PÁLFFY GÉZA

Katonai igazságszolgáltatás Magyarországon a XVI–XVII. században

Phd-disszertáció tézisei

Eötvös Loránd Tudományegyetem
Budapest, 1998

I. A TÉMAVÁLASZTÁS JELENTŐSÉGE, A KUTATÁS CÉLJA

A magyar királyság számára a XVI. században a török elleni határvédelem megszervezése történetének egyik legnagyobb feladatát, illetve kihívását jelentette. Az 1526 utáni mintegy fél évszázadban dőlt el ugyanis, hogy immáron nem a középkori budai, hanem a bécsi katonai vezetés, 1556-tól az Udvari Haditanács irányításával sikerül-e egy olyan új védelmi rendszer alapjainak lerakása, amely valóban képes az ütközőállammá vált Magyarország területén, az osztrák örökös tartományok és a német birodalom határain kívül feltartóztatni a hódításaik csúcsára jutó oszmánokat. Az ország fejlődését vizsgálva pedig arról volt szó, hogy Magyarország az új védelmi rendszer segítségével elkerül(het)i-e a teljes török meghódítást és az azzal járó olyan hosszú távú következményeket, amelyeknek az elmúlt évek balkáni háborús eseményeit figyelve szomorú szemtanúi lehettünk.

A koraújkori magyar történelemnek ugyan alig van olyan fejezete, amely valamilyen szinten ne állna összefüggésben az újonnan életre hívott határvédelmi rendszer történetével, mégis mind a mai napig nem állnak rendelkezésünkre azok az alapvető összefoglalások, kézikönyvek és adattárak, amelyek a „kereszténység védőbástyájának” históriáját egy-egy fontosabb szempontból teljességre törekvően és szisztematikusan tárnák fel. Pedig az elmúlt évtizedekben a nemzetközi hadtörténetírás – elsősorban a hadügyi forradalom elmélete körül folytatott vitáknak köszönhetően – olyan új szempontokat kezdett vizsgálni, mint például a hadügyi fejlődésnek az államigazgatásra, a gazdaságra, a társadalomra gyakorolt hatását stb., amelyek mintául szolgálhatnak a törökelleni határvédelmi rendszer kutatása terén is.

Disszertációmban ezen új nemzetközi kutatási és módszertani eredmények szellemében a védelmi rendszer és a királyi végvárakban szolgáló magyar és idegen katonaság történetének egy speciális, viszont annál sokrétűbb kérdéskörét, a XVI–XVII. századi magyarországi katonai igazságszolgáltatást igyekeztem a lehető legnagyobb teljességre törekedve, összefoglaló formában feltárni. Ugyanakkor magára a témára figyelmemet egyetlen forrás, egy beiktatási parancslevél keltette fel, amelynek erejével Mágochy Ferenc felső-magyarországi főkapitány 1609 márciusában újjászervezte a Bocskai István felkelése miatt ideiglenesen szünetelő kassai hadiszéket. Miután a végvári kutatások nagy öregjének, Takáts Sándornak egy esszéjét és Varga J. Jánosnak a téma egy részterületét feldolgozó tanulmányától eltekintve történetírásunk a törökkori hadi bíráskodást ez ideig nem vizsgálta, dolgozatommal elsősorban ezt a hiányt igyekeztem pótolni. Nevezetesen oly módon, hogy a határvédelmi rendszer nagy témakörének feldolgozásához egy részterület interdiszciplináris jellegű, törökkori had-, katonai közigazgatás-, jog- és mindenekelőtt társadalom-történetünket gazdagító munkával járulhassak hozzá – véleményem szerint ugyanis az egy helyben toporgó magyar végvári kutatások csakis ily módon lendíthetők fel. A „vitézlő nép” hadbíráskodási szervezetének és ítélkezési gyakorlatának bemutatásával ugyanakkor arra a kérdésre is választ kerestem, hogy a koraújkori magyarországi katonai igazságszolgáltatás mennyiben hasonlít, illetve tér el az európai és elsősorban a hazaira hatást gyakorló német hadi bíráskodás fejlődésétől.

II. ANYAGGYŰJTÉS ÉS FORRÁSFELHASZNÁLÁS

Kutatásaim során – a fenti elveknek megfelelően – a szakirodalom és a forrásanyag elviekben legalábbis teljes körű felhasználására törekedtem. A katonai igazságszolgáltatás európai fejlődésének és a magyar hadszíntéren szolgálatot teljesítő idegen zsoldosok hadi bíráskodásának bemutatásához nagy haszonnal forgattam az eddig készült, főleg német nyelvű összefoglalásokat – többek között Hans-Michael Möller legújabb, kiváló munkáját a Landsknecht-katonaság haditörvénykezéséről –, amelyek a magyar „vitézlő nép” igazságszolgáltatási szervezetének és jogszolgáltatási szokásainak vizsgálatakor is számos kérdés és kutatandó szempont megfogalmazásában segítettek.

A téma interdiszciplináris jellegéből adódott, hogy nehéz feladatot vállaltam magamra, amidőn a hadi bíráskodás forrásanyagának lehetőleg teljes körű összegyűjtésére vállalkoztam. Disszertációm egy-egy kérdéskörének kidolgozása ugyanis igen eltérő jellegű források felhasználását és különböző archívumokban, illetve levéltári fondokban való kutatást tett szükségessé. Miután pedig a korabeli hadi bíróságok még nem voltak önálló „hivatalok”, irataik nem kerültek külön irattárakba, majd archívumokba, így jelentős részük elkallódott avagy szerencsésebb esetben a bírói joghatóság képviselőjének, azaz a vár fő- vagy vicekapitányának, esetleg seregbírájának családi iratanyagába került.

Míg a katonai igazságszolgáltatás joggyakorlatának elemzésére a családi archívumokban fellelt szép számú ítéletlevél és perjegyzőkönyv kiválóan használható volt, addig a végvárakban szolgáló idegen zsoldosok törvénykezésének, valamint a magyar hadbírósági szervezet kialakulásának és fejlődésének bemutatásakor főként az Udvari Haditanács levéltárának a magyar történeti kutatások által még alig kihasznált, különböző egységeiben (Hofkriegsrätliches Kanzleiarchiv, Bestallungen, Alte Feldakten, Protokolle des Wiener Hofkriegsrates) fennmaradt iratokra támaszkodtam. Ezen adatokat az osztrák fővárosban 1993 és 1997 között évi több hónapos kutatóútjaim alkalmával gyűjtöttem össze. A Magyar Országos Levéltárból hasonlóképpen az utasításokat és katonai vonatkozású iratokat jelentős mennyiségben őrző kamarai és családi levéltári fondok jelentették a szinte kimeríthetetlen adatok tárházát. Végezetül mindezek mellett számos másodlagos jellegű forrásanyagot (például a veszprémi és győri káptalan felvallási jegyzőkönyveit, illetve Kassa és Győr város levéltárának bizonyos irategyütteseit) is szisztematikusan kicéduláztam, elsősorban avégett, hogy disszertációm függelékében közzétehessem a XVI–XVII. századi végvári „jogtudó értelmiség” adattárát, azaz a sereg-, hadbírák és egyéb katonai igazságszolgáltatással foglalkozó tisztségviselők archontológiáját.

III. A KUTATÁS FŐBB EREDMÉNYEI

Disszertációm legfőbb eredményének azt tartom, hogy egy olyan több tudományágat is érintő témakört sikerült az egész törökkorra vonatkozóan viszonylag teljességgel feldolgoznom, amelyről ez ideig ténylegesen alig-alig rendelkeztünk ismeretekkel. A dolgozat ekként remélhetőleg bizonyította, hogy a XVI–XVII. században szinte nincs olyan lényeges kutatási terület, amellyel kapcsolatban ne maradt volna fenn annyi – ugyan gyakran másodlagos jellegű és ezért csak szívós kutatások árán kiaknázható – levéltári forrásanyag, mely ne lenne elegendő a téma szisztematikus módon történő összefoglalására.

Noha az Udvari Haditanács tevékenységének köszönhetően a hadügyi forradalom legfontosabb jelenségei már a XVI. század közepétől megmutatkoztak a Habsburg birodalom törökellenes keleti hadszínterén, a magyarországi katonai igazságszolgáltatás a XVI–XVII. században mégis speciális, egyedi fejlődési utat képviselt. Ez mindenekelőtt azzal állt összefüggésben, hogy az ország végváraiban szolgálatot teljesítő vagy pusztán egy-egy hadjárat alkalmával ide érkező idegen, mindenekelőtt német zsoldosság, illetve a magyar végvári katonaság kialakulásában, formálódásában, funkcióiban és főként alapvető jellemvonásaiban igen sok tekintetben eltért egymástól.

Az I. Ferdinánd uralkodásának kezdetétől Magyarországra érkező német gyalogos katonaság már csaknem teljesen megszilárdult hadi bíráskodási szervezettel és ítélkezési gyakorlattal rendelkezett. Ennek az I. Miksa császár reformjainak eredményeként létrejött úgynevezett Landsknecht-katonaságnak – a magyarországi hadi bíráskodás vizsgálata szempontjából – különösen fontos jellegzetessége volt, hogy tagjait külföldön toborzott és elsősorban mezei szolgálatra alkalmas katonák alkották, akik kihasználva a kor állandó háborús viszonyait, a zsoldos életformát választották megélhetési forrásul. Azaz hosszabb-rövidebb időre egy-egy ezredeshez szegődtek és Európa különböző hadszínterein táborokban keresték kenyerüket. Toborzásukból következően egyedül parancsnokuknak, illetve az őt megbízó uralkodónak tartoztak engedelmességgel. Erre kötelezte őket felfogadásukkor hadiszabályzatukra, az úgynevezett Artikelbriefre letett esküjük, mely alapján ezredesük felettük korlátlan bírói joghatósággal rendelkezett, azaz élet-halál ura volt. Bírósági jogköre gyakorlásában fokozatosan kialakuló és egyre szilárdabb szervezetű stáb segítette, mely az említett hadiszabályzat passzusai alapján az ő nevében hozott ítéletet.

Mind az ítélkezés alapjául szolgáló Artikelbriefek, mind pedig a bírósági szervezet – miként azt a német hadtörténetírás már a század első felében feltárta – hosszú fejlődés eredményeként I. Miksa uralkodásának idején kezdett egységes formát ölteni. A XIV. század óta egyre nagyobb szerephez jutó zsoldos katonaság fegyelmének és tábori, valamint harctéri rendjének biztosítása ugyanis az egyre hosszabbra nyúló hadjáratokban már csak olyan tábori és hadirendtartások (Feld- und Kriegsordnung) kibocsátásával vált lehetségessé, melyek a katonák kötelességeiről és az általuk elkövetett vétségek megbüntetéséről a hadjárat időtartamára rendelkeztek. A zsoldosok szolgálatba szegődéskor esküvel kötelezték magukat a hadiszabályzat betartására, és vállalták, hogy amennyiben azt megszegik, parancsnokuk annak alapján bünteti meg őket. Barbarossa Frigyes császár nevezetes 1158. évi tábori rendtartásától a német városok zsoldosszerződésein és hadirendtartásain, majd a svájci és a huszita gyalogság nevezetes szabályzatain át vezetett az út ahhoz, hogy – miként azt magyar nyelven először igyekeztem dolgozatomban összefoglalni – az 1570. évi speyeri gyűlésen a német birodalom teljes gyalogos katonasága egységes hadiszabályzathoz jutott.

A Lazarus von Schwendi nevéhez köthető 1570. évi hadirendtartás létrejöttét a birodalmi gyűlések katonai jellegű határozatai mellett I. Miksa császár hadszervezeti reformjai készítették elő. Az általa életre hívott Landsknecht-katonaság fegyelmének biztosítása érdekében ugyanis a korábbi tábori és hadirendtartásokat általánosabb, új szabályzatokkal kellett felváltani. Ezeknek az úgynevezett Artikelbriefeknek a betartására a német gyalogosok mustrájuk alkalmával tettek fogadalmat. A XVI. század elejétől kezdve az Artikelbriefek váltak a gyalogos zsoldosság „szolgálati szabályzataivá”, azaz többek között a vétkes katonák feletti ítélkezés alapjává. A század első felének gyakori hadjáratai elősegítették ezek gyors tökéletesedését, aminek eredményeként 1566 tavaszán Bécsben II. Miksa császár már olyan rendtartást bocsátott ki az I. Szulejmán szultán ellen Győr alá vonuló német gyalogosok részére, amely közvetlen mintájául szolgált a négy esztendővel később a birodalomban és a magyar hadszíntéren egyaránt általános érvénnyel jóváhagyott Artikelbriefnek.

A birodalmi rendek támogatása ugyan nem jelentette, hogy többé nem volt szükség más, a helyi viszonyoknak jobban megfelelő szabályzatok kibocsátására, mégis nagy mértékben hozzájárult a Schwendi-féle 74 artikulus elterjedéséhez. Annál is inkább, hiszen az már 1571-ben nyomtatásban is napvilágot látott, így valóban alkalmassá vált egy „haditörvénykönyv” szerepének betöltésére. Életképességére és jelentőségére utal, hogy az időközben végbemenő hadügyi fejlődés ellenére a kor két nagy háborúja, a hosszú török, majd a harmincéves háború is csak kisebb változtatásokat hozott benne. Helyét végül 1673-ban I. Lipótnak az egész császári hadsereg számára kibocsátott, 60 pontból álló és 1703-ban magyar nyelvre is lefordított, egységes szabályzata vette át.

Az Artikelbriefek kialakulásával párhuzamosan jött létre az a bírósági szervezet, melynek bemutatását szintén nem nélkülözhettem a magyar végvári katonaság hadi bíráskodásának megértéshez. A bírósági stáb vezetését az 1499. évi tiroli tábori rendtartásban elsőként felbukkanó hadbíró, a soltész (Schulthei ß) látta el, akinek tiszte a polgári jogszolgáltatás intézményrendszeréből került át a katonai igazságszolgáltatáséba. A soltész vezette ezredesi széken a vádat az úgynevezett profosz (Profos) képviselte. A tisztség burgundiai eredetű volt, – s miként a mai ügyész – nem tartozott a soltész bírósági stábjához. Ez utóbbi tagjai közé a hadbírón kívül a bírósági jegyzőt (Gerichtsschreiber) és szolgát (Gerichtsweibel), továbbá a tizenkét esküdtet (Gerichtsgeschworner) sorolták. A soltészbíróság (Schulthei ßengericht) ugyanis esküdtszéki formában, az Artikelbrief megfelelő passzusaira hivatkozva hozta meg ítéleteit, melyek végrehajtásáról a rendőri és gazdasági feladatokat egyaránt ellátó profosz, illetve az ezredhóhér (Nachrichter, Henker) gondoskodott.

A XVI. század közepéig ugyanakkor a gyalogos katonaság hadi bíráskodásában kialakult egy másféle ítélkezési gyakorlat is, amelyet „Kriegsrecht mit den langen Spie ßen”-nek, azaz magyarul lándzsafutásnak nevezünk. Azoknál az ezredeknél, ahol a gyalogosok mustrájukat követően ezt a jogszolgáltatási formát fogadták el, külön hadbíróra nem volt szükség, hiszen ebben az esetben az Artikelbrief alapján a katonák közössége együttesen hozta meg döntését. Ez vagy felmentő vagy elmarasztaló ítélet volt, az utóbbi pedig a halálbüntetést jelentette. A két sorban felálló katonák ugyanis az általuk kialakított utcácskában elszaladó elítéltet lándzsáikkal halálra sújtották. Dolgozatomban újonnan feltárt adatokkal sikerült bizonyítani, hogy a soltészbíróságokkal egyidejűleg az 1530-as években a lándzsafutás jogszolgáltatási gyakorlatát is alkalmazták Magyarországon. A XVI. század végére azonban – elsősorban különösen kegyetlen volta miatt – mind a birodalomban, mind a magyar hadszíntéren beszüntették, egy változata viszont az úgynevezett vesszőfutás (Spie ßrutenlaufen) büntetésének formájában újjáéledt a harmincéves háború időszakában.

Társadalmi összetételéből fakadóan a zsoldos lovas katonaság hadi bíráskodása jóval lassabban és más formában szilárdult meg. A XVI. századi német lovasság ugyanis még meglehetősen arisztokratikus alapokon épült fel, hiszen tagjait szinte kivétel nélkül katonáskodó nemesek alkották. Őket viszont elsősorban rendi és nemesi kiváltságaikra való tekintettel nem lehetett az egészen más társadalmi rétegekre épülő gyalogsággal egy csoportba sorolni és ugyanazon szabályzatok előírásainak alárendelni. Ezért a lovasoknál az a gyakorlat alakult ki, hogy ők az uralkodó által megbízott toborzó kapitánynak adott Bestallung, azaz zsoldos-felfogadási szerződés szövegére tettek fogadalmat, mely az egyes vétkekre kiszabandó büntetések mellett rendelkezett a bíráskodás gyakorlásának módjáról is. Ezek a szabályzatok a gyalogosok Artikelbriefjeihez hasonlóan a XVI. század első felében olyannyira egységesedtek, hogy 1570-ben a lovasság számára is önálló szabályzatot (Reiterbestallung) erősített meg a birodalmi rendek speyeri gyűlése.

Az Udvari Haditanács fennmaradt levéltári anyagában végzett kutatások alapján kétségkívül bizonyítható volt, hogy a törökellenes magyar hadszíntéren mezei seregben harcoló német gyalogos és lovas katonaság hadi bíráskodási szervezete és gyakorlata teljességgel megfelelt az előbbiekben felvázolt általános normáknak. Ugyanakkor a végvárrendszer erődítményeiben évtizedeken keresztül szolgálatot teljesítő idegen zsoldosok katonai igazságszolgáltatásában már számos olyan elem ismerhető fel, mely jelentősen eltért ezektől. Ennek legfőbb okait abban kereshetjük, hogy a magyar hadszíntérnek egy adott véghelyére rendelt német katonaság speciális, a mezei szolgálattól meglehetősen eltérő, határvidéki körülmények közé került, amely hatással volt hadi bíráskodásának alakulására is.

A várbeli szolgálat a tábori életvitellel ellentétben hosszú idejű helyhez kötöttséget jelentett és feleslegessé tette az általános mezei használatra összeállított Artikelbrief azon paragrafusait, melyek a mozgó hadsereg fegyelmének és tábori rendjének biztosítására vonatkoztak. Ezek helyére olyan új passzusokat kellett a hadiszabályzatokba felvenni, melyek a végvárakban vagy erődvárosokban (például Bécsben, Győrött, Érsekújváron vagy Károlyvárosban) élő polgári lakossággal, illetve az ott működő civil hatóságokkal való együttélés alapvető feltételeiről rendelkeztek. Szükséges volt kidolgozni néhány artikulust a vár védelmére vonatkozóan is, majd mindezeket követően egy speciális, a végvári életmódnak megfelelő szabályzatot összeállítani. Így születtek meg az 1570. évi birodalmi szabályzattól olykor jelentősen eltérő Artikelbriefek, melyek egy-egy végvár vagy egy-egy végvidék katonaságának „haditörvénykönyveként” funkcionáltak. 1556-ból például a nürnbergi Német Nemzeti Múzeum levéltárában bukkantam rá arra a negyven pontból álló szabályzatra, amelyet korábbi várrendtartásokra építve I. Ferdinánd király bocsátott ki az egyik legjelentősebb végvár, a komáromi erődítmény német katonái számára. Hasonlóképpen különleges szabályzatokra tettek esküt a horvát és vend végek német gyalogosai, sőt Győrben a XVII. század első felében speciális „rendőri szabályzatot” (Polizeiordnung) hirdettek ki a német és magyar katonaság, valamint a polgári és nemes lakosság ellentéteinek mérséklése, valamint a főkapitány joghatóságának növelése céljából.

Az idegen katonaság kisebb-nagyobb végvárakba történő szétosztása az ítélkezés alapjául szolgáló Artikelbrief mellett a bírósági szervezetre és a jogszolgáltatási gyakorlatra is hatással volt. A várak korlátozott befogadóképessége és bizonyos stratégiai okok miatt egy vagy esetleg két teljes német zászlóalj csak a legjelentősebb erődítményekben állomásozott. Máshol a fővárból a közelben fekvő kisebb végházakba rendelték a zászlóaljak egységeit, miként például Szendrőről a környező kis várakba vagy Zólyomból a közeli őrhelyekre, illetve a bányavárosokba. Ebben az esetben ezek a német végváriak a fővár kapitányának joghatósága alá tartoztak, azaz kiemelték őket a kisebb vár – általában magyar – kapitányának bírósági hatalma alól. Peres ügyeik egy részét a fővárban lakó soltész intézte, akit munkájában rendszerint három-négy esküdt, a bírósági szolga és a jegyző segített. A hivatalosan előírt tizenkét esküdt helyett tehát végvárainkban a kisebb katonai egységnek, a zászlóaljnak megfelelően csak néhány esküdtet fizetett a bécsi hadvezetés. Mindez mégsem jelentette azt, hogy az esküdtszéket csak néhány személy alkotta. A zsoldot húzó esküdtek mellett tapasztalt és jogban jártas tisztekkel egészítették ki a bíróság létszámát a szokásos tizenkét főre. Előfordult, hogy bírósági szolgát sem alkalmaztak, ennek feladatait is az írnok vagy valamelyik esküdt vette át. Emellett Magyarországon az a különleges gyakorlat is elterjedt, hogy a kisebb őrhelyek idegen katonáinak kevésbé jelentős nézeteltéréseit nem a fővár kapitánya, hanem tisztjei bevonásával az őrhelyen szolgáló egység parancsnoka igazította el, és így csak a jelentősebb, mindenekelőtt a büntető peres ügyek kerültek a soltészbíróság elé.

Mire a XVI. század közepén megkezdődött a magyar végvári katonaság egységes társadalmi csoporttá szerveződése, a királyi Magyarországon szolgálatot teljesítő német gyalogos és lovas katonaság már jól kialakult bírósági szervezettel és ítélkezési gyakorlattal rendelkezett. A magyar és német katonáskodó réteg szoros együttélése és nem utolsósorban a kiépülőben levő magyar végvárrendszer irányításában kulcsszerepet játszó idegen végvidéki főkapitányok tevékenysége kedvező lehetőséget teremtett arra, hogy az idegen hadi bíráskodási minta elősegítse a magyar katonaság igazságszolgáltatási szervezetének és joggyakorlatának kialakulását, illetve önálló bíráskodásának megszilárdulását. Ennek – ugyan egészen más politikai, katonai és társadalmi viszonyok között – már a középkori Magyarországon is voltak bizonyos előzményei.

A XV. század második felének magyar hadszervezetében Hunyadi Mátyásnak köszönhetően a zsoldosság különösen fontos szerephez jutott. A magyar uralkodónak a nyugatihoz hasonló állandó zsoldos haderő állt rendelkezésére, amelynek fegyelmét és tábori rendjét bizonyára hasonló rendtartásokkal biztosították, mint a korabeli német zsoldoshadseregekét. Ezt a feltevést támogatják a Zsigmond- és Mátyás-kori országgyűléseknek – a birodalmi rendek határozataihoz hasonlóan – a katonák kihágásaira vonatkozó végzései, továbbá az a kurta német nyelvű szabályzat, melyet a XV. század második felében Bártfa városa bocsátott ki az uralkodó mezei seregébe vonuló zsoldosai számára. A birodalmi városok hadiszabályzataival azonos csoportba sorolható tábori rendtartás (Feldordnung) alapján bizonyítottuk, hogy a középkori magyar királyság mezei zsoldos katonaságának hadi bíráskodása az európai fejlődési folyamatnak megfelelően haladt előre. Ezt a rövidke szabályzat azon passzusával lehettet elsősorban igazolni, amely a zsoldosok által betartandó legfőbb szabályként a felettesnek való engedelmességet írta elő. Mindez gyakorlatilag nem jelentett mást, mint a kapitány parancsnoki és fegyelmi jogkörének, azaz joghatóságának elismerését.

Az az elv, miszerint a kapitány bírósági jogkörrel rendelkezik, – legalábbis a kifejezetten katonai jellegű vétkek esetében – feltételezhetően érvényesült a Magyarországot védelmező Mohács előtti kettős déli végvárrendszer katonaságának körében is. Jóllehet ennek a kérdésnek a konkrét megválaszolása csak a fennmaradt okleveles anyag darabszintű átnézésével képzelhető el, néhány lényeges szempontra dolgozatomban mégis felhívtam a figyelmet. A délvidéki végvárakat védelmező, túlnyomórészt délszláv katonaság ugyan uralkodói zsoldért teljesített szolgálatot, jellegében és funkcióiban mégis jelentősen különbözött az európai zsoldosoktól vagy akár Mátyás mezei csapataitól. Ezek a végváriak ugyanis olyan katonáskodó elemek voltak, akiknek a várvédelemmel és a portyákkal összefüggő életmódja és harcmodora a zsoldosok tábori szolgálatától merőben különbözött. Már csak azért is, mert hosszabb időre „zsoldosként” való alkalmazásukat az országos jövedelmek nem tették lehetővé. Mindemellett társadalmi és gazdasági helyzetükből, valamint nem utolsósorban idegen (délszláv) voltukból fakadóan nem alkothattak olyan egységes katonatársadalmat, amilyenné a XVI. század második felében a magyar „vitézlő nép” vált.

Magyarország három részre szakadását megelőzően a déli végeken mégis volt egy olyan jól elkülönülő katonáskodó csoport, amely II. Lajos király privilégiumlevelének köszönhetően már 1525-ben elnyerte az önálló bíráskodás jogát. A dunai naszádosok kiváltságolása és a kapitány joghatóságát gyakorló bíró kinevezése bizonyára azzal függött össze, hogy a délvidéki folyami flotta katonasága viszonylag jól elkülönülő, speciális fegyverforgató csoportot alkotott, melyre az ország egyre nehezebb védelmének biztosításában különleges feladatok hárultak. A délvidéki végvárrendszer összeomlását követően a naszádosok a XVI. század közepétől kialakuló új védelmi vonalban ugyan valamivel kevésbé meghatározó szerephez jutottak, 1554-ben I. Ferdinánd király mégis megerősítette középkori privilégiumlevelüket, amelynek eredményeként Komáromban végleg intézményesült kereteket öltött hadi bíráskodásuk. Ettől fogva a mindenkori komáromi főkapitány nevében, esküdtszéki formában, naszádostisztek bevonásával a seregbíró ítélkezett felettük. A bíráskodás gyakorlatát a királyi privilégiumlevél rendelkezései mellett mindenekelőtt a kialakult végvári szokásjog határozta meg. Ennek különleges – a német hadi bíráskodásban ismeretlen – eleme volt, hogy a seregbíró vezette székről az ítélettel elégedetlen fél a komáromi vár főkapitányához fordulhatott fellebbezésével.

Az új végvárvonal kiépítésével egyidejűleg a XVI. század közepétől megindult az a folyamat, melynek során a magyar végvári katonaság – miként Szakály Ferenc találóan megfogalmazta – „a magyarországi társadalom integer s karakteresen önálló összetevőjévé” vált. A magyar „vitézlő nép” jellegében viszont jelentősen eltért a vele szoros érintkezésben álló német várbeli katonaságtól, ami azután – miként azt részletesen kimutattuk – hadi bíráskodásán is meghatározó nyomokat hagyott. Jóllehet a magyar végváriak az uralkodó zsoldján szolgálva elsősorban katonáskodással keresték mindennapi betevő falatjukat; életmódjuk mégis aligha vethető össze a kor klasszikus értelemben vett zsoldosaiéval. Egyrészt, mert helyhez kötöttségük miatt katonai életvitelük számos polgári avagy inkább paraszti jellemvonást öltött, másrészt, mert társadalmi összetételük egymással ellentétes érdekek ütközőzónájába sodorta őket. A török berendezkedés következtében megszületett új katonáskodó csoport felső vezetése főúri, tisztikara főként köznemesi és paraszti, tömegeit tekintve viszont igazolhatóan paraszti eredetű volt. Témánk szempontjából exponálva a kérdést: nemes és nem nemes alkotta katonatársadalom küzdött önálló bíráskodási privilégiumért, azaz társadalmi elismertetésének egyik alapvető eleméért. Ennek elnyerése azt a páratlan helyzetet eredményezte volna, hogy kiváltságolt és alávetett kerül – legalábbis közösségi privilégium révén – azonos joghatóság alá. Bár a magyar rendi–nemesi gondolkodás számára mindez teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, kutatásaik alapján egyértelműen bebizonyosodott, hogy hosszú küzdelem árán a XVI. század végére mégis megvalósult.

A magyar végvári katonaság önálló hadi bíráskodásának megszilárdulását nagy mértékben elősegítette volna, ha ítélkezése alapjául olyan szabályzatok szolgálnak, mint amilyenek a német mezei vagy várbeli zsoldosok Artikelbriefjei voltak. Egy ilyen „jus militare Hungaricum” megszerkesztésére Lazarus von Schwendi főkapitány felső-magyarországi hadjárata során valószínűleg 1566-ban került sor. Schwendi személyében a kor egyik legjelentősebb hadvezére és hadtudományi gondolkodója érkezett a magyar hadszíntérre, aki feladatának érezte, hogy a német katonaság mellett a magyar számára is egységes hadiszabályzatot készíttessen, s ennek elfogadtatásához Bécsben kellő befolyással és tekintéllyel rendelkezett. Ezen próbálkozásáról ez ideig sem a magyar, sem a nemzetközi hadtörténetírás nem tudott.

A latin és magyar nyelven az utókorra maradt hadiszabályzat – magyar kapitányok bevonásával és a hazai viszonyokhoz való igazításával – egy I. Ferdinándkorabeli Artikelbrief alapján készült. Schwendi főkapitány bizonyára javaslatot tett egy általánosabb német szabályzat átvételére, illetve átdolgozására. Így született meg a magyar gyalogos és lovas katonaság első általános „szolgálati szabályzata”, amely – miután a János Zsigmond erdélyi fejedelem elleni hadjárat idején készült – természetszerűleg erősen mezei rendtartás jellegét öltötte. Erre azért hívtam fel értekezésemben külön a figyelmet, mert mindez megnehezítette a rendtartás várakban való alkalmazását, habár általános rendelkezéseit kisebb átalakításokkal – miként ez számos német Artikelbrieffel történt – könnyűszerrel végvári szabályzattá formálhatták. Elterjedését elsősorban mégsem tábori jellege, hanem a magyar rendeknek a jóváhagyásával kapcsolatos ellenállása hátráltatta.

Noha Miksa és Rudolf király támogatta a szabályzat országos bevezetését és törvénycikkel való megerősítését, a rendek ellenállása mindannyiszor megakadályozta, hogy a Schwendi-féle rendtartás a magyar végvári katonaság „haditörvénykönyvévé” válhassék. Az önálló igazságszolgáltatás kizárólagos privilégiumához ragaszkodó rendek magatartása ugyanakkor teljességgel érthető volt, hiszen csak konok ellenállással akadályozhatták meg nemes és nemtelen azonos joghatóság alá kerülését. A hadiszabályzat elfogadásáról később sem született országgyűlési dekrétum és nyomtatásban sem látott napvilágot. Mindez ugyan megnehezítette, meggátolni mégsem tudta elterjedését. Az 1577. évi nagy bécsi haditanácskozás (Hauptgrenzberatung) szorgalmazására – ahol ugyancsak Lazarus von Schwendi volt az egyik főszereplő – Belső-Ausztria rendjei hamarosan elfogadták, majd az általuk irányított horvát–szlavón végvidék délszláv katonaságának nyelvére lefordítva 1578 tavaszán általános hadiszabályzatként ki is hirdették. Használhatóságát igazolta, hogy az újonnan épült Bajcsavár lovas és gyalogos katonasága az esztendő folyamán már erre a szabályzatra tett fogadalmat. De még a XVII. század második felében is ezeket az artikulusokat alkalmazták a déli végeken szolgáló délszláv gyalogosok és lovasok általános szabályzataként.

A szűkebb értelemben vett királyi Magyarország területén a rendek ellenállása miatt a hadiszabályzat nem válhatott szervesen a végvári jogszolgáltatás alapjává. Noha Eger várában és Felső-Magyarországon többször előírták alkalmazását, a hadi bíróságok aligha hivatkozhattak egy országosan el nem ismert jogforrásra. Ezzel magyarázható, hogy a fennmaradt ítéletlevelek inkább az ország rendes törvényeit és Werbőczy István nevezetes Hármaskönyvét idézték. A Schwendi-féle szabályzat rendelkezései ekként pusztán a végvári katonaság szokásjogának részévé válhattak. Ezt 1599-ben az ország rendjei maguk is elismerték, amidőn kifejtették, hogy a magyar katona is rendelkezik saját katonai jogokkal (jura militaria), és annak alapján nyeri el méltó büntetését. A hadiszabályzatot mégis bátran nevezhetjük a XVI–XVII. századi magyar – jóllehet elsősorban nem a végvári, hanem a mezei – lovas és gyalogos katonaság olyan „haditörvénykönyvének”, mint amilyennek az 1570. évi birodalmi Artikelbrief számított a német zsoldosság körében. A császári seregek zsoldos katonáiként külföldi hadszíntereken szolgáló magyar lovasok és gyalogosok ugyanis a XVII. században általában ezekre az artikulusokra tettek felfogadásukkor fogadalmat.

Habár a rendeknek a „vitézlő nép” egységes hadiszabályzatának elterjedését sikerült megakadályozniuk, továbbá a Haditanáccsal szemben a végvárakat feladó magyar katonák feletti, országgyűlések alkalmával gyakorolt ítélkezési jogukat is képesek voltak megőrizni, ellenállásuk mégsem tartóztathatta fel azt a fejlődési folyamatot, amely a XVI. század végére a végvári társadalom önálló igazságszolgáltatásának megszilárdulásához és bírósági szervezetének kialakulásához vezetett. A végvári kapitányok bírói jogkörét a század közepén kibocsátott uralkodói utasítások és Bestallungok tovább szilárdították, legfejlettebb változataik pedig már az ítélkezés módjáról is rendelkeztek. Ezek előírásainak megfelelően a kapitányok – az ezredes nevében ítélkező soltészhoz hasonlóan – tapasztalt tisztekkel és jogban jártas meghívott személyekkel esküdtszéki formában tartoztak meghozni az ítéleteket. Mindez nem járt azonnal együtt külön hadi bíró kinevezésével és a soltész stábjához hasonló bírósági személyzet kialakulásával. A végvidéki főkapitányi és várkapitányi ítélkező fórumok vezette had- és seregbírák tisztének életre hívása csak a végvárrendszer szervezetének megszilárdulását követően valósulhatott meg, illetve vált szükségessé a vitás ügyek számának rohamos növekedésével.

A török elleni védelmi rendszer alappilléreit alkotó végvidéki főkapitányságok közül elsőként a felső-magyarországi generalátus területén jelent meg külön hadbíró (judex bellicus) tisztsége. Az időpont és a hely aligha véletlenül 1566 nyara, Lazarus von Schwendi főkapitány ungvári tábora. Schwendi generális ugyanis nemcsak a magyar katonaság egységes hadiszabályzatát dolgoztatta ki, hanem meghonosított egy a magyar hadszervezetben addig idegen – vagy csak ideiglenes jelleggel felbukkanó – tisztséget is. Wékey Ferenc tábori hadbírói tiszte ugyanis nem szűnt meg az erdélyi fejedelem ellen vezetett mezei hadjárat befejeztével, hanem 1568-ban, már Hans Rueber főkapitánysága idején átalakult a felső-magyarországi generális székének állandó hadbírói tisztévé.

Az ország többi végvidékén azonban még hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a felső-magyarországi főkapitány hadbírójához hasonló katonai tisztségviselők járhassanak el felettesük nevében. Mindez egyrészt azzal függött össze, hogy – miként az újabb kutatásokból tudjuk – a magyar végvárrendszer szervezeti beosztása, azaz a végvidéki főkapitányságok rendszere végleg csak az 1580-as évekre szilárdult meg, másrészt ugyanebben az időben a katonaság belső vitás kérdéseinek és a külföldi végváriakkal, valamint a polgári lakossággal való nagy számú ellentétének elsimítását egyes helyeken maguk a kapitányok már nem voltak képesek ellátni. Ezért külön hadi bírák kinevezésére volt szükség, mindenekelőtt az olyan erődvárosokban és egyúttal végvidéki főkapitányi központokban, mint Győr vagy Érsekújvár. Az 1590-es évek elején már ezekben a végvárakban is fizetett hadi bírák szolgáltattak igazságot. Székhelyük katonaságának vitás ügyei mellett ők intézték a végvidék kisebb várainak kapitányi székeiről a főkapitány bírói fórumára fellebbezett pereket is. A XVI. század második feléből a magyar végváriak jogszolgáltatási gyakorlatában emellett további olyan elemeket sikerült kimutatni, amelyek teljességgel a helyi viszonyokból fakadó jellegzetességeknek tekinthetők. Egyrészt a kapitányi székek criminális causák (úgymint lopás, emberölés és paráználkodás) esetében csak a végvidéki főkapitány vagy helyettese előzetes tudomásával vethettek ki büntetéseket, másrészt a várak kapitányainak székeiről az ítélettel elégedetlen fél számára lehetőség kínálkozott, hogy ügyét a végvidéki főkapitány fórumára apellálja. Hasonlóképpen a másodfokú ítélőszék feladata volt, hogy a végvidék várőrségeinek vagy főtisztjeinek egymás ellen indított pereiben ítéletet mondjon. Sőt Forgách Zsigmond kassai generális 1613. évi utasításainak köszönhetően a felső-magyarországi főkapitányi hadiszék a végvári katonaság mellett a Bocskai fejedelem által letelepített hajdúk városi törvényszékeinek is fellebbviteli fórumává vált. Mindezek mellett még egy alapvető eltérés is felismerhető a magyar végváriak és a német zsoldosok jogszolgáltatási gyakorlatának összehasonlításakor. Míg az utóbbiaknál a lovasok és gyalogosok hadi bíráskodásának fejlődése egészen más úton haladt, addig a magyar végvári katonaságnál a két fegyvernem egy és ugyanazon kapitányi joghatóság alatt állt. Jóllehet a huszárok között – a német lovasokhoz hasonlóan – több volt a nemesi származású, mint a gyalogos hajdúk soraiban, fejlődésük mégsem tért el annyira, hogy katonai igazságszolgáltatásukat más irányba terelje.

A főkapitányi székek mellett azokban a végvárakban (például Füleken vagy Léván), ahol a királyi zsoldért szolgáló katonaság jelentős számú nemesi lakossággal élt együtt, a kapitányi székek bírói–ítélőmesteri feladatait ugyancsak külön fizetett tisztségviselő, a seregbíró vette át, akit latin forrásaink szintén 'judex bellicus'-ként emlegettek. A kisebb végházakban ellenben továbbra is maga a joghatóság birtokosa, a kapitány vagy helyettese, a vicekapitány látta el a bírói feladatokat, bár munkáját csaknem mindenütt a német bírósági jegyzők tisztének megfelelő magyar tisztségviselő, a hites seregjegyző (juratus notarius bellicus) segítette. Külön fizetett esküdteket csak a győri és kassai főkapitányi széken alkalmaztak, a bírósági szolga, illetve a profosz tiszte pedig nem honosodott meg a magyar hadi bíráskodás koraújkori szervezetében. Míg az előbbi szerepét a seregjegyző látta el, a profosz feladatain a strázsamester, a várnagy és a tömlöctartó osztoztak. A magyar végvári katonaság hadi bíráskodási szervezete tehát jóval egyszerűbb volt az idegen zsoldosságénál, miként a kapitányok jogköre sem volt olyan erős és szilárd, mint a német ezredeseké.

A XVII. század elejére a magyar végvári katonaság a rendek ellenállásának dacára megszerezte az önálló hadi bíráskodás privilégiumát, amely a földesúri adózás és joghatóság alóli mentesség, a kocsma- és malomtartás, valamint a szabad vallásgyakorlat mellett féltve őrzött kiváltságainak és társadalmi önállóságának legalapvetőbb elemévé, illetve biztosítékává vált. Kifejezetten katonai jellegű ügyekben és saját közösségükön belüli nézeteltéréseikben ezt még az ország rendjei sem vitatták. A nemesi vármegyék részéről ellenben nem egy esetben indult súlyos támadás a végváriak önálló hadi bíráskodási jogának korlátozására, mindenekelőtt a parasztságot ért erőszaktételek és fosztogatások ügyében. Ugyanakkor a katonák pusztításait sérelmező és bíráskodási jogait megkérdőjelező vármegyék hódoltsági pozícióik megőrzésében – nem rendelkezvén külön karhatalommal – nem nélkülözhették a végváriakat. Ezek kapitányi és tisztikara viszont ugyanazon köznemesi rétegből származott, mint a kihágások ellen fellépni igyekvő vármegyék tisztségviselői. Ezeknek az egymással és gyakran önmagukkal is szembekerülő társadalmi érdekeknek a „circulus vitiosus”-ából aligha vezetett kiút, így az állandó összeütközések és joghatósági viták megszüntetésére kevés remény mutatkozott. Azaz – miként arról az elemzett seregszéki ítéletlevelek tanúskodnak – mindig a pillanatnyi helyzet és a szembenálló felek erőviszonyai szabták meg a végváriak és a vármegyék közötti vitás ügyek végső kimenetelét.

A további kutatásoknak kell ugyanakkor végső választ adni arra a kérdésre, mennyire lépett fel hatékonyan a hadi bíráskodás a parasztság rovására kihágásokat elkövető végváriakkal szemben. A központi kormányhatóságok, a családi és mindenekelőtt a vármegyei levéltárak vizsgálat alá vont anyaga alapján úgy tűnik, ezeket a bűncselekményeket éppen a felvázolt érdekellentétekből kifolyólag nem ítélték meg társadalmi veszélyességüknek megfelelő súllyal. A rendek megtehették, hogy országgyűlési törvénycikk (1659: 16. tc.) alkotásával lépjenek fel a végváriak rablásai ellen, kimondván, hogy ilyen esetekben őket nem katonáknak, hanem általában véve gonosztevőknek kell tekinteni és a vármegyei ítélőszék színe előtt kell felelősségre vonni. A végvári kapitányok fegyveres fellépése azonban hamar meggyőzte a földesurakat, jobb ha nem húznak ujjat hódoltsági érdekeik felvállalóival. A nemesi vármegye jobban tette, ha szemet hunyt az alattvalóit ért károk felett, és megelégedett azzal, hogy a várak kapitányai és végvidéki főkapitányok pusztán kurzusszerűen indítsanak egy-egy akciót a kihágásokat valóban rablók módjára űző beosztottaikkal szemben.

A török elleni visszafoglaló háborúk új korszak kezdetét jelentették nemcsak Magyarország, hanem a magyar hadügy és egyúttal a katonai igazságszolgáltatás fejlődésében. A végvári harcok befejeztével és a határőrvidékek rendszerének kiépülésével a XVIII. század elején a magyar végvári katonaságra végleges felszámolódás várt, amely természetszerűleg együtt járt hadi bíráskodási privilégiumának és bírósági szervezetének fokozatos megszűnésével. Az új évszázad már nem a határ menti hadviselésnek kiválóan megfelelő végvári katonaság továbbélését, hanem a birodalomi haderő szerves részévé váló állandó magyarországi hadsereg kialakulásának és fejlődésének útját egyengette. A továbbfejlődést a katonai igazságszolgáltatás terén is – az állandó hadsereg főbb jellemvonásait magán hordozó – német modell képviselte. A soltészbíróságokból a XVII. században kialakuló új auditorbíróságok pedig már ténylegesen az állandó hadseregek katonai igazságszolgáltató fórumainak előképei voltak.

Végezetül úgy érzem, értekezésem akkor érte el ténylegesen célját, ha olvasói számára meggyőzően bizonyította, hogy – a német hadi bíráskodástól való eltérések, a kezdetlegesebb bírósági szervezet, a speciálisabb joggyakorlat és a magyar várfeladók feletti egészen egyedülálló ítélkezési szokások ellenére – a magyarországi katonai igazságszolgáltatás XVI–XVII. századi fejlődése nem jelentett zsákutcát. Helyesebb, ha egyedi, a határvidéki lehetőségekhez igazodó külön útról beszélünk. Az önálló hadi bíráskodásnak a törökellenes magyar hadszíntéren kialakult formája ugyanis a védelmi rendszer szervezetének, a végvári hadviselés következtében más irányba fejlődő magyar katonatársadalom kínálta lehetőségeknek és igényeknek, azaz a helyi, határvidéki viszonyoknak tökéletesen megfelelt, és semmivel sem működött kisebb hatékonysággal a magyar katonaság fegyelmének megőrzésében, mint a német hadi bíróságok a birodalmi zsoldosok diszciplínájának megtartásában. A XVI–XVII. századi magyar katonai igazságszolgáltatás – véleményem szerint – a végvári társadalom tükörképeként fogható fel, hiszen fejlődése, szervezete és ítélkezési gyakorlata épp oly mértékben tért el a német zsoldosok hadi bíráskodásától, mint amennyire a magyar végvári katonaság a kialakulóban levő és a további hadügyi fejlődést képviselő állandó zsoldoshadseregek alapvető jellegzetességeitől.

IV. A HASZNOSÍTÁS LEHETŐSÉGEI

Disszertációm tudatosan azzal a szándékkal készült, hogy felhívja a figyelmet, mennyire keveset tudunk a koraújkori Magyarország történetének legalapvetőbb változásaiban meghatározó szerepet játszó török elleni határvédelmi rendszer kiépüléséről és működéséről, illetve hogy a XX. század végén mennyire hiányoznak mind az országos, mind a helytörténeti kutatások számára a témára vonatkozó alapvető összefoglalások és kézikönyvek. Annak ellenére, hogy az úgynevezett végvári kutatások már több mint száz esztendeje megkezdődtek, úgy érzem, a védelmi rendszerrel kapcsolatban ez ideig egyetlen egy kérdéskör feldolgozása sem történt meg teljességre törekvő, komplex módon. Értekezésemmel ennek a hiánynak a pótlásához kívántam hozzájárulni, abban a reményben, hogy egyrészt a korszakkal foglalkozó kollégákat hasonló összefoglalások elkészítésére buzdíthatom, másrészt pedig hogy munkámat a későbbiekben újabb témakörök feltárásával folytathatom.

Dolgozatommal – a berlini „Milit är und Gesellschaft ”–Arbeitskreis tagjaként – egyúttal az európai történetírás azon új irányzatának eredményeit kívántam gazdagítani, amely az utóbbi időben különösen fontos figyelmet szentel a háborúk, hadszínterek, határvidékek és a társadalom kapcsolatának. Remélem, ennek köszönhetően a „vitézlő népre” és a végvári „jogtudó értelmiségre” vonatkozó eredmények a koraújkori Magyarország társadalom-történetének kutatói számára hasznos adalékokkal szolgálnak. Ugyanakkor az utóbb említett különleges társadalmi csoport bemutatása felkeltheti a jog-, oktatás-, művelődés- és irodalom-történészek érdeklődését is. A hadi bíráskodás szervezetének feltárása a katonai közigazgatás-történet, a várfeladók feletti ítélkezés a szűk értelemben vett hadtörténet művelőinek, a jogszolgáltatás bemutatása során elemzett különleges peres ügyek pedig a török–magyar együttélés kutatóinak az érdeklődésére tarthatnak számot. A magyar gyalogos és lovas katonaság „haditörvénykönyvének” keletkezéséről, a magyarországi végvárakban vagy a császári mezei seregben szolgáló német zsoldosok hadi bíráskodásáról, végül pedig Lazarus von Schwendinek a törökellenes magyarországi hadszíntéren a katonai igazságszolgáltatás modernebb változatának meghonosításában játszott szerepéről leírtak hozzájárulnak a nemzetközi hadtörténeti kutatások eredményeihez is. Végezetül a disszertáció függelékében közzétett adatbázis annak a nagy koraújkori (végvári) archontológiai lexikonnak alkothatja majd egyik fontos fejezetét, amelynek összeállítását Benda Kálmán éppen negyedszázada kezdte el, munkája azonban ez ideig alig-alig talált folytatóra.