ZSOLDOS ATTILA

A várjobbágyi birtoklás és társadalmi háttere Magyarországon a 11–14. században

Kandidátusi tézisek
Budapest, 1993

I.

Az értekezés tárgya a várjobbágyságnak, e sajátos kora középkori társadalmi csoportnak a birtoklásában megmutatkozó társadalom- és jogtörténeti jelenségek részletes vizsgálata. A témára vonatkozó kutatásaink során egyre erőteljesebben rajzolódtak meg annak az összefüggésnek a körvonalai, amely a várjobbágyi jogállás és a várjobbágyok birtokosi mivolta között megállapítható, s így ennek a kérdésnek a kifejtése kínálkozott az értekezés gerincéül. A vizsgálat időhatárainak kijelölésekor is ez a szempont döntött a 11. század, a várjobbágyi jogállás kialakulásának időszakaként, alkalmas kiindulópontot jelentett; a várjobbágyság címén való birtoklás társadalmi elismerésének 14. századi megszűnése pedig kutatásaink végpontját határozta meg.

Az értekezés szerkezetét az említett összefüggés belső logikája alakította ki. Mindenekelőtt szükségesnek mutatkozott magának a várjobbágyi jogállás jellegének a meghatározása. Hasonlóképpen fontos volt a királyi várszervezethez kötött népek egyaránt a „jobbágy” névvel illetett, ám egymástól eltérő helyzetű és a 13. századi forrásainkban változatos terminusokkal jellemzett csoportjainak a pontos megkülönböztetése. E két feladat elvégzése tette lehetővé a várjobbágyságnak mind a tágabb társadalmi környezet különböző eredetű és jogállású birtokosi csoportjaitól, mind a királyi várszervezetnek a várjobbágyi szabadságokat nem élvező népeitől való szabatos elhatárolását. Ezt követően kerülhetett sor a várjobbágyi birtoklás egyes kérdéseinek tárgyalására: a birtoklásnak a jogállás elemei közé illesztésére, a birtokos várjobbágy vagyoni helyzetének szemügyre vételére, valamint azon jogintézményeknek a vizsgálatára, amelyek a várjobbágyi birtoklás jellemző vonásait kialakították és formálták. Ez utóbbiakat két nagyobb téma köré csoportosítva tűnt célszerűnek bemutatni előbb a rokonsági jogok rendszerének érvényesülését, majd pedig a birtokkal való szabad rendelkezés kérdésének alakulását helyeztük előtérbe. A két szempont, mintegy kiegészítve egymást, számos vonatkozásban tette világosabbá a várjobbágyi birtoklás kapcsán felmerülő problémákat. Végezetül nem mondhattunk le annak a folyamatnak a nyomon követéséről sem, amely a várjobbágyi jogállás bevett birtoklási jogcímként való elismerésének – több évtizeddel a királyi várszervezet felbomlása után – véget vetett.

II.

Kutatásaink során – lehetőségeinkhez mérten – az értekezés tárgyához kapcsolódó források és a vonatkozó szakirodalom teljességének a feldolgozására törekedtünk. A forrásbázist, témánk jellegéből fakadóan, a – kiadott és kiadatlan – okleveles anyag jelentette. Ami a szakirodalmat illeti, a várjobbágyság kutatása nem nélkülözi az előzményeket: előbb Czímer József (1914), utóbb Novák József (1940) próbálkozott meg a társadalmi csoport történetének monografikus igényű feldolgozásával. Munkánk során e kevéssé sikerült műveknél jóval nagyobb hasznát vettük a – nem kifejezetten a várjobbágyság történetével foglalkozó, ám annak egyes kérdéseire is kitérő – társadalom- és intézménytörténeti kutatások eredményeinek.

Az értekezés témája és a magyar középkor forrásadottságai nem sok választási lehetőséget adtak az összegyűjtött adatok feldolgozásakor. A legtöbb esetben az azonos jelenségre vonatkozó, egymással azonban ezen túlmenően kapcsolatban nem lévő adatok egymás mellé rendelése jelölte ki azt az utat, amely elvezetett egy-egy kérdés bemutatásához. Jóval ritkábban adódott arra alkalom, hogy – egyetlen személlyel vagy rokonsággal foglalkozó nagyobb számú forrás birtokában – összefüggő adatsor alapján dolgozzunk.

III.

A rendelkezésünkre álló adatok és a szakirodalom utalásainak feldolgozása révén sikerült többé-kevésbé pontosan feltárni azt a sok szálból fonódó összefüggésrendszert, mely a várjobbágyi jogállás és a birtoklás között eleve eltételezhető volt. A várjobbágyok birtokosi léte nem valamiféle hűbéri jellegű kapcsolaton alapult, hanem más tényezőkkel – a hadakozással, a vár tisztségeinek viselésével és az adó-, valamint a szolgáltatásterhektől való mentességgel – együtt a „várjobbágyi szabadság”, a jogállás szerves részét alkotta. Amint az több 13. századi forrás alapján megállapítható volt, a várjobbágyok olyan jogot tulajdonítottak maguknak, mely szerint a várjobbágy személyét és földjét az uralkodó nem adományozhatja el. Figyelemre méltó, hogy ezt az álláspontot – legalábbis hallgatólagosan – a királyi hatalom is kész volt elfogadni: ez magyarázza, hogy még a II. Endre-kori „Általános osztozkodás” idején sem találkozunk várjobbágy vagy várjobbágyi föld eladományozásával. A várjobbágyok által önmaguknak tulajdonított jogot erősítő tényezőként hatott a királyi adománypolitika – elsősorban a IV. Béla személyéhez köthető, s a 13. század második felében egyre határozottabban megszilárduló – új vonása, mely a királyi adományok súlypontját az „üres és lakói által elhagyott” (vacua et habitatoribus destituta) várföldek elidegenítésére helyezte. Kun László egy oklevele a század utolsó negyedében elvi igénnyel is rögzítette, hogy a király a várjobbágyok lakott földjeit senkinek sem adományozza el. Ennek köszönhetően a várjobbágyi jogállás, mint föld birtoklására jogosító státus, jóval szorosabb kapcsolatok kialakulását tette lehetővé a várjobbágy és földje között, mint történt az más királyi népek esetében.

A várjobbágyi jogállás és birtoklás stabilitása szolgált az alapjául annak, hogy a várjobbágyok körében általánosan kialakult a rokonságok társadalmilag intézményesült formája, a nemzetség, s ezzel együtt egy sok szempontból a királyi szerviensi, ill. nemesi birtokláshoz hasonló intézményrendszer is a rokoni jogok, az öröklési rend, a házassági vagyonjog és más kérdések vonatkozásában. Bármily sok hasonlóság állapítható meg azonban a várjobbágyi és a királyi szerviensi birtoklás egyes jellemzői tekintetében, több esetben is kimutatható a várjobbágyi és a királyi szerviensi jogállások különbözőségén alapuló eltérések jelenléte (pl. az oldalági öröklés korlátozott volta, a nemesítés birtokosztályra kényszerítő hatása stb.)

A várjobbágyi birtokok szerkezetét illetően eddig is köztudomású volt, hogy különböző jogcímeken lehettek földek egy-egy várjobbágy kezén: a vár földjéből bírt részek mellett királyi adomány, vásárlás stb. révén. Ezek közül azonban a „várföld” nehezen megragadható, a legtöbbször homályban maradó birtoktípusként szerepelt. Az „örökös föld” (terra heredetaria) fogalmának és a várjobbágyi földeladásoknak az együttes vizsgálata arra az eredményre vezetett, hogy a vár földjéből bírt részek a várjobbágyok „örökölt föld”-jei között keresendőek. Az „örökölt föld” tehát nem azonosítható a várjobbágy szabad rendelkezési joggal tulajdonlott birtokával. A birtokkal való szabad rendelkezés kérdését illetően az a sajátos jelenség volt megfigyelhető, mely szerint mind a várjobbágyság, mind a királyi hatalom a különböző eredetű és jogi természetű várjobbágyi birtokok egységes megítélésére törekedett: a várjobbágyok valamennyi birtokukat szabadon elidegeníthetőnek tartották – mely szabadságot legfeljebb a rokoni jogok sértetlenségének biztosítása korlátozta –, ezzel szemben az uralkodói felfogás bármely várjobbágyi birtok elidegenítését jogszerűtlennek tartotta, hacsak nem királyi engedéllyel történt. E két felfogás egymás mellett élése adja a magyarázatát annak, hogy a várjobbágyi birtokkal való szabad rendelkezés kérdését illetően egymásnak ellentmondani látszó jelenségek tűnnek fel az oklevelek által rögzített gyakorlatban.

A királyi várszervezetnek a 13–14. század fordulója körüli évtizedekben történt felbomlása alapvetően új helyzetet teremtett a várjobbágyi jogállás jövőjét illetően. A státus alapjává az a fiktív jogviszony vált, amely a várjobbágyot az immár nem létező várszervezet szolgálatára kötelezte. A fejlemény csak mintegy fél évszázados késéssel éreztette hatását a várjobbágyi birtoklás vonatkozásában: sem az oligarchák hatalmak, sem I. Károly uralmának megszilárdulása, s az azt követően a jogtalanul elfoglalva tartott királyi birtokok visszaszerzése érdekében lefolytatott birtokvizsgálatok nem hoztak változást a várjobbágyi birtoklás jellegében és megítélésében. A 14. század második felében azonban az ország több pontján is olyan – egymáshoz kifejezetten hasonlónak mutatkozó – perekkel találkozunk, amelyek során az eljáró bírák a várjobbágyi birtokot várnépi földként magának adományul felkérő nemes javára ítéltek az adomány ellen tiltakozó várjobbágy ellenében. Vizsgálatunk során kiderült, hogy e perek hátterében két tényező hatásával kell számolnunk. Egyfelől a várjobbágyok a 14. század folyamán éppen úgy részt vettek a helyi igazgatás megyei szintjén adódó feladatok végrehajtásában, mint tették azt korábban, a 13. században. Másfelől kimutatható volt, hogy a 14. század folyamán az egykor volt királyi várszervezet népeit jelölő hagyományos terminológia felbomlott: a hajdani „várnépbeli” (castrensis) és „várjobbágy” (iobago castri) helyét a legáltalánosabban a két terminus elemeit összeolvasztó „várhoz tartozó jobbágy” (iobagio castrensis) kifejezés vette át. Míg az előbbi tényező a várjobbágyi jogállás szolgálattal terhelt voltára mutatott rá, az utóbbi részben a várnépbeliek és a várjobbágyok birtokjoga között az idáig érvényesülő különbségek egybemosását tette lehetővé, részben pedig – a „iobagio” mindinkább általánossá váló ’jobbágyparaszt’ jelentése miatt – a várjobbágy nem nemesi státusát hangsúlyozta. Ilyen körülmények között a „várhoz tartozó jobbágy”-nak nem sok esélye maradt önálló birtokosi egzisztenciája megvédésére.

Mindaddig, amíg a teljes Anjou-kori forrásanyag feltárása be nem fejeződik, nehéz lenne általánosító véleményt formálni a tekintetben, hogy az említett perek milyen mértékben járultak hozzá a várjobbágyság maradékainak felmorzsolódásához. Az kétségtelenül megállapítható már most is, hogy jó néhány várjobbágy rokonság előtt ekkor, a 14. század második felében zárult le az országos nemesség felé vezető út. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy arra is találunk példát, hogy királyi adománybirtokkal rendelkező, várjobbágyi eredetű rokonságok továbbra is háborítatlanul birtokolták javaikat.

A várjobbágyi birtoklást a legközvetlenebbül érintő kérdések mellett új eredményre vezetett a várjobbágyi jogállás kialakulásának vizsgálata is. A várjobbágyi státus ugyanis a kötött szabadságok közé tartozott, s ez a jogállástípus a 11. század második felében jelent meg a magyar társadalomban. Ennek megfelelően Szent István korában „csupán” a királyi várszervezet mint intézmény kialakulásával számolhatunk. Annak jellegzetes társadalmi csoportja, a várjobbágyság, később, a század második felében jött létre, amikorra a királyi várszervezetben szolgálatot vállaló milesek elvesztették közszabad jogállásukat. A várszervezet tisztségeit betöltő milesek voltak a vár első jobbágyai, amit alátámaszt, hogy a iobagio terminus korai előfordulásai alapján igazolható a kifejezés ’tisztségviselő’ értelme. A tisztségekhez nem jutott egykori milesek adhatták a várszervezet hadakozó várnépeinek zömét.

Az értekezés fentiekben vázolt főbb eredményei mellett néhány részletkérdésben is sikerült kiegészíteni eddigi ismereteinket. Terminológiai és kronológiai megfontolások szólnak a 13. század első felének szállásadó jobbágyfiai és a század második felében emlegetett, öt nehezék fizetésével tartozó várszervezeti népek azonosság mellett. A rendelkezésre álló adatok elemzése bővítette a várjobbágyi birtok átlagos nagyságára vonatkozó ismereteinket, igaz, az így nyert eredmények még mindig sok bizonytalansággal terhesek. IV. Béla birtokpolitikájának elemzése fényt vetett a királyi birtokadományok egy eddig nem ismert, az „üres föld címén” (nomine terre vacue) tett adományok fajtájára. Kimutatható volt továbbá, hogy egyes – eddig várjobbágyiak tartott – nemzetségek valójában nem voltak azok.

A birtoklás történetére vonatkozó kutatásaink közben alkalom nyílt arra, hogy a várjobbágyság történetének számos, az értekezés tematikájához nem illeszkedő kérdésének vizsgálatára. Ezek eredményei, alkalom adtán, akár önálló tanulmányok formájában, akár az értekezés szövegének és koncepciójának bővítésével láthatnak majd napvilágot.

IV.

Az értekezés részleteinek előzetes publikációjaként, némileg eltérő szerkezettel és szöveggel, két tanulmány jelent meg: A várjobbágyi birtoklás megítélésének változásai a tatárjárást követő másfél évszázadban – Aetas 1990/3. sz. 5–34.

Terra hereditaria és szabad rendelkezésű birtok. (Szempontok a várjobbágyi birtoklás egyes kérdéseinek megítéléséhez) In: Unger Mátyás Emlékkönyv. Szerk. E. Kovács Péter, Kalmár János, V. Molnár László. Bp. 1991. 23–37.

A királyi várszervezet és a várjobbágyság történetének egyes, az értekezésben részletesen nem tárgyalt kérdéseire vonatkozóan több dolgozatot tettünk közzé, ill. néhány megjelenés előtt áll: A főszolgabírói tisztségnév kialakulásának kérdéséhez – Levéltári Szemle 38(1988/4. az.) 12–19.

A király várszervezet és a tatárjárás – Hadtörténelmi Közlemények 104(1991) 45–76.

Adalékok a királyi várszervezet udvarispáni tisztségének történetéhez – Levéltári Szemle 41 1991/4. sz.) 20–31.

Adatok és szempontok a várjobbágyság létszámának meghatározásához – sajtó alatt.

Száznagyok és századkerületek a királyi várszervezetben – sajtó alatt.