NÓGRÁDY ÁRPÁD

Földesúri pénzjáradék és paraszti életszínvonal
Magyarországon a késő középkorban

PhD-tézisek

Történeti közgondolkodásunk egyik sajátos szemléleti vonása, hogy a középkori adók, s különösképp a földesúri pénzjáradékok mögött szinte mindig paraszti nyomorúságot feltételez. Az asszociáció nem új keletű, tudományos jellegű megfogalmazása már a reformkorban, Horváth Mihálynál tetten érhető, ám a tézis kimondása terén az elsőség, az Egy nemesemberről meg az ördögről című fabulája révén alighanem Heltai Gáspárt illeti meg.

A jeles kolozsvári polgár ugyanis a földesúrhoz ispánnak állt, s a föld népétől ezernyi gonosz fortéllyal jelentős jövedelmet kicsikaró ördögről szóló példázatában voltaképp a 16. századi árforradalom agrárkonjunktúráját meglovagoló nagybirtok gazdálkodását állítja pellengérre. Megemlékezik a vizezett bort áruló urasági kocsmákról, a nemesember terményeinek jobbágyokra vetéséről, az úri marhakereskedelemről, egyszóval mindarról, ami az akkori nemességnek „süveggel hordja bé a pénzt”.

Heltainak az őt körülvevő világról készített látlelete ugyan néhány évtizeddel Mohács után keletkezett, számos vonása azonban a középkor végére is bizonyíthatóan helytálló. Elegendő csupán a Szapolyaiak fennmaradt számadáskönyv-töredékében a kocsmáltatásra vonatkozó bejegyzéseket fellapozni, s a bevételek nagysága mindenben megerősíteni látszik Heltai megállapítását. Tokaj, Tállya, Szárd, Regéc és Boldogkő várának uradalmaiból (és néhány más birtokból) 1517-ben, a korban hatalmas összeg 2928 forint borbevétele volt a családnak, miközben ugyanitt az 1 forintos királyi adó „csupán” 1382 forintot tett ki. Az adat önmagáért beszél, s a Szapolyai-könyvelés számait nincs okunk kétségbe vonni, ám ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy azok a jobbágyok, akik portánként királyi adójuk közel 2,5-szeresét hagyták ott az uradalmi kocsmákban aligha élhettek a „teljes romlás szélén”.

A jelen dolgozat alapgondolata, tudniillik az, hogy érdemes a korábbi szakirodalomban általában súlyosnak vélt földesúri adók kérdését újra megvizsgálni, s ezzel párhuzamosan a jobbágyság életszínvonalának meghatározására is kísérletet tenni, az efféle benyomások ösztönzéséből született meg. Egyúttal – a szakirodalom iránymutatása alapján – az is nyilvánvaló volt, hogy aki nem riad vissza a késő középkori jobbágyterhek megbecslésének kockázatos vállalkozásától annak mindenekelőtt egy különös földesúri adó, az ún. taxa extraordinaria részletes vizsgálatával kell szembenéznie. Ugyanis e sajátos, a 14. század utolsó harmadától egyre gyakrabban előforduló, s a következő század elejétől széleskörűen elterjedő pénzszolgáltatás mind a földesúri járadékokkal szemben kialakult korabeli elveket, mind a pénzadók összegszerűségét tekintve oly mértékű változásokat indukált, ami megkülönböztetett figyelembe vételét követeli meg.

A földesúri rendkívüli adó kérdését behatóbban eddig két kiváló történész tette vizsgálat tárgyává. Kialakulásának és elterjedésének főbb vonásait Mályusz Elemér tisztázta, Szabó István pedig egy – döntően Jagelló-kori adatokon nyugvó – szuggesztív erejű elemzésben arról számolt be, hogy a taxa extraordinaria egyes uradalmakban 18-szor, 25-ször, vagy akár 37-szer is fölülmúlhatta az évi rendes cenzus összegét, s így – véleménye szerint – olyan súlyú adót sejtet, amely az örökös röghöz kötés kimondása mellett joggal tekinthető „a magyar jobbágytársadalom válságba torkolló útja” egyik tragikus szimptómájának.

De helytálló-e az efféle értékelés? A konklúziónak ugyanis bizonyos meggondolások ellene szólnak. Mindenekelőtt maga a cenzus és a taxa között feszülő különbség, ami A magyar forrásadottságok mellett különlegesnek számító lajstromot részletes vizsgálat alá vetve kiderült, hogy az olyan nagyságrendet mutat, hogy kétséges, leírható-e pusztán az úri önkény koordinátáival. Bármi álljon is a jelenség hátterében, a földesúri taxa extraordinaria problémája távolról sem tartható megoldottnak, s miként Szabó István hangsúlyozta, egy olyan adófajtáról van szó, amelyről „történetkutatásunk eddig nem sok tudomást szerzett”.

Az alábbi értekezés egyrészt e sajátos adófajta felderítésére vállalkozott, másrészt – e taxan keresztül —annak igyekezett utánajárni, hogy mekkora terhet jelenthetett számszerűen a földesúri pénzjáradék a késő középkori Magyarország jobbágytársadalma számára. Továbbá – az adózással összefüggésben – arra tett kísérletet, hogy a korabeli paraszti életszínvonal egyik igen fontos, s leginkább megragadható elemét, az egyszerű emberek táplálkozásának minőségét is körvonalazza.

II

A disszertáció forrásbázisát – a megválaszolásra váró kérdések jellegéből adódóan – oklevelek, számadáskönyvek, adólajstromok, kisebb-nagyobb összeírások, tized- és kárjegyzékek, valamint urbáriumok alkotják. A forrásfeltárásnak különös figyelmet szenteltem. Ugyanis hamar kiderült, hogy az igazán értékes és jól hasznosítható, összeírás jellegű írásos emlékek száma még a Jagelló-korból is viszonylag csekély. A téma korszakhatárát is a forrásadottságok szabták meg, s a kezdő időszak ily módon Zsigmond uralkodásának második felére esett. A középkori témájú feldolgozások hagyományos záró időpontjához (a mohácsi csatavesztés dátumához) azonban mereven nem ragaszkodtam – ezt a munka jellege sem követelte meg –, s így az értekezés egy 1530. évi jegyzék elemzését is tartalmazza. E körülményekből adódóan a fentebb vázolt kérdések megválaszolását csak úgy lehetett megkísérelni, hogy a Magyar Országos Levéltár Mohács előtti gyűjteményeinek fontosabb, s feltételezhetően a tárgykörhöz tartozó emlékanyagot rejtő állagait átnézve, azaz a forrásokat a legkülönbözőbb helyekről összegyűjtve, egy-egy problémát (vagy annak egy részletét) mindig arra a területre kellett kidolgozni, ahonnan a forrás fennmaradt. Az eljárás természetesen számos hibalehetőséget rejt magában, hiszen például az adóterhek nagyságára vonatkozó legmarkánsabb adatokat (Rojcsa) egy országrésznyi távolság választja el a korabeli falusi-mezővárosi fogyasztásra utaló összeírások származási helyétől (Beregszász, Dévény, Ónod). A problémakör minden elemét egy régión belül tanulmányozni persze szerencsésebb lett volna, ám az adatok szórtságának is van hozadéka: nevezetesen az, hogy az eredmények egy-egy nagyobb tájegység vonatkozásában is érvényesnek tekinthetők.

Más jellegű – bár azonos tőről fakadó – nehézséget jelentett a korabeli mértékegységek, valamint az agrárproduktumok, s különösen a kenyérgabona árának esetenkénti meghatározása. Az ugyan várható volt, hogy a földesúri számadások árral és mértékegységgel is megjelölt búza-rozs adatokban bővelkedni nem fognak – hiszen a birtokos társadalom azokhoz szinte kizárólag malomvám és terményjáradék formájában jutott hozzá —, az már azonban kevéssé, hogy az efféle feljegyzések a királyi városok könyveléseiben is csak rendkívül ritkán forduljanak elő. Végül is, a kenyérgabonára vonatkozó minimális adatmennyiséget egy alkalommal, Eperjes késő középkori kenyérfogyasztásának becslésekor, hogy folyamatos adatsorokhoz jussak, jobb híján a városi számadáskönyv azonos időből fennmaradt, gazdagon adatolt zab áraival vetettem össze, s árarányukat használtam a következő eperjesi búza-adat felbukkanásáig.

A hazai szakirodalomban a hasonló célkitűzésű munkák nem ismeretlenek. Ezek közül elsősorban Szabó István munkáit kell kiemelnem. A jeles tudós következtetéseit az értekezés eredményei ugyan nem mindenben támasztják alá, ám a problémafelvetések jelentős részét az ő műveinek gondolatai ihlették.

A feldolgozás négy nagyobb gondolati egységre bomlik: 1.) A taxa extraordinaria részletes vizsgálata (kivetés oka, behajtás, felhasználás), döntően a nyugat-dunántúli Kanizsai uradalmak gazdag forrásanyaga alapján. 2.) A Körös megyei Rojcsa districtus különleges és igen korai – 1425-ből származó – taxa-lajstromának elemzése, a jegyzék előtörténete, az adó viszonya az éves jövedelemhez. Az eredmények ütköztetése elsősorban Pozsony megyei adatokkal. 3., A paraszti napszámbér vásárlóerejének kérdése. 4.) A mezőváros, a királyi város és a falu példáján keresztül a korabeli kenyérfogyasztás mennyiségének meghatározása.

III

Az értekezés fontosabb megállapításai az alábbiakban foglalhatók össze. Az a különös, s a korábbi szakirodalom által igen súlyosnak tekintett földesúri adófajta, amit a korban taxa extraordinarianak neveztek, hat uradalom (Kapuvár, Léka, Sárvár, Gyula, Hunyadvár, Sempte), együttesen több mint 4000 jobbágygazdaságának Jagelló-kori adatai alapján, átlagosan évi 1,5-2 forint terhet rótt egy-egy adófizetőre, s a teljes földesúri pénzjáradék sem lépte túl évi átlagban a három forintot. A taxa Kanizsai László számadáskönyve szerint nagyrészt hétköznapi kiadások fedezetéül szolgált, s ez a tény rendszeres behajtását valószínűsíti. (A Brandenburgi György kezére került hunyadvári uradalomban gyakorlatilag évente kivetették.) E sajátos, korai vagyonadó bevezetésének valószínű oka abban jelölhető meg, hogy a földesúri gazdálkodásnak az a típusa, ahol a bevételek szerkezetében a telekmérethez kötött cenzus dominál, a birtokos szempontjából nézve hatékony adóztatást a középkor végén már nem tett lehetővé. A föld tulajdonosa ugyanis a telekmérethez kötődő járadékszolgáltatás mértékét valamelyest is racionális gazdálkodás esetén csak egy általánosan elérhető jövedelmi szinthez köthette, hiszen jobbágyainak aránytalanul magas megterhelése az adózók elszegényedéséhez és a birtokok elnéptelenedéséhez vezettek volna. Ugyanakkor a kötelezettségek alacsony szinten történő rögzítésével a földesúri adóztatás horizontja éppen a tehetős jobbágyrétegek átlag feletti jövedelmeire nem terjedt volna ki. (A fentebb idézett különösen magas cenzus-taxa arányok a jelképes földbérben lelik magyarázatukat.) A taxa extraordinariat pedig, úgy tűnik, elsősorban éppen e tehetős, olykor több száz forint értékű áruval is kereskedő parasztpolgárok, valamint a falusi-mezővárosi mesteremberek jelentős, telki állományukon keresztül azonban többnyire alig elérhető jövedelmének megadóztatására vezethették be.

A rojcsai adólajstrom tovább árnyalja ezt a képet. Az előzményekből részint egy kis Árpád-kori comitatus uradalommá alakulása követhető nyomon, részint egy Zsigmond-kori földesúr-alattvaló konfliktus rajzolható meg. Az események pontos ismeretében pedig a lajstrom igen magas összegeinek értékelésére, valamint a földesúri adó súlyának hozzávetőleges meghatározására nyílik lehetőség. A becsült arány – a teljes földesúri pénzadó mértéke az éves jövedelem legfeljebb tizedrészére tehető – Pozsony és Zala megyei adatokkal történt ütköztetése megerősíteni látszik a szlavón példa sugallta következtetés létjogosultságát.

A paraszti napszámbér vásárlóértékének kérdését az értekezés két részletes – egy 67 napon, illetve egy teljes éven át vezetett – élelmiszer-kiadási lista segítségével rajzolta meg, s arra a megállapításra jutott, hogy az átlagos, 4-5 dénáros férfi napszám egy fő bőséges és húsban is gazdag táplálkozását 3-4 napra biztosította.

Az értekezés utolsó egysége Magyarország középkor végi (1500-1530) kenyérgabona-fogyasztásának megállapítására tesz kísérletet. Az elemzés gerincéül ez esetben egy kelet-magyarországi oppidum, Beregszász lakosságának 1530 március–június között lezajlott, folyamatos, kis tételekben történt gabona-vásárlásait rögzítő jegyzéke szolgált. család gabona-vásárlásainak emlékét tartotta fenn. Olyan familiákét, akik hétről-hétre a piacon szerezték be a kenyérnekvalót. A közel száz család vásárlásaiból – 7 fős háztartásokkal számolva – több mint félezer személy átlag 50-60 dkg-os napi kenyérfogyasztása körvonalazódott.

Az egyedi forrásból származó eredményt a munka a malmok tulajdonosát illető őrletési díj-hányad segítségével ellenőrzi, illetve bővíti. Az őrletés = fogyasztás tétel alapján egy-egy malom jövedelméből annak vonzáskörzete fogyasztását mutatja be. A nehézség mindenekelőtt abban áll, hogy többnyire szinte lehetetlen meghatározni a malmok vonzáskörzetét. Egy észak-magyarországi szabad királyi város, Eperjes mégis lehetőséget kínál erre, így itt – a város birtokában álló malmok segítségével – az 1497-1521 közötti évekre megbecsülhető a fogyasztás. Az eredmény teljes mértékben igazolja a középkori Magyarország földjének gazdagságáról áradozó korabeli utazók tapasztalatait. A vizsgált időszakban éhezés nem volt a városban. Az átlag kenyérfogyasztás napi 60-80 dkg-ra tehető, a legjobb években pedig 1,1- 1,6 kilogramm, vagyis az eperjesiek asztalára majd minden nap igen bőséges porció jutott.

A kenyérfogyasztás, úgy tűnik, a paraszti háztartásokban is mindennapi lehetett. A fentieknél némileg bizonytalanabb becslések szerint mind a Dunántúlon (Veszprém megye), mind a Tiszántúl középső részén (Békés megye) olyan nagy, összefüggő területekkel kell számolni, ahol a kenyérfogyasztás elérte a napi 40 dkg-ot. A kenyér tehát, ha sokan korpás lisztből és rozsból sütötték is, ott állt mindenki asztalán, s nemcsak a városi polgár s az oppidumok lakója, de nyugat-európai sorstársainak sokaságával ellentétben az egyszerű parasztember is mindennapi eledeleként tekinthetett rá. A középkori Magyarország gazdagságának talán ez utóbbi a leginkább sokatmondó vonása.

Az értekezés témaköréhez kapcsolódó publikációk

Taxa - extraordinaria? Széljegyzetek Kanizsai László kapuvári-sárvári számadáskönyvének margójára. In: In memoriam Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor emlékére. Szerk. Lengvári István. Pécs 1996. 125-149.

A paraszti napszámbér vásárlóértéke a középkor végi Magyarországon. In: Szabó István emlékkönyv. Kovács Ágnes közreműködésével szerk. Rácz István. Debrecen 1998. 105-123.

A középkor végi Magyarország mindennapi kenyere. (1,5 szerzői ív – Megjelenés alatt a Jósa András Múzeum millenniumi kötetében.)

Forráspublikáció:

Kanizsai László számadáskönyve 1520-1522. (7 szerzői ív – Szombathely - Vasvár)