, az osztályok irreálisan magas létszámokkal kénytelenek működni.)

d) Az 1953. június 27–28-i MDP KV-határozat a közoktatás területén is a hibák feltárására ösztönzött. A hibák „feltárói” ugyanazok voltak, akik az előző évek oktatáspolitikáját pártvonalon meghatározták. Keményen kritizálták az oktatásügy területén végzett elkapkodott, szervezetlen, sorozatban válságokat előidéző döntéseket, de a letagadhatatlan hibákért elsősorban minisztériumot tették felelőssé. Szó esik azonban arról is, hogy a túlméretezett, túlhajszolt közoktatási terv végrehajtásához az elemi feltételek is hiányoztak.

A hibák ígért kijavítása nehézkesen haladt, bár az MDP KV többször is foglalkozott az oktatás helyzetével. Megállapították, hogy az általános iskola fejlesztését elhanyagolták, ezzel szemben túlfejlesztették és „túlszakosították” a közép- és felsőoktatást, valamint az iskolákra fordított anyagi eszközök nem feleltek meg az előírt és teljesített létszámemelkedésnek. Az egyik párthatározatot követte a másik, mindinkább elbizonytalanítva az oktatásügy területén dolgozókat. Végül az 1955. márciusi KV-határozat arról értesítette az oktatásügy szereplőit, hogy a korábban javasolt tevékenységek újabb, most már „jobboldali” hibákat szültek. Ilyen például, hogy a kádermunka szakmai színvonalának emelése a jelentés szerint „a politikai követelmények mellőzése” mellett ment végbe, s az „éberség tompulása” is káros következményekkel járt. A hibák „felnagyítása, a destruktív kritika” szintén a negatív jelenségek körébe sorolódik stb. A visszarendeződés sem a valóban létező közoktatásügyi válság megoldását, sem az ügy érdekében tenni akaró szakemberek munkáját nem segítette.

e) Az alapoktatás 1953 után is kétségbeejtő helyzetben volt. Miközben az MDP KV által előírt általános iskolai beiskolázási tervet 99%-ban teljesítették, nem tudják a beíratott tanulók számára biztosítani a normális tanulás lehetőségeit. A tanulócsoportok rendkívül rövid idő alatt 1372-vel emelkedtek, miközben a tantermek száma csupán 318-cal nőtt. És a folyamatos beiskolázás mellett a túlkorosak nagy aránya az elkövetkező évekre is rendkívüli viszonyokat teremt az alsó fokú oktatás területén. A tervezett körzetesítés, a körzeti iskolák számának növeléséről alkotott terv szintén kudarc, nem tudják ugyanis sem kiépíteni hálózatukat, sem biztosítani a meglevőknél a tanulók bejárását, ill. a diákotthont. A nevelők számát gyakorló éves tanítók és tanárjelöltek idő előtti (értsd: végzés előtti) munkába állításával próbálják emelni. Azonban a „kemény tényező” továbbra is az iskolaépület és a tanteremszám, ha a gyermekeket nem tudják külön osztályokban, osztott módon elhelyezni, hiábavaló a szaktanárok megemelt nagyságrendű képzése (ami végül túlképzéshez vezet). Bebizonyosodott, hogy az államosítás aktusa önmagában nem jelent fejlődést/fejlesztést, hiszen az „elhanyagolt”, „szervezetileg széttagolt” alapiskolák gondja az egyházakról most az államra vállára szakadt.

f) Az általános iskola nyolcadik osztályaiból kikerülő százezres tanulólétszámot valahova be kellett iskolázni. A kérdés úgy is felmerült, hogy a technikumot végzettek elhelyezkedési nehézségei miatt csökkentsék az ebbe az iskolatípusba felvehetők számát és növeljék az általános gimnáziumok tanulólétszámát (ehhez azonban óriási méretű gimnáziumfejlesztésre lett volna szükség), vagy pedig – mivel a felsőoktatás már nem tudja felvenni a gimnáziumban végző tömegeket, és a diákok 5-6 éves érettségi + szakmunkás-kiképzése pedig luxus –, azonnal a szakmunkásképzés felé kell őket irányítani. Ez utóbbi azonban ellentmondott a „dolgozó nép műveltségének minél magasabb színvonalra való emelése” sokat hangoztatott célkitűzésének, az időszak egész eddigi propagandájának. Világosan megfogalmazódik az a tény, hogy a középiskolai oktatás még évekig küzdeni fog a mesterségesen felduzzasztott létszámmal, miközben az anyagi háttere kevéssé változik majd.

A felsőoktatásba felvehető hallgatók számának csökkentése nem kis feszültséget okozott a középfokú oktatás területén is. Az általános gimnáziumot elvégzők tanulásuk alatt folyamatosan azt hallhatták, hogy iskolatípusuk a felsőfokú tanulmányokra készít elő. (1954-ig többségüket fel is veszik az egyetemekre, főiskolákra.) Az 1954/55-ös tanévben azonban kiderül, hogy a 3000 továbbtanuló érettségizett mellett még 9000 frissen végzettet kell elhelyezni. Sőt meggyőzni arról, hogy a szakmunkásképzés területén való továbbtanulás nem jelent presztízscsökkenést a számára. Emiatt az egyik legfontosabb ideológiai céllá a „fizikai munka megkedveltetése” válik a tanulóifjúság körében.

IX. AZ ÉRTEKEZÉS TÉMÁJÁNAK TÁVLATAI

Értekezésemben igyekeztem a rendelkezésemre álló források alapján új szemlélettel vizsgálni a korszak oktatástörténetét. Ez az eddigi monográfia jellegű szakirodalomhoz képest mind új forráscsoportok feltárását, mind az évtizedes, megszokott következtetések újra- és átgondolását tette szükségessé. Nem kétlem, hogy ez a munka további finomításra, illetve folytatásra vár (utalok itt a bevezetőben is említett tovább kutatandó témákra), amit erőmtől és lehetőségeimtől függően szeretnék a későbbiekben elvégezni.

A témában megjelent publikációk

Vezérekről, példaképekről gyermekeknek. História, 1987. 5–6. sz. 41–43. old.

Az állami iskolamonopólium kialakulása Magyarországon. (Viták az iskolák államosításáról.) Pőcze Gáborral közösen írt kötet. Neveléstörténeti Füzetek, OPKM, Budapest, 1988.

A vesztes ország tankönyvei, 1946. História, 1991. 5–6. sz. 57. old.

A katolikus iskolák történetéhez. História, 1994. 4. sz. 28–30. old.

Ifjúság és pártpolitika, 1945–46. História, 1995. 4. sz. 17–18. old.

Öt nap tanulás – egy nap munka. Munkaoktatás a Kádár-korszak elején. História, 1995. 9–10. 44–46. old.

A magyarok krónikája. (Szerk.: Glatz Ferenc) Oktatás- és művelődéstörténeti szócikkek írása. Bp., Officina Nova, 1995.

Út az iskolák államosításáig. História, 1998/7. 22–25. old.

Úttörőváros a Balatonnál. Zánka építése, 1968–1975. História, 1999/5–6. 64–66. old.

Az iskolaállamosítás parlamenti vitája. In Tanulmányok a XIX–XX. századi történetből. ELTE BTK, Budapest, 2001. 225–234. old.