ZSOLDOS ATTILA

A királynéi intézmény az Árpádok korában

Doktori értekezés tézisei
Budapest, 2003

I.

Az Árpád-kor köztudottan a magyar középkor leginkább kutatott korszaka: mind a források feltárása, mind azok feldolgozása terén jelentős eredményeket mondhat magáénak az elmúlt közel másfél évszázad magyar történetírása. Ennek ellenére a korszak történetében szép számmal találhatók olyan témák, amelyek nem – vagy csak meglehetősen korlátozott mértékben – keltették fel mindezidáig a kutatás érdeklődését. Ezek közé tartozik a királynéi méltóság története.

A tudományos igényű modern magyar történetírás megszületése óta mindössze hárman akadtak, akik – nem számítva a kisebb-nagyobb életrajzokat és életrajzi vázlatokat, valamint a kifejezetten genealógiai indíttatású irodalmat – önálló, összefoglaló jellegű és tudományos igényű értekezést szenteltek a korszak magyar királynéi történetének. Leszögezhető tehát, hogy a királynék kérdése soha nem tartozott, s nem tartozik ma sem a magyar történetírás divatos témái közé: a nemzetközi történettudományban immár évtizedek óta virágzó nőtörténeti kutatásokból leágazó „Women and Power”-típusú kutatások sem hatottak megtermékenyítőleg. Másfelől azonban az is igaz, hogy a nem kifejezetten a királynékra koncentráló kutatások, illetve a téma egyik vagy másik aspektusát előtérbe helyező vizsgálatok jelentős mértékben gyarapították – esetenként alapvető fontosságú tények vagy összefüggések felszínre hozásával – a kérdésre vonatkozó ismereteinket.

Jelen értekezés arra vállalkozik, hogy – igazodva a magyar történetírásban hagyományosan érvényesülő korszakhatárokhoz – a királynéi intézmény Árpád-kori történetének a korábbi kísérleteknél teljesebb, átfogó képét rajzolja meg lehetőség szerint a rendelkezésre álló valamennyi forrás bevonásával. Elvileg tehát a korszak valamennyi királynéjának története – az általuk, illetve a velük megtörténtek – alkotják azt a „nyersanyag”-ot, amelyet a munka feldolgoz. Az Árpád-kor ismert forrásadottságai következtében azonban a 11-12. századi királynékról csak elvétve állnak rendelkezésünkre értékelhető adatok, így aztán a feldolgozott anyag és az abból levont következtetések – mint annyi más Árpád-kori téma esetében – zömmel a 13. századi állapotokra vonatkoznak. Az persze nagyon is vitatható, hogy az így kirajzolódó kép mennyiben tükrözi az előző két évszázad viszonyait is, ám aligha tehetünk mást, mint tudomásul vesszük a forrásaink – pontosabban az azok hiánya – által a kutatás elé állított korlátokat.

Másfelől azonban az értekezés bevonja vizsgálatai körébe az özvegy királynékat is, amennyiben azok Magyarországon maradtak, mivel az özvegyek számos tekintetben az éppen uralkodó király feleségével azonos elbírálás alá estek: részesültek a királynéi birtokokból, volt udvartartásuk, s még – alkalomadtán – politikai szerephez is jutottak. Ugyanezen megfontolások indokolják azt is, hogy az értekezés a III. András édesanyjával, Thomasina Morosinival kapcsolatos kérdésekkel is foglalkozzék, jóllehet ő soha nem volt magyar királyné.

II.

Az értekezés forrásbázisának jellegét az Árpád-kor forrásanyagának általános jellemzői alakították ki. Az elbeszélő források – közéjük értve a külföldön keletkezett források magyar vonatkozású utalásait is – és a törvények alig-alig tartalmaznak értékelhető adatokat. Az okleveleket illetően már valamivel jobb a helyzet, ám a bőség zavarával ez utóbbiak esetében sem kell a kutatónak megküzdenie. Az Árpád-korból fennmaradt oklevelek számát 10 ezerre szokás becsülni, s míg ezen mennyiség közel felét – mintegy 4500 oklevelet – az uralkodók bocsátottak ki, a királynéi oklevelek száma – közéjük értve az ifjabb, illetve az özvegy királynék, valamint III. András anyjának, Thomasinának az okleveleit is – még úgy sem éri el a háromszázat, azaz a teljes anyag mindössze 3 százalékát, ha ide soroljuk azokat a királynéi intézkedéseket, amelyek megtörténtéről biztos tudomásunk van ugyan, ám anélkül, hogy az emléküket fenntartó forrásaink oklevélbe foglalásukra kifejezetten utalnának. Ez a forrásbázis ugyanakkor a sokszorosára volt növelhető a nem királynék által kiadott oklevelekben található, a királynéi intézményre, a királynék személyére, birtokaikra, udvarára és politikai szereplésére vonatkozó utalások összegyűjtése révén.

A királynéi oklevelek esetében az értekezés alapvetően „Az Árpád-házi hercegek, hercegnők és a királynék okleveleinek kritikai jegyzéké”-re támaszkodott. Ezt az összeállítást Szentpétery Imre „Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéké”-vel párhuzamosan készítette, a kéziratot pedig jelen értekezés szerzője egészítette ki és dolgozta át. A közeljövőben megjelenő forráskiadvány elkészítése tette lehetővé, hogy a korábbiaknál szélesebb és – az oklevélkritikai vizsgálatoknak köszönhetően – biztosabb alapokon nyugvó forrásbázis birtokában készülhessen el az értekezés.

A rendelkezésre álló források jellege, amint az magától értetődik, döntően befolyásolta a vizsgálható kérdések körét: a túlnyomó többségükben okleveles források elsősorban a hagyományos intézmény- és jogtörténeti megközelítés előtt nyitottak utat, ám lehetőség nyílt politika- és társadalomtörténeti következtetések levonására is.

III.

Az értekezés szakirodalmi előzményeit és forrásait bemutató bevezetést követően az első fejezet a királyné koronázására vonatkozó ismereteinket összegzi. Azt, hogy a királyné kezdettől fogva egyfajta szertartás révén jutott méltósága birtokába, Szent István ún. nagyobb legendája kétségtelenné teszi, más kérdés, hogy a Gizella királynévá avatásáról szóló tudósítás szövegéből nem következik szükségképpen, hogy a szertartás során Gizellát a szó szoros értelmében megkoronázták volna. Másfelől azonban Gizellát koronával a fején ábrázolja a koronázási palást épp úgy, mint az ún. Gizella-kereszt, s közismert az az adat, mely szerint Szent István feleségének a koronáját 1217-ig a veszprémi egyházban őrizték. Kétségtelen ugyanakkor, hogy legkésőbb a 13. század elejére kialakult a királyné megkoronázásának a felkenésből és a koronának a fejre helyezéséből álló gyakorlata. Ennek első biztos nyoma az a per, mely a pápai kúria előtt folyt a veszprémi püspök és az esztergomi érsek között. A pert 1216-ban lezáró ítélet megosztotta a koronázás egyes részcselekményeit a két főpap között, a későbbi gyakorlatra vonatkozó források elemzéséből azonban kiderül, hogy a 13. század utolsó harmadára a veszprémi püspök a maga teljességében megszerezte a királyné megkoronázásának kiváltságát. A koronázás további részleteit – a koronázás helyét, illetve a szertartás során használt korona mibenlétét – illetően forrásaink ellentmondó adatokat tartalmaznak, így azt a régóta vitatott kérdést, hogy a királyavató ún. Szentkoronát használták-e vagy sem, nem sikerült minden további kételyt eloszlató módon tisztázni.

A veszprémi püspök koronázási kiváltsága ugyanakkor alkalmat kínált annak a kapcsolatnak a bemutatására, amely a királynékat a veszprémi egyházhoz fűzte, s melyet történetileg Gizella királynénak a veszprémi egyház alapításában játszott szerepe alapozott meg. A többrétű kapcsolat egyik tényezőjét a királynékra vonatkozó hagyomány szakrális elemei alkotják – Veszprém mint királynéi koronázási, illetve temetkezési hely –, ezek valóságalapját azonban forrásaink nem igazolják. A másik elem a veszprémi püspök királynéi kancellárságával kapcsolatos előjog, melynek azonban minden jel szerint csak az Árpád-kor utolsó évtizedében sikerült érvényt szerezni. A királynék ugyanakkor alapítóként élvezett vagy másodlagosan megszerzett kegyúri jogon más egyházakkal is kapcsolatban álltak.

A második fejezet, három alfejezetre bontva, a királynéi méltóság gazdasági hátterét tisztázza a királynéi birtokokkal, az azokon élő szolgálónépekkel, valamint a királynéi jövedelmekkel kapcsolatos kérdések tárgyalása révén. A rendelkezésre álló adatok arról tanúskodnak, hogy a királynék az ország legnagyobb birtokosai közé számítottak ugyan, ám földjeik mennyisége ugyanakkor eltörpült a különböző birtokszervezetekhez tartozó királyi birtokok nagysága mellett. A királynéi birtokok eloszlása nem volt egyenletes: legnagyobb részük a mai Dunántúl középső sávjában, döntően a veszprémi egyházmegye területén feküdt, miközben vannak olyan országrészek, illetve tájegységek, ahol viszont egyáltalán nem találkozunk velük. Forrásaink ahhoz elégségesek, hogy megállapítható legyen: a királynéi birtokok alaprétege az államalapítás idején jött létre, mégpedig oly módon, hogy az uralkodó birtokai egy részét átengedte a királynénak, a további részletek azonban homályban maradnak, mivel a 11-12. századból csak néhány adat maradt ránk. A 13. században, párhuzamosan okleveles forrásaink számának dinamikus növekedésével, ugrásszerűen megnő a királynéi birtokokra vonatkozó adataink mennyisége, s ily módon lehetőség nyílt a királynéi birtoklás egyes jellemzőinek alaposabb vizsgálatára.

A részletes vizsgálat igazolta történetírásunk azon régi megfigyelését, mely szerint a királyné kezén különböző jogcímeken voltak birtokok. A földek egy része a mindenkori királynét illette: ezek alkották a sajátképpeni királynéi birtokszervezetet. A királynéi intézmény (reginatus) földállománya „királynéi jogon” tartozott a királynéhoz, szemben azokkal a földekkel, amelyeket a királyné férjétől személyes adományként kapott. A kétféle birtoktípusnak a forrásaink által alkalmazott terminológiai készlet alapján történő elkülönítésére tett kísérlet azonban nem járt sikerrel, ez csak akkor tűnik lehetségesnek, ha az adat kifejezetten erre a kérdésre vonatkozó utalást is tartalmaz.

A királynéi birtokok jelentős része egy-egy uradalomba szervezve tűnik fel, mások ellenben különálló egységekként. Ez utóbbiak esetében talán feltételezhető lenne, hogy eredetileg ezek is egy-egy uradalomhoz tartoztak, ám azok – ha egyáltalán valóban léteztek – nem hagytak lenyomatot forrásainkban.

Azon uradalmak, amelyek hosszabb-rövidebb ideig a királynék kezén tűnnek fel, részint méreteik, részint szervezeti sajátosságaik alapján több csoportra oszthatók. Az elsőbe azok sorolhatók, amelyek kisebbek lévén csupán néhány településre terjedtek ki, s – talán ezzel összefüggésben – nem szervezték őket ispánsággá. Az ispánsággá szervezett uradalmak egy másik típust alkotnak: ezek közé tartozott az Abaúj megyei Vizsoly, a dél-dunántúli Segesd ispánsága, az „ország közepén” az óbudai, a nagyszigeti (csepeli) és a pilisi ispánság, s végül Erdélyben a besztercei és a radnai ispánság. A forrásainknak köszönhetően viszonylag alaposabban megismerhető uradalmak esetében rendre kimutatható, hogy azok – eredetileg, illetve esetenként – a királyi család más tagjainak, a hercegeknek a kezében (is) voltak. Ha egyes uradalmakat hol a királynék, hol pedig a hercegek kezén találunk, akkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon „hercegi” vagy „királynéi” uradalmakról van-e szó. Különösen nagy nyomatékkal merül fel ez a dilemma azon uradalmak kapcsán, amelyek létére vonatkozó első adataink nem a királynék, hanem a hercegek személyéhez kapcsolódnak. Az ilyen esetekben épp úgy lehetne amellett érvelni, hogy az ilyen uradalmak valójában olyan hercegi javak voltak, amelyek esetenként a királynék joghatósága alá kerültek, mint ahogy az is felmerülhet, hogy éppen ellenkezőleg: az eredendően királynéi uradalmakat kapta meg az a herceg, akit az uralkodó egyébként is területi hatalommal ruházott fel. A birtoklástörténeti adatok egyértelműen arra vallanak, hogy a királyi család tagjai között az uradalmak elosztásakor a herceg határozott elsőbbséget élvezett a királynéval szemben: ha a tárgyalt uradalmak eredetileg a hercegi javakhoz tartoztak, akkor azért, mert a királynék csak herceg nemlététben juthattak azokhoz hozzá, ha viszont eredetileg királynéi uradalmak voltak, akkor azért, mert ennek ellenére át kellett engedniük azokat a területi hatalomból részesülő hercegnek.

Mindössze két olyan uradalomról tudunk számot adni, amelyek a forrásainkban nyomon követhető történetük során mindvégig a királynék kezén voltak: a vizsolyi és a besztercei ispánságokat ezen jellemzőjük alapján minden fenntartás nélkül minősíthetjük királynéi uradalomnak. A 13. század folyamán ugyanakkor fokozatosan bővült a királynék kezén lévő uradalmak száma, és sorra a királynék kezére kerültek olyan birtoktestek, amelyek korábban a király, vagy valamelyik herceg javadalmai közé tartoztak. Ez a jelenség bízvást összefüggésbe hozható azzal a körülménnyel, hogy a 13. században az Árpádok családján belül nem – vagy csak rövid ideig – léteztek olyan oldalágak, amelyeknek hercegei háttérbe szoríthatták volna az uralkodói család magánuradalmainak elosztásakor a királynékat.

A királynéi birtokok mennyiségi növekedésében rejlő hatalmi lehetőségek kiaknázását ugyanakkor két jelenség erőteljesen korlátozta.

Ezek egyike a királynéi birtokokkal való rendelkezés kérdésével kapcsolatos. A királynéi birtokok, amint az a dolog természetéből adódik, a királynék adományozási jogához tartoztak. Ennek ellenére nem számít ritkaságnak, hogy az uralkodók azok, akik királynéi birtokot adományoznak el híveiknek. Az esetek egy részében az adományról kiállított királyi oklevél magában foglal egy olyan záradékot, mely a királynénak az adományba való beleegyezésére utal. Aligha lehet kétséges, hogy ugyanennek a consensusnak a kinyilvánításával volt egyenértékű, ha az adományt a királyné maga is oklevélbe foglalta, vagy ha a király és a királyné közösen adományoztak el királynéi földet. A 14. század közepén egy birtokper kapcsán már elvi igénnyel mondták ki a királyné consensusának nélkülözhetetlen voltát az efféle adományoknál, leszögezve, hogy „törvény szerint” a királyok királynéi beleegyezés nélkül nem adományozhatják el a királynéi birtokokat.

Ilyen körülmények között még inkább feltűnő, hogy az uralkodók olykor – s nem is ritkán – úgy adományoztak el királynéi birtokokat, hogy az erről kiállított okleveleikben nyoma sincs a királyné beleegyezésének. A királyok tehát minden jel szerint jogot formáltak arra, hogy a királynéi birtokokkal maguk rendelkezzenek és adandó alkalommal épp úgy eladományozzák azokat híveiknek, mint azokat a földeket, amelyek közvetlenül az ő rendelkezésük alá tartoznak. A királyi hatalom autoritása tehát elsőbbséget élvezett a királyné joghatóságával szemben még a királynéi birtokok esetében. Ennek tulajdoníthatjuk, hogy a királynék gyakorta az uralkodó beleegyezésével adományozták el birtokaikat, illetve adományaikat a királyok megerősítették. Minden jel szerint tehát a királyné rendelkezési joga távolról sem volt olyan teljes a királynéi birtokok felett, amint azt a birtokok „királynéi” minősítése alapján elvárhatnánk.

A másik tényező, ami miatt a királynék befolyása nem nőtt birtokaik számának a 13. század második felében tapasztalható gyarapodásával egyenes arányban, az volt, hogy éppen ebben az időszakban ritkán tartotta a kezén egyetlen királyné valamennyi királynéi birtokot. Gyakran két királyné élt az országban, akiknek osztozniuk kellett a királynéi birtokokon.

Több királyné – illetve, mint Thomasina esetében, királynéi rangú asszony – esetén a meglévő királynéi birtokokat osztották fel közöttük: ebből a szempontból a királyné és az özvegy királyné (ifjabb királyné, illetve a király anyja) osztozása ahhoz hasonlít, ahogy a leánynegyedet osztották meg az örökhagyó leányai között. Ez a körülmény a királynéi birtokok körének egyfajta stabilitására enged következtetni: valószínűnek tűnik, hogy azok a birtokok, amelyek az idők folyamán bekerültek ebbe a körbe, ellenkező értelmű királyi rendelkezés nélkül, meg is maradtak királynéi birtoknak, azaz a mindenkori királyné ugyanazon – vagy legalábbis többségében ugyanazon – birtokokat kapta meg a reginatus földjeiként, mint amelyek elődjének is a kezén voltak.

A királyné kezén lévő birtokok csökkenésének legszokványosabb módja az eladományozás volt. A királynéi birtokadományok mindenben a királyiakhoz hasonló formák között történtek. Az adományok időbeli eloszlása többé-kevésbé követi a királyi birtokokét: sorozatuk már a 11. században megindult, a folyamat azonban csak a 13. században gyorsult fel. Sajátos módon – s ez figyelemre méltó eltérés a királyi birtokok történetétől – nincs nyoma annak, hogy a század elején megnőtt volna a királynéi birtokok elidegenítésének gyakorisága: a nove institutiones birtokpolitikája minden jel szerint érintetlenül hagyta a királynék birtokállományát. Az ismert adományok száma egészen az 1260-as évek végéig jelentéktelennek mondható, a következő két évtizedben azonban szembetűnően megsokszorozódtak a királynéi birtokok terhére tett adományok, míg az 1290-es években ismét némi csökkenés tapasztalható. Az adományok kronológiai jellemzőinek értelmezése nem mentes a nehézségektől. Kézenfekvő lenne arra gondolni, hogy az eladományozható királyi birtokok megfogyatkozása áll a királynéi birtokokból történt adományok növekedésének a hátterében, csakhogy az 1270-1280-as évekből összehasonlíthatatlanul több oklevél maradt ránk, mint a megelőző időszakokból, így meglehet, hogy amit az adományok drámai növekedésének látunk, valójában forrásaink gyarapodása által keltett puszta optikai csalódás. Az mindenesetre – az említett fenntartás ellenére is – megállapíthatónak tűnik, hogy a királynéi birtokok megfogyatkozása, némi fáziskéséssel ugyan, de végül is követte a királyi birtokokét.

A királynéi birtokokat – csakúgy, mint a királyiakat – különféle tevékenységek ellátására rendelt szolgálónépek lakták. Ezek mind jogállásukat, mind helyzetük egyéb jellemzőit tekintve az uralkodók ún. udvari birtokszervezetének szolgálónépeihez voltak hasonlatosak. A királynéi birtokok népeire vonatkozóan a leggyakrabban – csakúgy, mint a királyi szolgálónépek esetében – a szolgálónépek kötelezettségeire utaló megnevezések szerepelnek forrásainkban. Ezek számbavételétől joggal remélhetjük, hogy betekintést nyerünk a királynéi birtokok belső életébe, s az ott folyó gazdálkodásba.

A kép, amely az egyes szolgálónépi kategóriák elnevezései alapján elénk tárul, meglehetősen sajátos. Mezőgazdasági termelőkkel alig-alig találkozunk: teljességgel hiányoznak például a királyi birtokokon oly gyakori udvarnokok, jóllehet azoknak kulcsszerepe volt a királyi udvar élelmezésében. A kézművesek szintén ritkán kerülnek elő a királynéi birtokokon, ha mégis, akkor félreérthetetlenül luxuscikkek előállítóival találkozunk. A többiek szolgálatai viszont részint a királynéi birtokok és uradalmak működtetését biztosító feladatokhoz kapcsolódtak, részint pedig a királynéi udvar mindennapi életében játszottak szerepet.

A királynéi birtokok szolgálónépeinek a keresztmetszete meglehetősen szűknek mondható, feltéve persze, hogy a forrásaink fennmaradásában szükségképpen meglévő esetlegesség nem vezeti végzetesen félre e vonatkozásban a kutatást. A szolgálónépi csoportok egyes fajtáinak csekély száma kiváltképpen feltűnő, ha egybevetjük a királyi szolgálónépekre vonatkozóan fennmaradt adatainkkal. A királyi birtokok esetében, éppen a szolgálónépek nagy változatossága miatt, indokoltnak tartható az a közkeletű feltételezés, hogy a birtokszervezet képes volt – a nyilvánvalóan a (távolsági) kereskedelem révén beszerzett egyes luxuscikkek kivételével – mindennel ellátni a királyi udvart, ám ugyanez a feltételezés a királynéi birtokokat illetően aligha állhatja meg a helyét, hiszen a rajtuk élő szolgálónépi csoportok közül éppen azok a kategóriák hiányoznak, amelyeknek a különböző élelmiszerek, illetve igénytelenebb, de az udvartartás mindennapi szükségleteinek kielégítéséhez nélkülözhetetlen kézműipari cikkek előállítása lehetett volna a feladata. Szemben az uralkodók udvari birtokszervezetével, a királynéi birtokok aligha lehettek képesek ellátni a királynéi udvartartás szükségleteit, ami végsősoron megkérdőjelezi a királynéi udvartartás önállóságát. A hiányzó terményeket és termékeket a királyné feltehetően részben a királyi birtokokon megtermelt javakból kaphatta meg. Ha viszont valóban ez volt a helyzet, akkor nehéz elhárítani azt a gondolatot, hogy a királynéi birtokok eredeti rendeltetése sokkal inkább lehetett az, hogy a királyné saját elhatározásából is tehessen adományokat híveinek, illetve egyházaknak, semmint, hogy a birtokokból fedezze udvartartása szükségleteit. A változás e téren – mint annyi más esetben az Árpád-kor történetében – a tatárjárást követően következett be. Ez az az időszak, amikor a királyné kezén lévő uradalmak száma a korábbiakhoz képest ugrásszerűen megnövekedett, ami lehetővé tette immár, hogy a királyné saját birtokaiból fedezze udvarának kiadásait. Ráadásul a régebbi birtokok népeit illetően is változásoknak lehetünk tanúi: szemlátomást megnő a királynéi birtokokon élő vendégtelepesek súlya.

A királynéi birtokok népeinek jogi helyzete ugyanakkor mindenben megfelelt a királyi birtokokra jellemző állapotoknak, s ugyanez a megállapítás igaz a királynéi birtokok szolgálónépeinek szervezetére is.

A királynéi jövedelmekre vonatkozóan az ún. III. Béla-kori jövedelemjegyzékhez hasonló jellegű forrás nem áll a rendelkezésünkre, be kell érnünk olyan, egymástól független információkkal, amelyek a kérdés egyik-másik részletét – többnyire meglehetősen halvány fénnyel – megvilágítják ugyan, a teljes kép megrajzolásához azonban elégtelenek. A királyi jövedelemjegyzékhez jellegében a legközelebb az a házassági szerződés áll, melyet II. András harmadik házasságkötésekor keletkezett. Az említett házassági szerződés három rendelkezése foglalkozik azokkal a jövedelmekkel, amelyeket II. András felesége számára biztosított. Az első ezek közül a királyné hitbérére vonatkozott, amely mellett a király biztosította felesége számára mindazon jogokat és jövedelmeket, amelyek a mindenkori magyar királynét megilletik. Mindezeken túlmenően II. András arra is ígéretet tett, hogy minden évben a maga „különös kamará”-jából ezer márkát ad a királynénak, vagy annyit, amennyivel együtt a királyné jövedelmei elérik az ezer márkát.

Ez utóbbi rendelkezés alapján következtethetünk a királynéi jövedelmek az idő szerinti nagyságára. Ha ugyanis a király szükségét látta annak, hogy a szerződésben másodjára említett szokásos királynéi jogokból származó jövedelmeket kiegészítse, mégpedig oly módon, hogy azok a kiegészítéssel együtt elérjék az ezer márkányi összeget, az aligha jelenthet mást, mint hogy az 1230-as évek közepén a királynéi jövedelmek várhatóan elmaradtak ettől a nagyságtól. A „jövedelmek” alatt minden bizonnyal a rendszeresen és pénzben befolyó bevételeket kell értenünk, amelyet még más források kiegészíthettek ugyan, ám ezek figyelembevétele mellett is megállapítható, hogy a királyné rendelkezésére álló pénz nagysága meglehetősen szerény volt.

A II. András és Beatrix között létrejött házassági szerződés csak általánosságokban tér ki azokra a jövedelmekre, amelyek rendesen megilletik a magyar királynét. Ez annál is inkább sajnálatos, mert egyéb forrásaink sem kényeztetnek el az ebbe a kérdéskörbe tartozó információk bőségével. A rendelkezésre álló ismeretmorzsák alapján a jövedelmek szerkezetének körvonalai halványan megrajzolhatók ugyan, kétségtelennek tűnik azonban, hogy az így kapott kép meg sem közelíti az egykor volt valóság teljességét. Bizonyosra vehető mindenekelőtt, hogy a királynéi birtokokból földesúri jellegű jövedelem folyt be a királynék kincstárába. Bizonyos adófajták a királynékkal kapcsolatban is feltűnnek, így például bizonyosan szedtek a királyné számára collectat, többnyire talán pénzben, de Izabella királyné élelmiszert (victualia) begyűjtő tárnokairól is maradt fenn adat. Fontos, s idővel minden bizonnyal egyre jelentősebb bevételi forrást jelentett a királynék számára a jelek szerint a 13. század elején bevezetett harmincad, melyre forrásaink többnyire kifejezetten királynéi jövedelemként utalnak. Ezek a források képezhették a rendszeres királynéi bevételek gerincét, amely mellé még az egyes királynéknak a hitbér fejében lekötött különböző jövedelmek járultak.

A harmadik fejezet a királynéi udvarral foglalkozik. A „királynéi udvar” fogalma – csakúgy, mint a királyié – sokkal inkább a több-kevesebb rendszerességgel a királyné környezetében tartózkodó emberek körét jelentette az Árpád-korban, semmint valamely konkrét földrajzi helyet. A rendelkezésünkre álló adatok alapján ennek ellenére meglehetős biztonsággal megállapítható, hogy a királynéi udvarra, ellentétben a királyival, egyfajta földrajzi stabilitás a jellemző. A királynék az ismert esetek túlnyomó többségében az országnak a Buda – Esztergom – Fehérvár háromszög által határolt részében tartózkodtak: azon a vidéken, melyet a korszak forrásai az „ország közepé”-nek neveznek.

A királynéi udvar éppúgy két, egymástól elkülönülő elemből állt, mint a királyi: az egyiket a királynéi udvar bárói alkották, a másikat pedig azok a különféle szolgálattevők, akiknek a királynéi udvar mindennapi teendőinek ellátásában jutott szerep. A királyné bárói között forrásaink az udvarispánt, az asztalnok-, a lovász-, a pohárnok- és a tárnokmestert sorolják fel. Az általuk viselt tisztségek többé-kevésbé pontos megfelelői voltak a királyi udvarban meglévő, azonos elnevezéssel illetett méltóságoknak, ami aligha tulajdonítható másnak, mint hogy azok mintájára jöttek létre. Közülük a 13. század első felében az udvarispán, a század második felében a tárnokmester tűnik a legtekintélyesebbnek. Az egyes méltóságokhoz tartozó konkrét feladatokról keveset tudunk, egyedül az mondható bizonyosnak, hogy az udvarispán elsődleges feladata a királyné joghatósága alá tartozók feletti ítélkezés lehetett, míg a tárnokmester tiszte a királynéi jövedelmek felügyelete lehetett. A királynéi udvar méltóságai ugyanakkor, amint az az érintett személyek pályafutásának elemzéséből kiderül, az uralkodó személyéhez kapcsolódtak, s valójában a király, s nem a királyné bárói voltak. A királynéi udvarnak ez a bárói szintje sokkal inkább tekinthető ily módon a királyi udvar részének, semmint kisebb hatalmat és presztízst adó, ám mégiscsak önállóan létező utánzatának.

A királynéi udvar másik eleme a tulajdonképpeni udvartartás volt, melyhez az udvarhölgyek, a lovagok, a különféle szolgálatokat ellátó ún. „udvari ifjak” és más szolgálattevők (pl. dajkák) tartoztak. Ezek esetében, ellentétben a bárókkal, kimutatható a királyné személyéhez való kötődés, hiszen itt találkozunk az idegen származású királynét új hazájába, Magyarországra is követő udvarhölgy és lovag típusával, s bizonnyal az sem véletlen, hogy éppen az egyik királynéi ifjú esetében fordul elő a királyné iránti személyes hűség hangsúlyozása. Az udvartartás vezetője minden bizonnyal a hol „szekérnagy”-nak, hol „kamaramester”-nek nevezett tisztség betöltője volt, akinek személyét a jelek szerint az udvari ifjak közül választották ki.

Az Árpád-kori királynék udvarára vonatkozó latin nyelvű kifejezések használata többé-kevésbé pontosan követi az udvar szerkezetének ezen kettősségét: a curia szóval az udvar bárói szintjét illették, míg a domus az udvartartást jelölte. Egy harmadik kifejezés (aula) csak a királynéi kancellária vezetőivel és alkalmazottaival kapcsolatban kerül elő. Ezek a terminológiai jelenségek ugyanakkor csak további kutatások révén hozhatók összhangba a királyi udvarral kapcsolatos adatokkal.

A következőkben az értekezés a királynéi hatalommal kapcsolatos kérdéseket tekinti át. Bizonyos esetekben a királyné személyes befolyása révén, illetve sajátos körülmények – a király kiskorúsága vagy az országtól való távolléte, egy esetben vaksága – miatt jutott szerephez az ország kormányzatában. Különös figyelmet érdemel az a rövid időszak, amikor Erzsébet királyné – fia, IV. László kiskorúsága idején – egyfajta régensi szerep betöltésére törekedett, mivel pontosan ugyanebben az időszakból valók az első olyan adatok, amelyek a vidéki bíráskodás új intézményeinek: a „szolgabírák”-nak (iudices nobilium) és a nádor által tartott bírói gyűléseknek (congregatio generalis) a meglétéről tanúskodnak.

A magyar történetírásban régtől fogva jelen van egy olyan álláspont, mely a szolgabírói intézmény kialakulását a 13. század középső harmadára helyezi, s a servientes regales-nak (’a királynak szolgáló [személyek]’) nevezett kisebb megyei birtokosok spontán érdekvédelmi mozgalmához kapcsolja. Az értekezés ezen álláspont elemeit megcáfolva azt bizonyítja, hogy a szolgabíróság – és a nádori gyűlés – intézménye valójában 1273-ban jött létre, mégpedig szoros összefüggésben Erzsébet királyné régensi törekvéseivel. Az 1267 után „nemesek”-nek tekintett királyi szerviensek egyik legfontosabb kiváltsága az volt, hogy a király előtt vonhatók csak perbe, ami Erzsébet régenssége mellett azt jelentette volna, hogy az özvegy királyné ítélkezik felettük. Ez azonban elfogadhatatlan „nőuralom” lett volna a királyi tanács báróinak szemében, s ezért minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálták szűkíteni a magát régensnek tekintő Erzsébet mozgásterét, történetesen oly módon is, hogy az új bíróságok kialakításával csökkentették az özvegy királyné nemesek pereibe való közvetlen beavatkozásának lehetőségét. Mindebből szükségképpen következik, hogy a vidéki bíráskodás intézményeinek átalakítását eredményező újításokat eredetileg átmeneti, az ország kormányzásában a király – néhány évig tartó – kiskorúságából fakadó nehézségeket áthidaló megoldásnak szánhatták bevezetői. Hogy aztán azok mégis gyökeret vertek az ország igazgatásának intézményrendszerében, az annak volt köszönhető, hogy időközben kiderült: a kivételesen jól sikerült konstrukció voltaképpen minden érdekeltnek megfelel.

Hatalom gyakorlására a királynéknak leginkább akkor nyílott lehetőségük, amikor a királyságot felépítő szerkezeti elemek – ispánságok, megyék vagy éppen tartományok – egyikét vagy másikát kapták meg kormányzásra. A legkorábbi példát erre egy nehezen megmagyarázható jelenség szolgáltatja. 1226-tól kezdve ugyanis az egyik várispánság, jelesül a(z árki)bányai a királynék joghatósága alá volt vetve, s ez a helyzet egészen 1281-ig kimutatható. Bármi is állt a jelenség hátterében, annyi bizonyos, hogy meglehetősen elszigetelt esettel állunk szemben: éppen ez az a körülmény, mely a bányai várispánság sajátos helyzetének tisztázását a leginkább megnehezíti.

Három megyéről – Verőce, Pozsega és Szepes – maradtak fenn olyan adatok, amelyek azt tanúsítják, hogy nem csak a helyi ispánság, hanem a megye egésze királynéi joghatóság alá tartozott a 13. század második felében. A felsorolt három megye történetét néhány figyelemre méltó közös vonás jellemzi. Feltűnő mindenekelőtt, hogy valamennyi esetében kimutatható: mielőtt a királyné kezére kerültek volna – pontosabban fogalmazva: a királynéi joghatóságra vonatkozó első adataink előtti időkben – a királyi család más tagjainak a fennhatósága alatt álltak.

A három megye történetének másik közös vonása, hogy egyik sem tartozott az Árpád-kori megyék „klasszikus” típusába, melyet a megye és a megyével azonos nevet viselő várispánság szimbiózisszerű kapcsolata jellemez. A legvilágosabban ez Verőce esetében mutatható ki, de Szepesről is igazolható, hogy semmiképp sem lehetett a megyék „klasszikus” csoportjának képviselője. Pozsega megint más elbírálás alá esik, mivel történetében a várispánsággal rendelkező és a királyi magánuradalmakból kifejlődő megyékre jellemző jelenségek keverednek egymással.

Verőce, Szepes és Pozsega történetének jellegzetességei alapján kétségesnek tűnik, hogy helyes-e az ezen területeket hosszabb-rövidebb időre királynéi joghatóság alá bocsátó uralkodói döntéseket úgy értékelni, mint amelyek célja a királynék területi hatalomhoz juttatása volt. Szembetűnő ugyanis, hogy részint egy királyi magánuradalmat (Verőce), részint egy egységes uradalmat nem alkotó, de egyéb jellemzőit tekintve a magánuradalmi típushoz igen közel álló megyét (Szepes), valamint egy talán királyi vármegyeként megszervezett, de a későbbiek során a magánuradalmakhoz hasonló jellegűvé váló területet (Pozsega) találunk a királynék kezén. Valószínűnek tekinthető tehát, hogy ezeket éppúgy a királynéknak átengedett uralkodói birtoktesteknek tekintették az Árpád-korban, mint amilyen a vizsolyi vagy a segesdi ispánság is volt. Más kérdés, hogy Verőce, Szepes és Pozsega, ellentétben a korábbiakban említett uradalmakkal, a királynéi birtoklás idején már megyévé szerveződtek, vagy legalábbis jelentős mértékben előrehaladtak ennek a folyamatnak az útján, s ennek köszönhetően a felettük gyakorolt joghatóság mégiscsak territoriális jellegű hatalmat biztosított a királynék számára.

Ismeretesek ugyanakkor olyan esetek, amikor a királyi család nőtagjai vitathatatlanul territoriális hatalom birtokába jutottak. Igaz, egyik alkalommal sem valamely éppen uralkodó király feleségéről van szó. Erzsébet özvegy királyné 1279 és 1284 között macsói és boszniai hercegnőként szerepel, s a kormányzása alatt lévő terület egy rövid időre – 1282-1283-ban – még Szlavóniával is kiegészült. III. András édesanyja, Thomasina pedig 1294-től haláláig „egész Szlavónia hercegnője és a Dunán innen a tengerpartig terjedő részek kormányzója” címet viselve a baranyai Duna-szakasztól az Adriáig terjedő országrészt irányította.

Az anyakirálynék területi hatalomhoz juttatása szervesen illeszkedik a dinasztikus országfelosztás Árpád-kori – s azon belül is a 13. században megfigyelhető – gyakorlatába. Mind Erzsébet özvegy királyné, mind Thomasina olyan területeket kapott meg kormányzásra, melyek – nem számítva a hozzájuk csatolt megyéket – egyébként is az ország elkülönülten kormányzott tartományai közé tartoztak, s ezenfelül mind Macsó és Bosznia, mind Szlavónia (és Horvátország) esetében kimutatható, hogy már korábban is a dinasztia tagjainak kormányzása alatt álltak. Sem Erzsébet, sem Thomasina drávántúli kormányzata nem cáfolja, hogy a meglehetősen gyakori dinasztikus országfelosztások során a királynékat nem vették számításba: egyetlen olyan eset sem ismert, amikor valamely király felesége jutott volna territoriális hatalom birtokába. Mind Erzsébet, mind Thomasina végső soron csak szóba jöhető herceg hiányában juthatott mégis területi hatalom birtokába.

Az értekezés legfontosabb eredménye – az eddigiekben említetteken túlmenően – a királynéi és a királyi intézmény közötti kapcsolat jellegének feltárása. Mindeddig azt lehetett gondolni, hogy a királynéi a királyival párhuzamosan létező intézménye volt az Árpádok királyságának, hiszen a királynénak is vannak birtokai (mint a királynak), azokon szolgálónépek élnek (mint a királyiakon), s a szolgálónépek jogállása és szervezeti rendje is az uralkodó udvari birtokszervezetének megfelelő jellemzőivel azonos; a királynénak is van udvara (mint a királynak), s abban ugyanolyan tisztségviselőket találunk, mint a királyiban, miközben a királyné udvarában még kancellária is működik, mely a külső és belső jegyeiket tekintve szinte mindenben a királyiakhoz hasonló királynéi oklevelek kiállítását intézi. A két intézmény egyes elemei tehát pontosan megfeleltethetők egymásnak, csak éppen a királynéi intézményhez tartozó elemek mind mennyiségüket, mind jelentőségüket tekintve eltörpülnek a királyiak mellett. A tényleges helyzet azonban alapvetően más volt: vizsgálataink eredményei a királynéi intézmény helyét valójában nem a királyi hatalom mellett, hanem annak keretein belül jelölik ki. Ez az a tényező, ami döntő szerephez jutott abban, hogy az Árpád-kori királynéi intézmény – sajnos, csak meglehetősen hézagosan ismert – fejlődésében a külföldről érkező egyes királynék „kulturális hozomány”-ának érvényesülésére viszonylag kevés tér nyílott meg, s a reginatus mindvégig megmaradt a királyi hatalom megszabta határok között. Végső soron ez azt jelenti, hogy a királynéi intézmény nem a különféle származású királynék által közvetített külső hatások egyfajta összegződésének eredménye volt, hanem – csakúgy, mint a királyi hatalom – alapvetően a magyar belső fejlődést meghatározó tényezők nyomán nyerte el a maga formáját.

Az értekezés ugyanakkor számos részletkérdésben is új eredmények megfogalmazására adott alkalmat. A feldolgozás során több ponton sikerült az eddigieknél megbízhatóbbnak tűnő kronológiai megoldásokat javasolni, így például V. István – és vele együtt Erzsébet királyné –, valamint Izabella királyné koronázásának, továbbá Thomasina hercegnő halálának időpontját illetően. Az értekezés új szempontokkal járul hozzá Szepes megye kialakulásának kérdéséhez, s az eddigiektől eltérő magyarázatot kínál az udvari ifjak mibenlétének meghatározására. A feldolgozás során ugyanakkor jó néhány keltezetlen vagy hiányosan keltezett oklevél kiadásának idejét sikerült hozzávetőlegesen vagy éppen pontosan tisztázni.

IV.

Az értekezés témakörében megjelent publikációk:

Két hamis oklevélről. Történelmi Szemle 41. (1999) 191-208.

The Problems of Dating the Queens’ Charters of the Árpádian Age (Eleventh-Thirteenth Century). In: Dating Undated Medieval Charters. Ed. Michael Gervers. The Boydell Press, Woodbridge 2000. 151-160.

A magyar királynék és Veszprém az Árpád-korban. In: Válaszúton. Pogányság – kereszténység, Kelet – Nyugat. Konferencia a X-XI. század kérdéseiről. Szerk. Kredics László. MTA Veszprémi Területi Bizottsága, Veszprém 2000. 177-184.

A királyné udvara az Árpád-korban. Századok 136. (2002) 267-302.

Szepes megye kialakulása. Történelmi Szemle 43. (2001) 19-31.

Királynéi népek az Árpád-korban. In: Magyar Évszázadok. Tanulmányok Kosáry Domokos 90. születésnapjára. Szerk. Ormos Mária. Osiris Kiadó, Bp. 2003. 42-54.

Megjelenés előtt:

Az Árpád-házi hercegek, hercegnők és a királynék okleveleinek kritikai jegyzéke

Királyné az Árpádok Magyarországán (Előadások a Történettudományi Intézetben)

Az özvegy és a szolgabírák (Századok 2003/4.)