PÓTÓ JÁNOS

Rendszerváltások és emlékművek, 1945–1990

PhD-tézisek

Budapest, 2002

A KUTATÁS CÉLJA

A hazai történeti irodalomban az 1980-as évek elején fogalmazódott meg az a felismerés, hogy a mindennapi történelmi ismeretanyagot és érvrendszert, a történelmi közgondolkodást erősen befolyásolják a bennünket körülvevő környezeti elemek, az utcanevek, emlékművek, emlékhelyek stb. 1 A történetírás már hosszú ideje tanulmányozza az ember mikro- és makrokörnyezetét (használati tárgyak, lakásviszonyok, városépítészet stb.), de szinte kizárólag az életmód vonatkozásában. Az ideologikus, történeti környezeti elemek viszont e vizsgálódásból sokáig nagyrészt kimaradtak, s nem csak a hazai kutatásokból.

A kérdések felvetésében és megválaszolásában – immár választott témánkra, a köztéri emlékművekre szűkítve a kört – a legmesszebb a német történetírás jutott, mindenekelőtt az 1980-as évek elejétől megjelenő Kunst, Kultur und Politik im deutschen Kaiserreich című sorozat köteteiben. 2 Az ezekben a kötetekben megjelent tanulmányok kiválóan elemzik művészet és politika már régen felismert kapcsolatát, konkrét példákon, egy-egy emlékmű történetét feldolgozva bemutatják – s ez alapvető újdonságuk –, hogyanpolitizál a hatalom a történeti emlékművekkel. De nem válaszolják meg azt a kérdést, hogy miért politizál a hatalom az emlékművekkel. Megfogalmazzák, hogy mi az a cél, amit a politika el kíván érni, de nem teszik fel a kérdést, hogy maga az emlékmű képes-e betölteni a politikai hatalom által rá kiosztott feladatot, illetőleg milyen hatásmechanizmussal és milyen hatásfokkal képes azt teljesíteni.

A magyar szakirodalom jellemzője ezzel szemben az alapkutatások csaknem teljes hiánya. 3 A hazai kutatás mintha megpróbálna „átugrani” egy lépcsőfokot. Az 1980-as évek elejéig – ekkor élénkült meg az emlékművek iránti érdeklődés – a köztéri emlékművek, éppen politikai „felhangjaik” miatt, a művészettörténet-írás peremére szorultak. Az 1970–80-as években ugyan több könyv és tanulmány foglalkozott velük, de vagy elméletileg, általában, 4 vagy művészettörténeti, 5 illetőleg ideológiatörténeti 6 szempontok alapján, vagy a praktikum oldaláról. 7 Az 1990-es évek elején a rendszerváltással természetesen ismét a figyelem középpontjába kerültek a történeti-politikai emlékművek, de alapkutatás jellegű monográfia csak egy született. 8

Az ideológiatörténeti és művészettörténeti megközelítések közös jellemzője, hogy megelégednek a kész emlékmű vizsgálatával, s ebből, valamint a mű felállítása korának általános ismérveiből vonják le következtetéseiket. Mindez elegendőnek tűnik annak megállapításához, hogy mit mond egy adott mű vagy művek egy csoportja a mai szemlélőnek. Ahhoz azonban kevésnek látszik, hogy mit akart mondani, sugallni a művet felállító politika a maga korában, esetleg évtizedekkel korábban. Egy példával szemléltetve: ha csak annyit tudunk, hogy Görgey Artúr lovas szobrát 1935-ben, Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt állították fel, s ebből következtetésként leszűrjük, hogy az 1930-as évekre nyugvópontra jutott az „áruló”-kérdés megítélése, nem mondunk valótlant, de nem a teljes igazságot. Ha ugyanis behatóbban megvizsgáljuk a szobor keletkezésének körülményeit, rájöhetünk: itt nem egyszerűen az „áruló–nem áruló” kérdéséről van szó. A Görgey-szobor 1935-ben legalább ugyanennyire „a magyar katonatiszt” szobra is, azé a katonatiszté, aki nem „hőzöng”, nem politizál, érti a „szakmáját” és teszi a dolgát, tehát az 1930-as évek ideáljáé. (Az viszont már egy másik kérdés, hogy ez a szándékolt tartalom a későbbiek során már nem bukkan elő, mintegy „lekopik” az emlékműről, s miután a szobor 1945-ben megsemmisült, a talapzat eltávolítását az 1949-ben, a Rajk-per kapcsán ismét felerősödő „áruló-mítosz” motiválja.)

A maga szempontjából tökéletesen igaza van a művészettörténésznek, amikor azt mondja: „Fontos a tervek, ötletek megszületésének története is, azonban igazi súlya, »realitásértéke« elsősorban a kivitelezett emlékműveknek van.” 9 Mindez igaz, de egy mű megszületésének körülményei mindig többet mondanak el a politika szándékairól, mint maga a kész alkotás.

Egy ilyen, a fellelhető alapokig lenyúló vizsgálat alapján válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy a politikai hatalom hogyan kívánja befolyásolni a közgondolkodást, hogyan politizál az emlékművekkel. S csak ennek tisztázása után tehető fel a tulajdonképpeni alapkérdés: milyen irányban és milyen módon befolyásolják történetszemléletünket, a történelemről vallott nézeteinket a köztéri emlékművek? E kérdés megválaszolását azonban jelen disszertáció nem tekinti céljának, s a következtetések levonását az olvasóra hagyja.

A DISSZERTÁCIÓ FELÉPÍTÉSE, EREDMÉNYEI

Köztéri szobor – politika – közgondolkodás

A disszertáció első része, az elméleti bevezetés a kutatás célkitűzéseinek megfelelően köztéri szobor, politika és közgondolkodás viszonyrendszerét igyekszik tisztázni. Azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy hogyan kapcsolódik össze a köztéri szobrászat a mindenkori politikai hatalommal, a politikai gondolkodás miként tesz különbséget a csak esztétikai funkciókkal bíró díszítő szobrok és az ideologikus tartalmat hordozó emlékművek között, mi teszi alkalmassá a történeti-politikai emlékműveket arra, hogy politikai propagandaeszközként felhasználhatók legyenek, s végül hogy e propaganda miként hat a közgondolkodásra.

Az elméleti bevezetés legfontosabb megállapításai, hogy minden történeti-politikai emlékmű elsődlegesen nem az ábrázolt múlthoz, hanem felállítási kora politikai viszonyihoz idomul, továbbá ezek a művek csak látszólag a történeti kultusz tárgyai, valójában ideológiai értékeket hordozó politikai szimbólumok. Az emlékmű propagandisztikus hatásának egyik kulcseleme az állandóság, az tudniillik, hogy állandóan jelen van a köztereken. Ez megszokottságot, szürkeséget eredményez, de az állandó jelenlét egyúttal a hordozott ideológiai „üzenet” állandó sugárzását is jelenti. A másik kulcselem ennek éppen ellentéte, az „évfordulós hatás”, a változás, mikor az emlékmű kiemelkedik a megszokás jelentette szürkeségéből, mikor nem elmennek mellette, hanem köré gyűlnek az emberek, mikor a koszorúzás jelentette politikai rítus mintegy szakralizálja, újra és újra ideológiai tartalommal „tölti fel” az emlékművet, vagy ennek elmaradása jelzi, hogy a politika éppen nem tart igényt az emlékmű „üzenetére”.

Az emlékmű mint történeti forrás

Az emlékművek csak a politikai propaganda hosszabb távon érvényes elemeit jelenítik meg. Ennek következtében történeti forrásként való felhasználásuk is csak hosszabb történeti periódus vizsgálata esetén lenne lehetséges, hiszen sokszor évtizedek telnek el, míg egy politikai rendszer köztéri szobrokban is megfogalmazza propagandájának valamennyi alapvető közhelyét. Mi indokolja mégis, hogy itt két viszonylag rövid, mindössze néhány éves intervallumban is elvégezhetőnek tartjuk ezt a vizsgálódást? A politikai rendszer gyökeres megváltozásának ténye. 1944–1949 között, valamint 1989–1990-ben ugyanis nem egyszerűen kurzusváltás zajlott le Magyarországon, hanem az ország irányítása új, a hatalomból mindaddig kiszorított erők kezébe került. Nincs tehát semmi politikai kontinuitás a régi és az új rendszer között.

Ez a körülmény egy nagyon lényeges elemmel gazdagítja az elemzésből kirajzolódó képet. Lehetővé válik ugyanis annak vizsgálata, hogy a letűnt korszak propagandájának szimbólumkészletéből, „közhelyszótárából” mit utasít el, mit nem vállal az új hatalom. Árnyaltabb képet kaphatunk tehát az új rendszer politikai gondolkodásának, történetszemléletének negatív oldaláról – hiszen egy szobor lebontása vagy ledöntése sem annyi időt, sem annyi pénzt nem igényel, mint egy új felállítása –, ugyanakkor – mindkét periódus rövidsége miatt – szükségképpen csak elnagyolt képet ugyanennek pozitív oldaláról, az új hatalmi ideológia által „igenelt” szimbólumokról. Hosszabb periódus vizsgálatát a sztálini korszakban éppen a források hiánya akadályozza (ezért áll a Sztálin-szobor építéstörténete egymagában), az 1989–1990-es rendszerváltozás esetében pedig az időbeli közelség és a források hozzáférhetetlensége rövidíti le a kutatás időbeni határait.

Budapest köztéri emlékművei, 1945–1949

E fejezet a teljesség igényével tekinti át, hogyan változott meg Budapest köztéri szoborkultúrája a második világháború utáni két rendszerváltozás (1945 és 1947–48) éveiben, hogyan tükrözi e sajátos forráscsoport a koalíciós korszak, majd a kezdődő sztálinizmus történelem- és politikaszemléletét.

A vizsgált periódus nyitó éve (1945) magától értetődően adódik: a hatalmi váltás lezajlott, kezd berendezkedni az új rendszer. A záró időpontot (1949 tavasza) pedig a forrásanyag sajátosságai határozzák meg. A politikatörténet a koalíciós időszak után a „fordulat évé”-től (1947–1948), a második rendszerváltástól eredezteti az új periódust, a szobrokkal való politizálás terén azonban ez a váltás kicsit megkésve jelentkezik. 1949 tavaszáig mind a „régi rendszer szimbólumainak eltávolításában”, mind az újak felállításában a decentralizáltság, kis túlzással azt is mondhatnánk, a káosz jellemző. Ad hoc intézkedések követik egymást, nincs átgondolt koncepció egyik póluson sem. Ez 1948-ig természetes következménye az országban folyó hatalmi harcnak, melynek eldőlte aztán hamarosan megteremti az emlékművek ügyében is a centralizációt, a „rendet”.

További distinkciókat tesz lehetővé, hogy a rendszerváltozás 1944–1945-ben háborús körülmények között következett be. Budapest ostromában ugyanis az emlékművek egy része megsemmisült, illetve súlyosan megsérült. Ez a tény azzal a mozzanattal árnyalja a korszak historizáló politikai propagandájáról készült képet, hogy mi az, amit nem állítottak helyre, illetve mit, mikor, minek az apropójából restauráltak.

Egy korszak jelképe: a Sztálin-szobor, 1949–1953

A hazai sztálinizmus korszakáról szóló rész a forrásadottságok miatt nem vállalkozhat az „ötvenes évek” emlékműkultúrájának teljes körű felmérésére. (Az ügykezelésben ekkor már egyre jelentősebb szerepet játszik a telefon, az ügyiratkezelésben pedig egyre inkább visszaszorul a szakszerűség.) Ezekből az évekből az emlékművekről alig-alig maradt fenn írott forrás. Kivételt ez alól csak a legnagyobb és legjelentősebb emlékmű, a később a korszak szimbólumává vált Sztálin-szobor jelent. Az ennek építéstörténetét feldolgozó rész így nem lehet egyszerűen „folytatása” az előzőnek, hiszen csak egy szobrot vizsgál, nem pedig a korszak valamennyi emlékművét. Abból a szempontból azonban még is „folytatása”, hogy ez az egyetlen emlékmű, a Sztálin-szobor magába sűríti a sztálinizmus kora emlékmű-állítási gyakorlatának valamennyi jellegzetességét.

Az építéstörténet aprólékos bemutatása után felteszi a kérdést, hogy miért fektet a sztálinizmus kora oly nagy súlyt az egyébként improduktívnak tekintett művészetre, pontosabban a hivatalos – tehát az ideológiát elfogadó és azt meg is jelenítő – „művészet”-re? Azért, mert az ideológia szerint a távlati cél, azaz a kommunizmus felépítésének csak egyik alapfeltétele az anyagi javak bősége, a másik az ezzel élni tudó „új ember”, a „kommunista embertípus” kialakulása. Az ember kommunistává nevelésen pedig igen nagy szerepel tulajdonítottak az ún. „agitatív művészetek”-nek, elsősorban a plakátnak és a köztéri szobornak. Sem kiállítások látogatására, sem újságolvasásra nem lehet ugyanis kényszeríteni az állampolgárt (bár a „Szabad Nép félórákkal” ez utóbbit megkísérelték), a jelmondat, a plakát, a köztéri szobor azonban alkalmasnak tűnt arra, hogy – szüntelenül az emberek szeme előtt lévén – állandóan sulykolja az általa hordozott ideológiai tartalmat. S ezáltal – remélték az ideológusok – az eszme előbb-utóbb gyökeret ver mindenkinek a tudatában.

Rendszerváltás 1989–1990: a Szoborpark

Ez a rész az időbeli közelség miatt nem alapulhat levéltári forrásokon, ezért a sajtóviták alapján próbálja meg rekonstruálni az 1945 utáni harmadik rendszerváltozás (1989–90) és az emlékművek kapcsolatát, a Szoborpark létrejöttét.

Bemutatja a Kádár-korszak emlékmű-állítási gyakorlatát, a kor típus-szobrait, a felszabadulási emlékműveket és Lenin-szobrokat, a Szoborpark ötletének megszületését a rendszerváltás folyamatában, végül magát a Szoborparkot. Nem vizsgálja tehát egyenként az emlékművek keletkezéstörténetét, miként a korábbi korszakban, hanem azokat az eszmeköröket igyekszik körüljárni, amelyeket a rendszerváltó elit elutasít azzal, hogy emlékmű-képviselőit a Szoborparkba száműzi.

Rendszerváltások és emlékművek

A záró fejezet mintegy összegzésként a 19. század végétől, a történeti-politikai emlékművek megjelenésétől a 20. század végéig, az 1989–90-es rendszerváltásig tekinti át vázlatosan a politikai hatalom és az emlékművek kapcsolatrendszerét. Rámutat a hagyományokban és módszerekben megmutatkozó párhuzamokra, de a különbségekre is.

Az időbeli összegzésen túl kiválaszt egyetlen emlékművet, a Millenniumi emlékművet, melynek építés- és átalakítás-története a dualizmustól a Kádár-korszakig húzódik, s ennek jelentésváltozásait nyomon követve mutatja be, melyik politikai rendszer miként konstruálta újra a múltat, mit vetett el az elődök történelem-képéből és mit tett hozzá a sajátjából.

A disszertáció tehát válaszol arra a kérdésre, hogy miként politizál a hatalom az emlékművekkel, de csak sejteni engedi, hogy mindez hogyan befolyásolja a közgondolkodást. Az elemzések azonban mindenképpen azt mutatják, hogy a politikai szféra hatásos propagandaeszköznek tartja a történeti-politikai emlékműveket, mert akármilyen körülmények között zajlott is le rendszerváltozás a 20. század magyar történelmében, az első lépések egyike mindig a köztéri tisztogatás volt.

Jegyzetek

1 Vö. Glatz Ferenc: A történettudomány és a közgondolkodás történi elemei. Társadalmi Szemle, 1980, 1. sz., 47–57.; Glatz Ferenc: A történeti-politikai gondolkodás válaszai a felszabadulás után. Történelmi Szemle, 1981, 2. sz., 146–156.; Glatz Ferenc: A közgondolkodás elemei. A tudományos és a köznapi történelemfelfogás. In. Történelem és közgondolkodás. Szerk.: Vass Henrik. Budapest, 1982, 26–49.

2 A sorozat megjelent kötetei: 1. kötet : Kunstverwaltung, Bau- und Denkmalpolitik im Kaiserreich. Hrsg. von Ekkehard Mai und Stephan Waetzold. Berlin, 1981, 491 p.; 2. kötet: Kunstpolitik und Kunstförderung im Kaiserreich. Kunst im Wandel der Sozial- und Wirtschaftsgeschichte. Hrsg. von Ekkehard Mai, Hans Pohl und Stephan Waetzold. Berlin, 1982, 378 p.; 3. kötet: Ideengeschichte und Kunstwissenschaft. Philosophie und bildende Kunst im Kaiserreich. Hrsg. von Ekkehard Mai, Stephan Waetzold und Gerd Welandt. Berlin, 1983, 460 p.; 4 kötet: Das Rathaus im Kaiserreich. Kunstpolitische Aspekte eine Bauaufgabe des 19. Jahrhunderts. Hrsg. von Ekkehard Mai, Jürgen Paul und Stephan Waetzotd. Berlin, 1982, 516 p.; 5. kötet: Nohlen, Klaus: Baupolitik im Reichsland Elsass-Lothringen 1871–1918. Berlin, 1982, 372 p.; 7. kötet: Nachtsheim, Stephan: Kunstphilosophie und empirische Kunstforschung 1870–1920. Berlin, 1987, 154 p.

3 Kivételt ez alól csak néhány tanulmány jelent, mindenekelőtt Gábor Eszter: Az ezredéves emlék. Művészettörténeti Értesítő, 1983, 4. sz., 202–217., Sinkó Katalin: A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai. Művészettörténeti Értesítő, 1983. 4. sz., 185–201. és Bánóczi Zsuzsa: Köztéri szobrok, pályázatok. In A fordulat évei, 1947–1949. Szerk.: Standeiszky Éva, Kozák Gyula, Pataki Gábor, Rainer M. János. Budapest, 1998, 265–284. tanulmányai, valamint Boros Géza monográfiája: Emlékművek ’56-nak. Budapest, 1997.

4 K. Kovalovszky Márta: Az emlékműszobrászat. Budapest, 1978.

5 Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Budapest, 1986.

6 Monumentumok az első háborúból. Szerk.: Kovács Ákos. Budapest, 1985.; Kontha Sándor: A politikai-ideológiai áramlatok hatása, különös tekintettel a szobrászatra. Művésztörténeti Értesítő, 1973, 2. sz., 113–116.

7 Melocco Miklós: Szobor, szobrász, megrendelő. Mozgó Világ, 1976, 5. sz.

8 Boros Géza: Emlékművek ’56-nak. Budapest, 1997.

9 Sinkó Katalin: A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai. In Monumentumok az első háborúból. Szerk.: Kovács Ákos. Budapest, 1985. 5. p.

A TÉMÁBAN MEGJELENT PUBLIKÁCIÓK

Könyv

Emlékművek, politika, közgondolkodás. Bp. 1989. [1990.] MTA TTI, 164 p. /Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 7./

Cikkek, tanulmányok

Legenda és valóság egy emlékmű körül. História, 4. (1982.) 6:30–31.

A Wallenberg-emlékmű. História, 6. (1984.) 1:17–19.

Magyarország igazsága – szobrokon. [A lord Rothermere nevéhez fűződő szobrokról.] História, 7. (1985.) 3:35.

A Görgey-szobor. História, 8. (1986.) 1:35.

Történetszemlélet és propaganda. Budapest köztéri szobrai 1945 után. Történelmi Szemle, 29. (1986.) 3–4:518–531.

Egy szimbólum születése. Így épült a Sztálin-szobor. História, 9. (1987.) 5–6:17–21.

Külpolitikai libikóka. A Bandholtz-szobor kalandja. Élet és Tudomány, 1988. (július 15.) 29:916–918.

Revíziós emlékművek. História, 10. (1988.) 2–3:40–42.

Kinek higgyek? (Reagálás Redő Ferenc megjegyzésére.) História, 11. (1989.) 1–2:67. [Előzmény: Pótó János: Egy szimbólum születése. História, 9. (1987.) 5–6:17–21.] Redő Ferenc: Emlékek a Sztálin-szobor születéséről. História, 11. (1989.) 1–2:66–67.

So wurde das Budapester Stalin-Denkmal errichtet. In: The Stalinist Model in Hungary. Ed. by Ferenc Glatz. Bp. 1990. MTA TTI, 117–136. /Etudes historiques hongroises 1990. Publées a l’occasion du XVII e Congrés International des Sciences Historiques par le Comité National des Historiens Hongrois, 6./

A szoborbontás pótcselekvés. Riporter: Dési János. Magyar Hírlap, 1992. szeptember 23. 9.

Emlékmű és propaganda. [A Szoborpark története.] História, 16. (1994.) 4:33–35.

Pomníky – politické symboly v Mad’arsku p řed rokem 1945 a po n ěm. D ějiny a Sou časnost, 16. (1994.) 1:30–34.

„…állj az időnek végezetéig!” Az ezredévi emlékművek története. História, 18. (1996.) 5–6:15–18.

Systemwechsel und politische Denkmäler in Ungarn 1945–1989/90. In: Andreas Pribersky – Berthold Unfried (Hg.): Symbole und Rituale des Politischen. Ost- und Westeuropa im Vergleich. Peter Lang, 1999. Frankfurt a M., Berlin, Bern, New York, Paris, Wien, 185–195.

Emlékművek útja. A Szoborpark története. In: A pesti polgár. Tanulmányok Vörös Károly emlékének. Szerk.: Gyáni Gábor, Pajkossy Gábor. Debrecen, 1999. Csokonai, 209–226.

Rendszerváltások és emlékművek. Budapesti Negyed, 2001. nyár–ősz, 32–33:219–244.