SZULOVSZKY JÁNOS

A városiasodás mestersége

A magyarországi kéményseprőipar társadalomtörténete

Kandidátusi értekezés tézisei
Budapest, 1994

I. KUTATÁSI FELADATOK, ELŐZMÉNYEK

Miközben az utóbbi évtizedekben a közgazdaságtani kutatá sokban egyre inkább fókuszba kerül a tercier szektor vizsgá lata, addig a néprajz- és a történettudomány nem foglalkozik jelentőségének megfelelően a szolgáltatásokkal, pontosabban szólva a szolgáltatóiparokkal. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint az, hogy a Magyar Néprajz c. kézikönyv vonatkozó kö tete lényegében nem is tárgyalja ezeket, s ha átlapozzuk a Magyarország kézművesipar-történetének bibliográfiáját, akkor sem sokkal kedvezőbb a kép. Mellőzésük ellentétben áll e foglalkozásoknak a XIX–XX. századi gazdaságban betöltött szerepével, jelentőségével. Hasonló a helyzet az átfogóbb (kézműves)ipartörténeti munkáknál is: egyáltalán nem, vagy csak alig fordítanak ezekre figyelmet, s ha esetleg használják a szolgáltatóipar fogalmát, akkor többnyire nem határozzák meg szóhasználatuk tartalmát.

Jelenkori hordereje miatt fontos tudományos feladatnak tartom szolgáltatóiparok múltjának feltárását. Erre irányuló kutatásaimat csaknem 15 esztendeje, még egyetemi éveim alatt kezdtem meg.

Ez irányú érdeklődésem egyúttal a kézművesipar-történet fehér foltjainak az eltüntetését is jól szolgálja: ugyanis az idetartozó foglalkozások a kevésbé vizsgált szakmák körébe tartoznak. Jelen értekezés témája szempontjából érvényes ez a megállapítás a nemzetközi irodalomra is, bár ott néhol vannak igen szép részeredmények és hasznos feldolgozások. S azzal a különbséggel, hogy külhonban nagyobb figyelmet szenteltek és szentelnek a néprajzi vetületre.

A gyér hazai és nemzetközi szakirodalomból átfogóbb igényű munkaként voltaképpen csak Arnold ELOY: De schoorsteenveger. Een terreinverkenning (Gent, 1983) könyve és dr. DOBSA László jogalkalmazási útmutatóinak egyes fejezetei említhetők. Azt a többi mesterség irodalmát tekintve is egyedülálló, nemzetközi viszonylatban is párját ritkító, meglepően hiteles és alapos publikáció-folyamot, amelyet a kéményseprő JENEY SZABÓ Árpád szaklapokban megjelent cikkei jelentenek, a szerző forrásfeltáró munkája fedezte fel. Jelen értekezé se m az 1994-ben „kiemelkedő tudományos eredményéért” a Magyar Tudományos Akadémia Ifjúsági Díjával jutalmazott Füstfaragók c. könyvem továbbérlelt, átdolgozott változ ata.

Időben a gyökerekig visszamenve, kialakulásától napjainkig kultú. -történeti igénnyel törekedtem e sajátos a mesterség egykori hétköznapjait, viszonyrendszerét és kultúráját a változásaival megrajzolni.

II. V IZSGÁLATI MÓDSZEREK, FORRÁSOK

Mivel e témához nincs, vagy csak alig áll rendelkezésre szakirodalom, ezért a munka nagyban épített a sokrétű forrásfeltárásra. A későközépkori, új- és legújabbkori archivális anyagok mellett a kutatás kiterjedt házilevéltárak, múzeumok és magángyűjtemények irat- és tárgyegyütteseire is. A néprajzi kikérdezés mellett – amely kiváló háttérinformációs bázist nyújtott a levéltári anyagok értelmezéséhez is – egy próbakérdőív tapasztalatai után ankét módszerű adatgyűjtést is végeztem. Felhasználtam a kéményseprő iparosok által saját indíttatásból papírra vetett, illetve a kérésemre megírt visszaemlékezéseit is. Számos fontos mozzanattal gazdagította a monográfiát az országos-, és az igen gazdag szaksajtó feldolgozása. Ez utóbbi őrizte meg a„tudós kéményseprő” , Jeney Szabó Árpádnak a múlt század utolsó, századunk első harmadában „oral history” módszerével gyűjtött és írásos dokumentumokkal is kiegészített cikkeit, amelyek a történeti Magyarország egész területéről bőséges anyagot szolgáltattak az egykor hétköznapok megrajzolásához.

A téma feldolgozása során igyekeztem a mikrohistóriai és makrotörténelmi megközelítés erényeit egyaránt érvényesíteni.

III. A DISSZERTÁCIÓ SZERKEZETE

[Megjelent: Plusz Könyvek, Budapest, 1995]

IV. EREDMÉNYEK ÉS HASZNOSÍTÁSUK

1. A kéményseprő mesterség önálló foglalkozássá válásá ban és meghonosításában szerte Európában észak-itáliai, illetve Svájc Itáliához közel eső területéről származó iparosok játszottak szerepet. Ezt az eddigi irodalom is így tudta, ám arra még nem mutattak rá, miszerint aligha lehet véletlen, hogy az e szakma őshazájának tekintett Grau bünden és Ticino (Tessin) kantonok vidéke – amely Zürichtől délre Chur, Davos és Locarno felé terjed, s amelyet a Via Mola szakadékos hegyi útja, s az Airolo völgye köt össze Itáliával – éppen a kőművesek és kőfaragók klasszikus földjeként nevezetes Como tartománnyal szomszédos.

2. Kutatásaim alapján a mesterség magyarországi múltja az eddigieknél korábbról datálható: Sopron város kiadásai között már 1432-ben szerepel kéményeinek tisztításáért kifizetett összeg. A számadás nem tüntette fel a munkát végző személyét, ám minden bizonnyal ekkor még nem volt iparszerű foglalkozás, ugyanis a városban az 1500-as évek elején is még a fazekasok és az ácsok közül kerül tek ki az alkalmi kéményseprők.

3. Az eddigi irodalomnak a mesterség magyarországi XVI. századi kezdeteiről csak sejtései voltak. E vélekedés anyaggyűjtésem révén immár pontosan adatolható, igazolt állítás. Egy 1508-ban keletkezett feljegyzés szerint az egri várban kéménytisztítást végzett két olasz kémény seprőnek 5 forintot, a kocsiért, amely őket Budára vitte, 60 dénárt fizettek. Nem tudunk róluk közelebbit, lehetséges, hogy Budán a Mátyás-korabeli ún. mászókémények karbantartói voltak, de az sem kizárt, hogy vándorolva gyakorolták szakmájukat.

4. Kutatásaim során kiderült, hogy Magyarországon is már a XVI. század utolsó évtizedétől beszélhetünk letelepedett, önálló foglalkozásként végzett kéményseprőiparról. Az általam név szerint ismert legelső magyarországi ké ményseprő iparos, Keraus Kristóf 1590. szeptember 17- én tette le Sopronban a polgáresküt. Neve beszélő név: Kehr aus! (Seperj ki!) Ily módon a nemzetiségét sem tudhatjuk pontosan, a Kristóf keresztnév is egyaránt be leillik mind az olasz, mind a német névadási gyakorlatba, sőt, mivel a Szent Kristóf az útonjárók védőszentje – s e foglalkozás eleinte igencsak azzal járt – , éppen ezért még a keresztnév is könnyen lehet ragadvány. Keraus valószí nűleg akkor már hosszabb ideje űzhette Sopronban – és feltehetően a környékén is – az iparát. A Polgárkönyv bejegyzése meglehetősen szűkszavú, és sajnos mindezidáig más forrásból sem sikerült róla tcbbet megtudni. Mindenesetre az a tény, hogy az egyik legfej lettebb városunk polgárává fogadta, azt sejteti, úgy- ahogy, de elfogadták a kéményseprést tisztes megélhetést nyújtó mesterségként. Bár meglehet, ez nem annyira a szakma, mint inkább Keraus személyének az érdeme.

5. A mesterséget sokáig Magyarországon is meglehetősen lebecsülték. A fenntartásokat jelzi – valamint azt, hogy Kehraus már nem tartózkodott a városban –, hogy 1594- ben egy – meg nem nevezett – kéményseprő arról pa naszkodott, foglalkozása miatt nem kap polgárjogot Sopronban.

6. Vizsgálódásaim megerősítik azt a korábban is megfogalmazott tételt, miszerint e szakma presztízse Mária Teré zia kiváltságlevelei révén 1748-ban lényegbevágóan emelkedett. Nemcsak bevett céhes, tisztes polgári foglal kozás lett, hanem egyre inkább biztos egzisztenciát is nyújtott.

Ezt elősegítette a Mária Terézia privilégiumai által meg alapozott, I. Ferenc céhleveleivel megerősített reáljog intézménye. Ez körülhatárolt munkakerületekre vonat kozott, s ép erejű szerzeményként a reáljogtulajdonos mester halála esetén is biztosította a hozzátartozók megélhetését.

7. A magyarországi kéményse p rők származási helye gya nánt az eddigi publikációk Észak-Itáliát, és főként Svájc Graubünden kantonját emelték ki. A győri (később Pozsony székhelyű) céh inasai keresztleveleinek elemzése ezt a képet jelentősen módosítja.

A XVIII. század folyamán az ide szegődött 142 inas kö zül csupán 7, azaz az összesnek alig 5 százaléka jött Itáli ából. A graubündeniek száma elenyésző, annál jelentő sebb viszont Ticino (Tessin) kanton, ahonnan az összes inasnak több mint a fele származott A 109 svájcinak há romnegyede született e kantonban. Négy nagyobb tele pülése volt a fő kibocsátó: Brione (21), Bignasco (17), Locarno (16) és Losone (13). Hozzájuk hasonló szerepe volt a Vallis kantonbeli Mesanci-nak is, amely 15 inast adott Magyarországnak. A szakmai köztudat eddig úgy vélte, hogy a XIX. századtól lesz számot tevő a helyi, magyarországi születésű munkaerő. Az adatok cáfolják ezt. Sőt, szinte már a kezdetektől fogva magyarországiak is beálltak a kémények tisztogatói közé: a 12 magyaror szági inas nyolc és fél százalékát teszi ki ezen időszak szakmai utánpótlásának. Rajtuk kívül még tíz ausztriai (7%), s egy-egy morvaországi, ill. Lichtensteini Nagyhercegségből származó inas érdemel még említést.

8. A XIX. század elejére kezdték megvetni lábukat a nagy kéményseprő dinasztiák. Részint ennek, részint a mesterség terjedésének és növekvő elfogadottságának köszön hetően az inasok között egyre több lett a magyarországi, illetve a magyar származású. Mint említettük, a szakma utánpótlásának döntő hányada korábban Svájcból, annak is főként Tessin kantonjából vándorolt be. A pozsonyi céh inaskeresztlevelei tanúsága alapján a XIX. század folyamán már jóval kiegyenlítettebb volt az inasok szárma zási helyének a megoszlása. A 107 beszegődött fiatal közül csak 47, az összesnek immár csak 44 százaléka jött Svájcból. Jelentősen megnőtt a magyarországi és az ausztriai születésűek aránya: az előző századhoz képest 8,5 százalékról 26 százalékra, illetve 7 százalékról 14 százalékra. Az utóbbi területeiről tizenöten kerültek hazánkba. A 28 magyarországi inas a következő helyeken látott napvilágot: 3-3 Galgócon, Holicson és Körmöcbá nyán, 2-2 Kőszegen és Vágújhelyen, 1-1 pedig Balassagyarmaton, Besztercebányán, Körmöcbányán, Malackán, Pesten, Pozsonyban, Putnokon, Rudón, Selmecbányán, Sopronban, az Árva megyei Subarban, Trencsénben, Ür ményen, Veszprémben, s egy meg nem nevezett Nyitra megyei településen. Jóllehet, az emberi-szakmai kapcso lat 1872-ig folyamatos volt a svájci területekkel, de az idők során egyre nagyobb mérvűvé vált a hazai utánpót lás. Vagyis: szó szerint is kezdett rneghonosodni e szak ma.

9. Míg a XVIII. század derekán még hatalmas terület tudott csak úgy-ahogy eltartani egy-egy kéményseprőt s család ját, a kémény terjedésével, a „városiasodással” mind jobb megélhetést nyújtott. A XVIII. század végén, de még inkább a XIX. század első felében jelentősen átalakult az ország városhálózata, s építészetileg maguk a városok is lényeges változáson mentek át. A városiasodás kibonta kozása, melynek egyik – és mindezidáig kellően figye lembe nem vett – jelensége volt a kaminkémények terje dése, e szakma kibontakozását is jelenti. Ehhez járult még az is, hogy a XIX. század falusi szinten a szabadké mények térhódításának az ideje, ezek tisztítása is gyarapította a kéményseprők megélhetési forrásait. Annak ténye, hogy egy kéményseprő valahol megtelepe dik, nemcsak azt mutatja, hogy az adott helyen a hatósá gok felismerték e szak-ma tűzrendészeti fontosságát, hanem azt is, hogy a település és környéke el tudta tartani e foglalkozás művelőit. Eppen ezért a kéményseprők meg léte egyúttal a városiasodás magasabb szintjét is jelzi.

10. A disszertáció rámutat, az iparszabadság elvének a Klau zál Gábor céhszabálymódosításától (1848) a Geringer- utasításon (1851) és az Iparrendtartáson (1859) át ívelő térnyerési folyamatára az 1872. évi ipartörvény tette fel a koronát. Az utóbbi azonban nem vette kellően figyelembe a kéményseprőipar sajátosságait, s a korlátlan szabadverseny következtében – amely a szakképzettség meglétére nem volt igazán tekintettel – kaotikus állapotok alakultak ki. A tűzrendészeti viszonyok olyan ziláltak lettek, mint a kiegyezés előtt. Mindezt az is tetézte, hogy az inas, illetve a segédutánpótlás összetétele megváltozott. 1872-ig ugyanis a zömmel Svájc olasz részeiről szárma zó magyarországi mesterek tanoncaikat jobbára Svájc hegyes vidékéről hozatták, az új inas nemzedék viszont főként napszámos és más kétkezi munkás családokból rekrutálódott. Ráadásul ezek iskolai végzettségének hiá nyait nem ellensúlyozta a kéményseprő műhelyekben sem az alaposabb képzés. Sőt, sok helyen a korábbinál jóval kevesebb gondot fordítottak erre a kialakult kényszer helyzet miatt. Ugyanis tovább folytatódott az 1850-es években erőteljesen megindult folyamat, melynek során számtalan új üzlet keletkezett vidéken a régi reáljogú kerületek rovására. Az így osztódással szaporodó munkate rületek azonban nem ritkán alig tudták a tulajdonosuk rendes megélhetését biztosítani. Ehhez járult az is, hogy az egész országban a söprési díjszabások jóformán ugyanazok maradtak, mint 1848 előtt, vagy mint azt az 50-es években a kéményseprők számára előírták. Szám talan apró kéményseprő üzlet évi jövedelme alig biztosí totta a mester és segédei megélhetését.

11. Az első ipartörvényt (1872) követően két, egymástól elkülönült, és nem egyszer élesen szembenálló táborra, mesteri és segédi karra szakadt a magyar kéményseprő- társadalom. Ehhez még egy másfajta megosztottság is já rult: míg – mint említettük – 1872-ig a zömmel idegen származású mesterek folyamatosan és rendkívül nagy számban alkalmaztak a saját vagy őseik szülőföldjéről származó segédeket, az 1872. évi. XII. tc . után ez egycsa pásra megszünt. Ugyan már korábban is akadtak „tősgyö keres” magyar füstfaragók, ekkortól ugrásszerűen megnőtt az arányszámuk. Mivel a társadalom kevésbé iskolá zott, szegényebb rétegeiből kerültek ki, s nem hozták – nem is hozhatták – magukkal azt az alapot, ami az olasz inas, ill. legénytársaiknál, akik e mesterség szülőföldjéről érkeztek, szinte magától értetődött, ez számos konfliktus eredője volt.

A XIX. század derekán a kéményseprő mesterek érintke zési nyelve szinte kizárólag a német volt, s jóllehet, a század végére nyelvében és érzelmeiben kétségtelenül kezdett magyarosodni, – olybá tűnik, legalábbis kettős – identitását nagyban erősítették a külhonból jövő segédek. Az etnikai tényezők azonban nemcsak a természetesnek tekinthető munkáltató-munkás ellentétet, hanem a segédi, sőt, a mesteri rétegen belüli kapcsolatokat is átszinezték. A konfliktusok kiéleződése irányába hatott, hogy a patriarchális céhes viszonyokat hirtelen a gyökeresen más szellemiségű szabadversenyes kapitalizmus időszaka váltotta fel ebben a sokáig bizonyos fokig védett, feudális zárványként létező mesterségben, s ez magával hozva a csírázó „fogyasztói társadalom” új igényeit is. A különféle természetbeni juttatások, hagyományos mellékkeresetek helyett egyre inkább tisztességes bért kezdtek követelni a segédek, s a„füsti fecskék” – ahogy őket nem egyszer nevezték – elégedetlenségét növelte az is, hogy a segédpapírokat megszerző, ám kéményseprő munkát lényegében soha nem végző „mester Pubik" is elzárták előlük az érvényesülés, az üzletvezetővé vagy önálló mesterré válás lehetőségeit. Ráadásul egyes mesterek megélhetési gondjaik miatt – mivel a tanoncoknál nem kellett bért fizetni – valóságos inasgyárakká váltak, s így az egyre-másra kikerülő – és a körülmények folytán sok esetben szakmailag hiányosan képzett – segédek számára mind komolyabb gondot jelentett az elhelyezkedés. Mindez fogékonnyá tette őket a szociális tanok, főleg a szociáldemokrácia eszméi iránt. Ezek elfogadása azonban nem ment egyik napról a másikra, gondolkodásukat, egész mentalitásukat még jó ideig akaratlanul is a koráb bi minták határozták meg.

A kéményseprő munkások mozgalmában a szociáldemok rata elvek meghatározó szerepét a két világháború közötti időszakban a keresztényszocialista tanok vették át.

12. A kéményseprőipar 1949-ben végrehajtott államosításá val a jól képzett mesteri kar jelentős hányadát kényszernyugdíjazták. Ez nagy tudásbeli veszteséget is jelentett, mivel ezek között nagyon sok alaposan képzett szakember volt. A vállalattá alakítással lényegében megszünt a lakosság és a kéményseprő korábbi személyes kapcsolata, az utóbbi esetleges mulasztásai következtében a felelősséget nem egy mindenki által ismert mester, hanem az elkerülhetetlenül személytelen Vállalat viselte, ha viselte. A mesterség presztizse rendkívüli mértékben visszaha nyatlott. Az államosítás ráadásul azidőtájt valósult meg, amikor szerte a világon megindult a tüzelőrendszerek megjelenése, új energiahordozók térhódítása. A kémény seprő vállalatok meglehetősen sokáig nem követték a tüzeléstechnika, a tüzelőberendezések fejlődését, a gáz energiahordozó széles körű elterjedését. Nem járt ezzel együtt a kéménytechnika fejlődése sem, az építő- és sze relőanyagiparnak a kéménytechnikával kapcsolatos választéka igen alacsony színvonalú volt. Tetézte ezt, hogy időközben elavult, korszerűtlenné vált a szabályozás a kéményseprőipar gyakorlásáról. Mindez komoly kihívást jelentett volna a régi, jól képzett gárdának is, a háttérbe szorításukkal viszont erre szinte válaszképtelenné váltak a vállalatok. Erre majd csak az 1970-es évek elejétől kezdve, a KéményseprőFejlesztési Társulás létrehozásá val kezdtek megfelelő lépéseket keresni. A Társulás, illetve többszöri átalakulása során a jogutódai sokat tet tek a korszerű technikák meghonosításáért, ám Nyugat- Európához képest a magyarországi kéményseprőipar még ma is 15-20 évnyi lemaradásban van. Míg nyugaton a fű tési rendszerek, s különösen a szénhidrogének felhaszná lásának előtérbe kerülése révén e szakma a kémény karbantartástól határozottan a tűzeléstechnika irányába mozdult el, addig nálunk e foglalkozás utánpótlási gond jai, illetve a továbblépéshez szükséges szakmai alapok hiányosságai miatt a hagyományos kéményseprés mellett a vállalatok új profilként, külön szakember gárdával ala kítottak ki tüzeléstechnikai részlegeket. Így mára e mes terség a műszaki szakterületek perifériáján helyezkedik el, presztizse meglehetősen alacsony. Napjainkban, ami kor a reprivatizáció van a terítéken, néhány helyen felve tődött, itt is vissza kellene állítani a magánipart. Vannak ugyan a kéményseprők közül is jónéhányan, akik lépést tartottak a korral, képezték magukat, s több szakmájuk is van, azonban ha ismét kerületi rendszer lenne, nem jutna mindegyik élére alaposan felkészült iparos. Az is előre látható, mindenki inkább a kényelmesebb és jobban jöve delmező városi helyeket pályázná meg, s nagy területek, a falvak, s különösen a tanyák nagy része „gazda" nélkül maradna. Éppen ezért, ha ezt egyik pillanatról a másikra vezetnék be, talán még nagyobb kárt és káoszt okozna, mint az államosítás.

Dolgozatom a mesterség történetének új eredményeken nyugvó megrajzolásán túl a felvállalt kultúrtörténeti horizontú megközelítéssel más tudományágak számára is hozott új felismeréseket.

I. Jóllehet, a rómaiak a hipocaustum-nál már elvétve alkalmazták a kéményt, a mai értelemben vett használatát egy értelűen csak a XII. századtól számíthatjuk. (A kémény megjelenését némelyek a IX. században a szentgalleni kolostornál vélik felfedezni, mások azonban határozottan vitatják ezt, mondván, aki ezt állítja, az a „régi időkben olyannyira fontos szerepet játszott húsfüstölő kamrákat s a nyílt tűzhelyek fölé alkalmazott, a füstöt bizonyos irá nyba terelni hivatott füstköpenyeket nézi" annak, vagy ha arra hivatkozik, hogy a krónikák szerint Velencében már 1038-ban kéményes házakat építettek, akkor a régi okira tokban sokszor előforduló caminata – kemenate – - kamin – caminus kifejezést (ami eleinte tűzhellyel ellátott helyi séget, később a tűzhelyet magát a füstöt kivezető nyílással, füstköpennyel együttjelentette) vonatkoztatja - hely telenül - a kéményre ) A XII. század derekáról egyszerre Európa több pontjáról is: Angliából, Franciaországból, Itáliából, Svájcból, Bajorországból vannak biztos adatok a kéményre.

II. Úgy vélem, nem lehet véletlen, hogy néhány európai nyelvben ugyanazt a kifejezést (is) használják az egyik fajta tüzelő berendezés és a füstelvezető szerkezet megnevezésére. Így az olasz camino, a francia cheminée, a német Kamin nemcsak kandallót, hanem kéményt is je lent. Ez arra utal, hogy a kémény kialakulása, kialakítása szorosan összefügg ezzel a tüzelő berendezéssel. Feltéte lezésemet az is alátámasztja, hogy a falnak t á maszkodó kandalló éppen a XII. században, vagyis a kémények el terjedésével egyidőben jelenik meg. Addig a kerek, központi tűzhely a konyhára korlátozódott, a szobákban a hi deg ellen parázstartó fémüstökkel vagy lábmelegítőkkel, s mindenféle prémekkel védekeztek. Nem szabad elfeledkezni még egy körülményről: a többemeletes házak építése mind határozottabban vetette fel a füstmentesítés kérdését. A XII. századra egyre sürgetőbbé vált, hogy az építőmesterek megoldják ezt a problémát. A kémény és a kandalló elterjesztésében az olasz specialisták szerepe egyértelműen kimutatható. A kőműves és kőfaragó szakma Itáliában szinte nemzeti mesterségének számított, a kezük nyomán szerte Európában számos épület nőtt ki a földből. Az olasz építőmesterek magukkal vittek olyan embere-ket, akik náluk jobban ismerték, miként kell cél szerűen megépíte-ni, illetve hogyan kell a szokásosnál nagyobb és bonyolultabb kéményeket megmászni. E specialisták, a kéményseprők tehát eleinte nemcsak tisztították, hanem építették is a kéményeket. Minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy térben nagy távolságban jóformán egy időben jelent meg a kémény.

III. A kéményseprők a katolikus kultusz gazdagításában is szerepet játszottak. Ez sajátos módon nyilvánult meg a híres bizantikus ré-i „Sebzett Madonna” kegykép máso latainak terjesztésében, tiszteletének népszerűsítésében. Ahogy ennek klattaui kópiája, úgy a mai krisztinavárosi másolata, az ún. Kéményseprő Madonna kegyképe is egy kéményseprőnek köszönheti létét. E tényezőről mindezidáig a szakrális szakirodalom nem vett tudomást (vö.: Szulovszky János: „Maria Steinwurf” und die Rauchfangkehrer. Am Rand einer Kritik. In: Österreichische Zeitschrift fúr Volkskunde, XLVII/96. 1993. 182.).

IV. A kéményseprők nemcsak a hétköznapokba épültek be, hanem a kultúrába is. Jellegzetes alakjuk megtalálható a folklórban, nemcsak – gyakran erotikus – anekdoták vagy dramatikus népszokások alakoskodó figurájaként, hanem hiedelem-alakként is. A vonatkozó anyag összegyűjtése és elemzése arra derített fényt, hogy az a napjainkban ál talánosnak tekinthető hiedelem, miszerint a kéménysep rővel való találkozás szerencsét jelez, másodlagos fejle mény. Eredetileg szerencsétlenség előjelének tartották. Az előjel-váltás a kéményseprők részben ösztönös, rész ben tudatos propaganda munkájának köszönhető. Ennek eszköze az újévi köszöntéskor vitt, s a XIX. század elejé től mind nagyobb számban előforduló újévi köszöntcla pok, illetve később naptárak voltak. Ugyancsak segítették a kéményseprőhöz fűződő szerencse-kultusz népszerűsí tését a XIX. század utolsó harmadától megjelenő és tömegcikké váló képeslapok is.

A fentiekben vázolt eredményeim alapján úgy vélem, indo kolt és megalapozott volt célkitűzésem, s a múlt többrétű és több diszciplinára támaszkodó feldolgozása követhető út még akkor is, ha erre a hazai és a nemzetközi szakirodalomban a kelleténél talán kevesebb is a példa.

A letelepedett, egykor vándor olasz kéményseprők múltjának tanulmányozása tehát nemcsak az ipartörténet művelői számára szolgálhat tanulságokkal: mivel e szakma elterjedése szorosan összefüggött az urbanizációval, s ezért joggal te kinthető a városia-sodás indikátorának, fontos adatokkal szolgál az építészet- és várostörténet, a népi építkezés és lakáskultúra kutatóinak, de rajtuk túlmenően a társadalomtudományok tágabb köre figyelmé-re is érdemes. Nemcsak amiatt, hogy miként épül be egy adott társadalomba egy innováció, illetve annak „hordozói", hanem mivel - mint már szó volt róla - e mesterség egészen a múlt század utolsó harmadáig nemzetiségspecifikus volt, ezért a kéményseprők az etnikai folyamatok vizsgálói számára is kiváló kontrollcsoportot jelenthetnek.

V. A SZERZŐ E TÉMAKÖRBEN MEGJELENT PUBLIKÁCIÓI

Zur gesellschaftliche Beurteilung des Schornsteinfegerhandwerks. In: NAGYBÁKAY Péter – NÉMETH Gábor Hrsg.: III. Internationales Handwerksgeschichtliches Symposium. (Veszprém, 18-24. 10. 1986.) Veszprém, 1987. 355-361.

Egy néprajzkutató jegyzetfüzetéből. Miért hoz szerencsét a kéményseprő? In: Napló. Politikai, közéleti napilap. XLV. 307. sz. 1989. december 30. 13. p.

Presztízs és propaganda, avagy a folklór mint konfliktusoldó eszköz. In: Rendi társadalom – polgári társadalom 3. Társadalmi konfliktusok. Szerk.: A. VARGA László. Salgótarján, 1991. 311-316. (Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei Levéltárból, 16.)

A szolgáltatóiparok az első magyarországi kapitalizmus iparigazgatási rendszerében. In: GY IM ES I Sándor szerk.: Gazdaság, kultúra, társadalom. Tanulmányok Kelet-Közép-Európa történetéből. Bp.,1992. 27-39. (Gazdaság- és társadalomtörténeti füzetek 2.)

Die Ofner „Schornsteinfeger-Madonna" Zu den italienischen Beziehungen der ungarischen Mari en-verehrung. In: Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, XLVI/95. 1992.169-179.

Füstfaragók. Könyv a kéményseprőkről. Debrecen, 1992. 312. p. (Studia Folkloristica et Ethnographica, 32.)

Maria Steinwurf und die Rauchfangkehrer. Am Rand einer Kritik. In: Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, XLVII/96. 1993. 181-182.

A városiasodás mestersége. (A kéményseprőipar mint indikátor) In: KULCSÁR Árpád – SZULOVSZK Y . János szerk.: Korok, régiók, társadalmak. Tanulmányok Gyimesi Sándor 60. születésnapjára. Bp., 1994. 79-104.

9. A tercier szektor csendes forradalmához. (A szolgáltató kisiparok az újkori Magyarországon) In: GY11vtESt Sándor szerk.: A modernizáció alapjai Közép- is Kelet-Európában. Demográfiai, agrár- is ipartörténeti tanulmányok. Bp., 1995. 157-188. (Gazdaság- és társadalomtörténeti füzetek 3.)