VARGA J. JÁNOS

Magyarország és Európa 1682-1684

Akadémiai doktori értekezés tézisei
Budapest, 2001

I. CÉLKITŰZÉSEK

Tapasztalat, hogy az út végére érve összegezhetők leginkább a tanulságok, értékelhetők a kiemelkedő állomások. A magyarországi török uralom 150 esztendejének alkonyán, 1682-1684 táján készíthetünk efféle számvetést Európáról és Magyarországról. Mindkettő különös helyzetbe került a 17. század utolsó harmadában. A kontinens több évszázados „készülődés”: hosszú távon zajló gazdasági és hadügyi folyamatok, rövidebb kifutású, egy-két évtizedes hatalmi, politikai és diplomáciai küzdelmek után végre eljutott a török elleni eredményes fellépéshez szükséges (de korántsem teljes) összefogás állapotába. Ugyanakkor két évszázadig a „kereszténység védőbástyája”-ként számon tartott Magyar Királyságról Európa-szerte elhangzott a megbélyegző kijelentés is: „Magyarország a kereszténység ellensége”. Hogyan történhetett ez? Miért jutottak a 17. század végi magyarok a meghasonlottság és egymásnak feszülés olyan nagyfokú kuruc-labanc állapotába, hogy a várva várt török elleni felszabadító háború kezdetén – ha csak egy történelmi pillanatra is – kardot húztak az „ősellenség” oldalán, törvényesen megkoronázott uralkodójuk és az értük összefogott, szövetséges hatalmak ellen? A históriai „színjáték” harmadik főszereplője, az Oszmán Birodalom, szinte „észrevétlenül meghúzódott” a háttérben, holott éppen ő juttatta Magyarországot az említett helyzetbe, miközben kitartóan és módszeresen előkészítette Bécs második, 1683. évi ostromát. Úgy gondoljuk, hogy a 17. századi történelmünkkel foglalkozó kutató kevés olyan izgalmas feladatot, tudományos célkitűzést vállalhat magára, mint az említett, sokrétű kérdés vizsgálata.

Mindenekelőtt Európát kellett szemügyre vennünk. A kora kapitalista fejlődés élén járó Hollandiától és Angliától, a tőlük némi lépéshátrányba került Franciaországon át, a versenyfutásban lemaradó hatalmakig: a Habsburgok dunai monarchiájáig, Lengyelországig és Oroszországig, továbbá a kora újkor egyik legnagyobb kárvallottjáig, Velencéig. Az utóbbiak fémjelezték a törökellenes koalíciót gazdasági és katonai fejlettségükkel, hatalmi igényükkel, érdekazonosságukkal, vagy érdekellentétükkel, ők határozták meg a szövetség célját, tartalmát, működését, minden lényeges elemét, kivéve megszületésének pillanatát, mert azt Isztambul kényszerítette rájuk háborús döntésével.

Második célkitűzésünk éppen a Porta magyarországi politikájának és azzal összefüggésben a császárváros elleni támadás előkészítésének a vizsgálata. A kérdés három síkon vetődött fel: hol, mikor és miért döntötték el Bécs 1683. évi ostromát, amelynek falai alatt Nagy Szulejmán kudarcot vallott 1529-ben? Látszólag három különálló probléma tűnik elénk, de mindháromra a török hódítás „természete” és az „Orta Madzsar” („Közép-Magyarország”) - jelenség, mint geopolitikai koncepció adja meg a választ.

Az „Orta Madzsar” eszköz volt az oszmánok kezében, azzá vált az élére állított Thököly Imre, és eszközként szerepeltek az „Orta Madzsar” területi kiterjesztésekor a királyhoz hűtlen magyar főurak is, amikor Kara Musztafa pasa negyvezír és a „kuruc király” 1683 nyarán megszerezte a töröktől addig érintetlen országrészeket. Harmadik feladatunk tehát a főnemesség átállásának, és felelősségre vonásának, a kényes történelmi helyzetre adott válaszoknak a vizsgálata.

II. FORRÁSOK ÉS FELDOLGOZÁSUK

A témakör forrásanyaga roppant gazdag, szinte kimeríthetetlen. Immár másfél évtizede, hogy megjelent a húsz európai ország közgyűjteményeinek összefogásával elkészült, a török elleni nagy felszabadító háború kútfőit ismertető kétkötetes munka, a Buda expugnata 1686 - Europa et Hungaria 1683-1718 I-II. Szerk.: Bariska István, Haraszti György, Varga J. János (Budapest 1986.), amely először vállalkozott a szakterület adott témakörében kontinentális méretű forrásbázis felmérésre és ismertetésre. A kiadvány szolgált „iránytűként” számunkra az elmúlt években a levéltári kutatáshoz Németországban, Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában, azaz a török elleni háborúban főszerepet játszott egykori Német Birodalomnak és a Habsburgok dunai monarchiájának a területén. A forrásfeltárás java részét Bécs, Bonn, Drezda, Freiburg, Köln, Merseburg, München, Stuttgart és Worms, valamint Besztercebánya, Brno, Pozsony és Radvány levéltáraiban végeztük. A szélesebb kitekintéshez a Herzog August Bibliothek kézirattára és egykorú, nyomtatott forrásai szolgáltattak anyagot, a Braunschweig-lüneburgi hercegeknek köszönhetően, akik a 16. század végétől Európa valamennyi országából származó könyv- és hírlapgyűjteményt hoztak létre Wolfenbüttelben. Az ott végzett munka – az új adatok feltárása mellett – igazolta, hogy az egykorú nyomtatványok többsége hiteles, ma már történeti értékű levéltári irat felhasználásával készült. A modern könyvészeti anyaggyűjtéshez a Buda expugnata 1686 országonként részletezett kiadványjegyzéke, továbbá Walter Sturminger: Bibliographie und Ikonographie der Türkenbelagerung Wiens 1529 und 1683 (Graz-Köln 1955.) című műve szolgált kiindulási alapul. A könyvtári feldolgozó munka többnyire a levéltári kutatás helyszínén zajlott, elsősorban a bécsi, a müncheni, a drezdai és a göttingeni Staats- ill. Universitätsbibliothekben, a Herzog August Bibliothekben, valamint a denveri Penrose Libraryben. A külföldi anyaggyűjtést a budapesti közgyűjteményekben egészítettük ki.

A rövidebb-hosszabb megszakításokkal másfél évtizedig folytatott kutatások eredményeként tekintélyes adatbázis állt elő. Kezelése, feldolgozása nem kevés gondot okozott, ellenben lehetőséget nyújtott egyes kérdéskörök több irányú vizsgálatára, ebből következően a szakirodalom kiegészítésére vagy éppen kiigazítására. Végül, új megközelítési módnak nyitott kaput, amely – további munkával – jelentős eredményekhez vezethet még a 16-17. századi történetkutatásban.

A feldolgozás módszerét és a disszertáció szerkezetét alapvetően az események és az idő síkján megjelenő centrális elv határozta meg. A gazdaság, a politika és a hadtörténet európai kérdései csakúgy, mint a diplomáciai és a katonai események vagy a kontinens hétköznapjai és az emberi magatartásformák a Bécs mellett lezajló sorsdöntő összecsapás köré szövődnek. Ezt igyekszik kifejezésre juttatni a négy fő fejezetcím is, amely a csata színhelyét, Kahlenberg nevét, négyféleképpen közelíti, ill. jeleníti meg. Azonos elvet érvényesít a disszertáció címében szereplő, „megtévesztő” 1682-1684-es évszám: nem fedi le az értekezés helyenként tág időkeretét, hiszen nem egyszer a 17. század korábbi évtizedei, sőt a 16. század némelyik, mondanivalónkhoz nélkülözhetetlen időszaka is szóba kerül, de a középpontban mindenkor Kahlenberg esztendeje és az előző, ill. az utána következő év áll.

III. EREDMÉNYEK

Eredményeinket – a célkitűzések sorrendjében haladva – a következőképpen foglalhatjuk össze. A gazdasági, a politikai és a hadügyi kérdésekről írt három egyetemes történeti fejezetben –Európai anziksz, Diplomáciai körhinta, És még egy miért? – nem kívánunk új tudományos megállapításokat tenni. Célunk szerint az Oszmán Birodalom közép-kelet-európai sarokköve Kahlenberg utáni megmozdulásának okait, nemzetközi hátterét vizsgáljuk az egykorú és a modern irodalom alapján. Ugyanakkor széles európai tablót vázolunk fel, amelynek előterében lejátszódnak az 1680-as évek elejének magyarországi eseményei. Bemutatjuk a hosszan érlelődő folyamatok végső fázisát, ismertetjük a Szent Liga tagjait (a Habsburg birodalmat, Lengyelországot és Velencét) motiváló háborús tényezőket, a törökellenes szövetségtől távol maradók (Anglia, Franciaország, Hollandia) és a potenciális szövetséges (Oroszország) döntésének indítékait. Röviden: érzékeltetjük a „nagypolitika” hatását, amely 150 évig „helybenjárás”-ra kárhoztatta a török ügyet – maradandó befolyást gyakorolva Magyarország (és Erdély) sorsára –, mert a nagyhatalmi érdekek és adottságok csak 1683-tól tették lehetővé, hogy a sokágú „vektor” pozitív tartományú eredője a dél-kelet-európai térség felszabadításának irányába hasson.

A másik, negatív tartományú „vektor” eredőjét az Oszmán Birodalom testesítette meg. A magyarországi török hódítás már számos szakmai vitára adott okot történetírásunkban. A dolgozat a Hol, mikor, miért? kérdéssorra adott felelettel kíván hozzájárulni a megnyugtatóbb álláspont kialakításához. Az első kettőre részben az 1680-as évek forrásai, részben a történtekből levonható deduktív következtetés válaszol: Bécs ostromát nem Kara Musztafa nyomására határozták el a csapatvezérek a török sereg felvonulása közben Belgrádban, vagy Eszéken, vagy Székesfehérvárott vagy Győr mellett, és nem 1683-ban – amint kitűnik a szakirodalomból, – hanem Isztambulban, 1682. augusztusában. Sőt, egy igen nyomós érv alapján jóval korábbra datálhatjuk a „döntés”-t: ugyanis a Porta másfél évszázada formálódó koncepcióval rendelkezett Magyarország és Bécs meghódítására. A megállapítás átvezet a „miért támadták meg az oszmánok Bécset?” problémakörbe. A korszak kutatói nem is olyan rég vették észre, hogy a török hódítást távolról sem rögtönzés, átgondolatlanság, hanem nagyfokú tudatosság és tervszerűség jellemezte. Magyarországon is politikai és stratégiai megfontolás előzte meg minden lépésüket. A Birodalom irányítói Nagy Szulejmán óta tudták, hogy Bécs elfoglalása, azaz a magyar koronához ragaszkodó Habsburgok legyőzése nélkül nem biztosíthatják teljes és zavartalan uralmukat a három darabra szétesett Királyságban. Ezért az elsődleges hadicélt Bécsben jelölték meg, második helyre sorolták az Adriai-tengertől a Máramarosi-havasokig terjedő országrész alávetését, de nem zárták ki a fordított sorrendet sem. Negyedik lehetőségként felmerült a két feladat egyidejű végrehajtása. Stratégiai elgondolásuk megvalósításakor főszerepet kapott a Királyságnak Bécstől legtávolabb, de Erdélyhez legközelebb eső területe: Felső-Magyarország, amelyet a dunántúli hódítással együtt nyugati irányban igyekeztek kiszélesíteni. Koncepciójukat Szulejmán szultán fellépésétől Kara Musztafa pasa nagy vállalkozásáig, 150 éven át, lépésről-lépésre, az adott politikai és katonai lehetőségekhez igazodva valósították meg. A Perényi Péter nevéhez és az 1530-as évek első feléhez köthető – egyelőre feltáratlan – kísérlet után 1593 és 1683 között Szinán (1593-ban), Köprülü Ahmed (1663-ban), végül Kara Musztafa nagyvezír (1682-1683-ban) igyekezett az erdélyi fejedelmeknek a Habsburgok ellen vívott rendi küzdelmében kiépülő, az 1630-as évektől „Orta Madzsar” néven emlegetett felső-magyarországi vármegyékre támaszkodva közelebb férkőzni Bécshez. Minden alkalommal keresték a Magyar Királyság újabb területeinek „békés” megszerzésére és a tartományok török vazallus státusba helyezésére vállalkozó politikusokat. Így került a portai „névsor”-ba a lehetőséget elhárító Nádasdy Ferenc, a „fekete bég”, ecsedi Báthori István országbíró, I. Apafi Mihály és mások. Ezzel egyidejűleg Eger (1596), Kanizsa (1600), Várad (1660) és Érsekújvár (1663) elfoglalásával megteremtették négy „ék” előrenyomulásának és a Magyar Királyság vazallus tartományokká darabolásának katonai lehetőségét is. Mígnem 1681-1683-ban az erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes nyomdokain elinduló, de Erdélytől politikai függetlenségre törekedő Thököly Imre személyében nemcsak a feladatra ajánlkozó, hanem a végrehajtásra is alkalmas, tehetséges vezetőre találtak. Thököly fejedelem, kurucai és a török csapatok támogatásával, kiszélesítette a 13 vármegyéből álló „Orta Madzsar”-t Alsó-Magyarországra és a Nyugat-Dunántúlra, miközben Kara Musztafa megszállta Bécset. Fejet hajtottak a Habsburgokhoz korábban lojális, de 1664 óta elkötelezettségükben elbizonytalanodó, az erőszaktól megrettenő, a javaikat féltő, vagy egy-egy leendő vazallus tartomány irányításának az ígéretétől megszédülő nagyurak: Batthyány Kristóf dunántúli főkapitány, Draskovich Miklós országbíró, Nádasdy István, Ferenc és Tamás, Czobor Ádám, Barkóczy Ferenc, az összeesküvés gyanújába keveredett Zrínyi János és mások, kevés kivétellel az egész uralkodó osztály. Közülük többek fegyveresen is részt vettek a császárvárost ostromló nagyvezír Morváig, Sziléziáig és Stájerig kiterjesztett 400 km hosszúságú frontvonala jobb- és balszárnyának hadműveleteiben. Többségük Kahlenberg után azonnal visszatért a király hűségére. Eddig nem beszéltünk a kellemetlen történetről, amint jobbára hallgattunk a másik lehetséges út kisszámú követőjének, az uralkodó oldalán kitartó Esterházy Pál nádornak és híveinek a nehéz időben tanúsított politikai tisztánlátásáról is.

Az elmondottakból következik, hogy a disszertáció a korábbitól eltérően ítéli meg Thököly Imre szerepét, más színekkel festi a kuruc fejedelem 1682-1684-es politikai portréját. Nem kívánunk az életút egészére érvényes, új Thököly értékelést adni, de láthatóvá akarjuk tenni a jelzett időszakra vonatkozó felelősségét. A krétai háború befejezése (1669) után az Oszmán Birodalom előbb Lengyelország, majd Oroszország ellen hadakozott, végül a Magyar Királyság és Bécs felé fordult. Az erősen aktivizálódó Porta a vazallus „Orta Madzsar” felhasználásával és a négy „ék” révén tovább osztható Királyság képével felidézte a 150 évig elkerült teljes beolvasztás veszélyét. Thököly az előrenyomuló és elnyeléssel fenyegető oszmán „hullámhegyen” akart célba érni: folytatni a Habsburg- ellenes rendi, vallási sérelmi politikát, és létrehozni a Bécstől függetlenedő, de a Portának adót fizető, vazallus Magyar Királyságot. Ezzel – a Bécs elleni támadást megelőző időszakot tekintve – nagy hibát követett el. A kahlenbergi ütközet és az újabb török katonai vereségek (második párkányi csata, Esztergom visszavétele) után nem mérte fel a változás súlyát, nem hozta helyre tévedését, hanem újabb kísérletet tett a Habsburgoknál mindig is idegenebb „test”-hez kötődő, „országszabadító” tervének megvalósítására. I. Lipót 1684. januári, közkegyelmet hirdető felhívására ellenmanifesztummal és híveinek fegyverbe szólításával válaszolt, tárgyalt, de mint korábban, most is ragaszkodott elfogadhatatlan feltételéhez, felső-magyarországi fejedelemségének bécsi elismeréséhez, foglya maradt „a legerősebb, a leghatalmasabb és [a] legfenyegetőbb nemzet” mítoszának. Akár hitt Thököly az oszmánok „természetfeletti” erejében, akár alig titkolt ambícióit követte, 1684 elején – a Szent Liga formálódásának végső szakaszában – nem újabb hibát, hanem bűnt követett el: végleg a rossz oldalon maradt, fenntartotta az ország katonai és politikai megosztottságát, a „nemzeti” megbékélés ellen hatott, és elősegítette a „Magyarország a kereszténység ellensége”-kép megszilárdulását jó néhány európai országban.

Az értekezés következtetései továbbgondolásra és újabb kutatásra adnak lehetőséget. Mindenekelőtt a Fodor Pál és Tóth Sándor László által egyes részleteiben már elemzett „Orta Madzsar”-jelenség teljes, 1530-tól 1683-ig terjedő feltárása járna nagy haszonnal. Ide értve az erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes rendi mozgalmának „Orta Madzsar” szempontú vizsgálatát is, amely kideríthetné: hogyan vált Erdély országegyesítő törekvése a hódítás eszközévé a Porta kezében 1682-1683-ra? Összefüggésben az elmondottakkal, időszerűvé vált a korábbi eredményeket és az új szempontokat egyesítő, de további anyagfeltárást is igénylő, hitelesebb Thököly kép megrajzolása. Esterházy Pál életútjának modern feldolgozása is kívánatos lenne, amit nemcsak 1682-1684. évi megnyilvánulásai indokolnak.

IV. A DISSZERTÁCIÓ TÉMAKÖRÉHEZ KAPCSOLÓDÓ PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE

Önálló mű:

A fogyó félhold árnyékában. A török kiűzése Magyarországról. Gondolat Kiadó, Budapest 1986. 282.

Társszerzős mű:

Buda expugnata 1686 – Europa et Hungaria 1683- 1718. A török kiűzésének európai levéltári forrásai I-II. Szerk.: Bariska István, Haraszti György, Varga J. János. Budapest Főváros Levéltára, Budapest 1986. 1287.

Tanulmányok:

A Kahlenbergtől az esztergomi Várhegyig. In: Magyar és török végvárak, 1663-1684. Szerk.: Bodó Sándor és Szabó Jolán. Studia Agriensia 5. Eger 1985. 33-39.

Bajor levéltári források a török elleni felszabadító háború történetéhez 1683-1699. Közreadja: Szalai Lajos, Varga J. János. Levéltári Közlemények, 1986. 1. 137-154.

A vármegyei nemesség és a végvári katonaság a felszabadító háború első szakaszában, 1683-1686. Levéltári Szemle, 1986. 4. 30-39.

Inszurrekció, kvártély és porció. Megyei teherviselés a felszabadító háború időszakában. In: Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szerk.: Praznovszky Mihály, Bagyinszky Istvánné. Discussiones Neogradienses 4. Salgótarján 1987. 125-133.

Bécstől Székesfehérvárig. Diplomáciai és katonai események a felszabadító háború első szakaszában, 1683-1688. História klub füzetek 5. Sorozatszerk.: Beniczky Péterné, Vizi László Tamás. [Székesfehérvár 1989.] 27- 49.

Az 1683-1687-es katonai sikerek politikai következményei. In: A török elleni visszafoglaló háborúk történetéből, 1686-1688. Szerk.: Szita László. Pécs 1989. 187-196.

Nyugat-Magyarország a török elleni felszabadító háború első szakaszában, 1683-1686. In: Előadások Vas megye történetéből. Szerk.: Tilcsik György. Vas megyei levéltári füzetek 3. Szombathely 1990. 101-116.

A nyugat-magyarországi végvárak 1683 nyarán. In: Végvárak és régiók a XVI-XVII. században. Szerk.: Petercsák Tivadar és Szabó Jolán. Studia Agriensia 14. Eger 1993. 55-71.

Árulók vagy túlélők? Veszprém és Kara Musztafa 1683. évi hadjárata. Új Horizont, 1997. július - augusztus – szeptember. 12-16.

Kereskedés és hadviselés a tengeren? Hága-bécsi terv Konstantinápoly lerombolására 1675-1683. In: R. Várkonyi Ágnes emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk.: Tusor Péter. Szerkesztőtársak: Rihmer Zoltán és Thoroczkay Gábor. Budapest 1998. 216-222.

Kara Musztafa 1683. évi hadjárata és Veszprém. In: Veszprém a török korban. Felolvasóülés Veszprém török kori emlékeiről. (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 9.) Szerk.: Tóth G. Péter. Veszprém 1998. 55-69.

Europa und „Die Vormauer des Christentums.” Die Entwicklungsgeschichte eines geflügelten Wortes. In: Europa und die Türken in der Renaissance. Hrsg.: Bodo Guthmüller und Wilhelm Kühlmann. Tübingen 2000. 55-63.

I. Rákóczi György és az „Orta Madzsar”. In: Erdély és Patak fejedelemasszonya. Lorántffy Zsuzsanna II. Tanulmányok születésének 400. évfordulójára. Szerk.: Tamás Edit. Sárospatak 2000. 247-258.

Megjelenés előtt álló tanulmányok:

„Majestät, ich kann nichts anderes sagen, als daß Sie an das Schwertgreifen müssen.” West-Ungarn und die Frage des Friedens in den Jahren 1682-1683. In: Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland. Hrsg.: Rudolf Kropf. Eisenstadt. Kara Mustafa Pascha und die „Orta Madzsar”. Hrvatski Institut za Povijest Zagreb.

A disszertáció benyújtása óta megjelent tanulmányok:

Kara Mustafa Paşa ve „Orta Macaristan” – Kara Mustafa Pascha und die „Orta Madzsar”. In: Merzifonlu Kara Mustafa Paşa. Uluslararasi Sempozyumu 08-11 Haziran 2000, Merzifon. Yayıma Hazirlayanlar: Zeki Dilek, Burhan Nazli, Sadettin Köselerli, Suna Gerçik, Tayfur Çağlayan. Ankara 2001. 139-154.

A túlélés és az árulás mezsgyéjén. Batthyány Kristóf és Batthyány Ádám az 1683. évi hadjáratban. In: Ezredforduló – századforduló – hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: J. Újváry Zsuzsanna. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba 2001. 486-504.

Varianten der türkischen Orientierung in Ungarn. Wesselényi – Apafi – Thököly 1663-1683. In: The First Millennium of Hungary in Europe. Editors-in-chief: Klára Papp, János Barta. Co-editors: Attila Bárány, Attila Györkös. Debrecen 2002. 208-215.

Thököly Imre (1657-1705). In: Nagy képes millenniumi arcképcsarnok. 100 portré a magyar történelemből Szent Istvántól Antall Józsefig. Szerk.: Rácz Árpád. Budapest 2002. (Harmadik átdolgozott kiadás) 115-119.

Az „Orta Madzsar” szerepe Perényi Pétertől Thököly Imréig. A nyugati irányú török hódítás metodikájához. In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk.: Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György. Budapest 2002. 415-422.